A templom feldúlását siratja ez a zsoltár.* - Boldog, aki siratni tudja örökségét, mert tudja, hova tartozik, mit kapott eleitől, főként, ha tudja, hogy öröksége valójában az Úré. - Az „idegen” kifejezés nem kirekesztő! Mindezt érted, ha a saját bőrödön tapasztaltál hasonlót, mint a zsoltáros. Mondok példákat: - ha idegenek megloptak, kifosztottak, legszemélyesebb dolgaidat feltúrták; - ha mások elvették a becsületedet; - ha azt élted meg, hogy segítettél, és közben kitúrtak a sajátodból és te lettél földönfutó; - amikor idegenek belemásztak a legszemélyesebb ügyeidbe, családodba, házasságodba; - amikor kigúnyolták a hitedet (1-4). - A sírásban indulat feszül (6), amely az ellenség hétszeres lakolásáért kiált (10-12). Ne ezen az indulaton botránkozzunk meg, hanem azon, hogy mi hagyjuk, odaadjuk, beáldozzuk örökségünket, még az Isten ügyét is. Szeretni kell az idegent, de őrizni kell azt, amit az Úr ránk bízott. – A sírás hitvalló imádsággá lesz. A zsoltár bűnbocsánatért (5), szabadításért (8-9) kiált, miközben beismeri a saját elesettségét (8), sóhaját és halandó voltát (11); de vallja Isten hatalmát, és bizonnyal tudja, hogy az Úr nem hagyja szégyenben népét, mások előtt csúfságban (10-13). - Boldogok, akik sírnak (Máté 5,3).

2Korinthus 1,12-22

133. zsoltár

 * Kr. e. 787; Kr. e. 585; Kr. u. 70

Isten kiválasztotta Ábrahám utódait, hogy általuk nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). A tizenkét törzs közül az Úr kiválasztotta Júda törzsét (68), közülük pedig szolgáját, Dávidot (70), akinek utódai közül született meg Jézus Krisztus, aki az Isten Fia, Megváltó. Látjuk tehát, hogy Isten kiválasztó kegyelme koncentrálódik egy népre, egy törzsre, egy emberre, míg aztán Jézus Krisztusban ez a kiválasztó kegyelme, felfoghatatlan bölcsessége szerint kiterjed minden népre (Róma 11,33). A kiválasztottság mindig örömmel, reménységgel tölt el, szolgálatra hív, nyitott a másik ember felé, és minden áldást a szuverén, kiválasztó Istenre bíz, aki mindent tökéletesen cselekszik. A kiválasztott ember, a kiválasztott egyház soha nem gőgös, soha nem embertelenül szigorú, életidegen és morcos, de nem is rajongó, hanem józan reménységgel tekint mindenre és mindenkire. Jó tudni, hogy Isten kiválasztó kegyelme pásztorol, tiszta szívvel és ügyes kézzel terelget (71-72). Kell-e ennél több? 

2Korinthus 1,1-11

369. dicséret

Az ember a jólétben elfelejtkezik Istenről:* vétkeztek, nem hittek, hiábavalóságban és rémületben élnek (32-33). Nagy próbatétel kell ahhoz, hogy az ember ne csak magához térjen, hanem megtérjen: meggondolja azt, hogy Isten a kősziklája (35). Sajnos, a diagnózis további sorai is érvényesek: a megtérés csak időleges, aztán amint elmúlt a baj, az ember elfelejti, hogy Isten könyörületéből él, legfeljebb a szájával emlegeti az Urat, vagy látványosan istentelenné lesz (36-37). A zsoltáros felidézi a tíz csapást (2Mózes 7-12), de úgy, mint ami a nagy szabadítást készítette elő. Evangéliumot olvasunk itt: "Pedig Ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani" (38). Ez a határtalan szeretet, amelyben még a visszafojtott vagy fellobbanó harag is (38) a szabadítást szolgálja, mindnyájunkat megtérésre hív: ne lázadjunk többé az Úr ellen, azaz ne okozzunk fájdalmat egymásnak. Isten tisztelete csak a mi javunkat szolgálja (40-42).

Róma 16,17-27

13. zsoltár

* Ma a nyugati társadalmakban ezt éljük át, függetlenül attól, hogy ki milyen vagyoni lehetőségek között él, a nagy próbatételek mindnyájunkat elkerülnek, és a végleteket leszámolva relatív jólétben él mindenki. Ennek jelei tetten érhetők. Nyugodtan helyettesítsük csak be a zsoltár diagnózisát a mára nézve.

Ez a Szentírás történelemszemlélete: felidézi az átélt eseményeket, abban mindig meglátja az Isten hatalmas és szabadító kezét, hogy aztán a történéseket a hit látásával adja tovább a következő nemzedéknek (1-4). Ez a nép rádöbbent arra, hogy az ember számára, mint nép, és mint egyén számára is, a megmaradás, az értelmes élet és az önmagára találás egyetlen esélye, az élő Isten ismerete, rendelkezéseinek megtartása, és azok továbbadása (5-11). Isten hatalmas tetteinek típusa az Egyiptomból való szabadulás és a pusztai vándorlás csodái (17-31).* Ezek a csodák a Jézus Krisztusban elérkezett nagy szabadítás előképei. Még mindig tart az Isten kegyelmének ideje, mi pedig engedetlenül futkosunk vágyaink iránt (18). A vágyakkal nincs baj, de azokat nem elfojtani, nem is kiélni kell, hanem feldolgozni. Hányan teszik tönkre maguk és szeretteik életét, mert még reménykednek jobb lehetőségekben, álmaik megvalósulásában, még élni akarnak, mert már közel a „vég”, és most van az utolsó esély. Az élő hit ott kezdődik, amikor valaki a vágyait az Úrban kezeli (egyén és nép egyaránt). Minden bűn, betegség és önzés forrása azonban az, amikor „nem hagyunk fel a kívánságainkkal” (30). Pedig sokkal többet kapunk, ha ó-emberi kívánságainkat elengedjük.

*  Isten, népe engedetlensége ellenére kegyelemmel vezette őket az Ígéret Földje felé.

Az élő hit az, hogy egyelőre marad a panasz, nem oldódik annak oka, de mi továbbra is Istenre tekintünk. Az élő hit mindig elismeri Isten szuverenitását, a maga megfejthetetlen fenségében, nem akarja megmondani Őneki, hogy mit kell tennie, és nem akarja ésszel megérteni Isten cselekvését,** hanem csak hódol Őelőtte (14-16).*** - Az élő hit ebben a hódolatban egyszerre csak nem a nyomorúságra, hanem Isten tetteire tekint. Ez egy megváltó szemléletváltás. Bajunkban emlékezzünk, gondoljuk végig Isten hatalmas tetteit (12-13).**** - Adjunk hálát a panasz okán is. Egyszerre csak a rejtőzködő Isten önmagát kijelentő Istenné lesz, aki Jézus Krisztusban végső megoldást adott.

* A zsoltár sok érintkezést mutat Habakuk próféta könyvével, kb. a 6. század első évtizedében, még Júda bukása előtt (Kr. e. 587). 

** Theodiceai problémává tette a zsoltáros az Isten-kérdést, ez pedig csak hozzátapaszt a problémához, ugyanis nem Isten segítsége igazolja Isten fenségét, dicsőségét.

*** Úgy tekintve Istenre, mint szent Istenre, minden nép Istenére, mint megváltó Istenre.

**** Az Úr az, aki hatalmasan szólt és cselekedett érettünk. Minden közösségi és egyéni bajunkban gondoljuk végig a káoszból rendet formáló teremtést, a gondviselését viharokban is megmutató fenséges szeretetet, és a szolgaság házából kihozó megváltó és pásztori vezetést, az Ígéret Földje felé (17-21).

A csüggedéstől eljut a zsoltáríró  a hálaadásig. Csüggedése nem egyéni bajainak foglalata, hanem népének állapota miatt jajong, de a nép bánata egyéni panaszban zokog fel. Az egyéni sóhajnak is van helye Isten előtt, de csak akkor, ha az egyént mindenekelőtt a közösség miatti felelősség terheli, és egyéni panaszát is népe gyermekeként nyögi. A mai egyént kiemelő keresztyénség nem biblikus. – Panasza álmatlanná teszi a zsoltárost, kezét felemelve kiált nyomorúságában, és nem jön az enyhülés. Ihletett, Istennek kedves ez az őszinte megfogalmazás: „Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem és elcsügged a lelkem” (4). - Nem úgy van az, hogy „Isten”, - és azonnal adatik megoldás. A hívő ember, akár egy életet is végigélhet úgy, hogy nem éri meg a konkrét szabadítást. A hit ugyanis nem az, hogy hiszem és emlegetem az Istent, és Ő majd jön, azonnal, mindent megold, úgy, ahogy mi elgondoltuk.* 

Róma 15,1-13

395. dicséret

* – A panasz csak fokozódik, ha a régire emlékezünk, a mát pedig hamisan hasonlítjuk a régihez, mert a régi mindig megszépül a nosztalgiában, miközben az ember valójában saját elmúlásán kesereg; nem ez vezet a megoldáshoz (6). – Az élő hit az, amikor nem az Istentől várjuk a változást, változtatást, vagy nem azt gondoljuk, hogy Ő változott meg, mert megvonta tőlünk irgalmát, mert nem Istennek, hanem nekünk kell, lehet megváltozni (7-11), hogy változtatni tudjunk, Ővele.

Ahol az élő Istent ismerik, ott Ő győzelmet ad. Ez a győzelem nem a másik feletti, hanem a gonosz feletti győzelem, aki minden elbizakodott (5), harcos (6), haragvó (11), gőgösen fejedelmi büszkeség (13) mozgatója. - Amikor Dávid Jeruzsálembe vitte a szent hajlékot és a szövetség ládáját, „központosított”: az élő Istent helyezte, láthatóan is népe életének centrumába, mert ahol az Istent ismerik, csak ott adatik áldás.** Ez az egyetlen központosítás, amit jóváhagy az Úr, hiszen így nem az ember kerül a középpontba, de egyedül ez a centralitás szolgálja az ember javát, békességét (2-3).*** - Tegyük az Urat középre,**** adjunk át neki mindent, hogy legyen helye az Ő ajándékainak életünkben (12).***** - Minden győzelem ebből a felismerésből következik. Ismét hangsúlyozzuk, ez a győzelem nem mások legyőzése, hanem a gonosz uralmának vége. Ez a győzelem konkrét evilági győzelmekben is testet ölthet, míg ki nem teljesedik az Úr országa. Ne felejtsük, az itt megélt bukás, kudarc; az Isten szemléletében győzelem is lehet! Krisztus halálából fakadt a legnagyobb győzelem!

Róma 14,13-23

76. zsoltár

* A zsoltár testvére a 46. és 48. zsoltárnak.

** Melkisédek, Sálem királya megáldotta Ábrahámot (1Mózes 14).

*** Sálem, Jeruzsálem a végidők messiási békeországának kifejezője (Ézsaiás 11).

**** – Isten ismerete, jelenléte önmagában győzelmet ad minden ellenség felett. Az Úr legyen életünk közepe, és Ő majd cselekszik érettünk. A mi lehetőségünk és feladatunk, Őt „kiábrázolni”, megjeleníteni, középre helyezni, a többit majd Ő elvégzi (3-11). – Nincs azonban győzelem az Isten nélkül. A legerősebb és legfelkészültebb is kifosztott, elveszett, erőtlen (6) és összetört (3) lesz. Történelmi tapasztalata ez Isten népének: győzelme a filiszteusok (2Sámuel 5,17-20), és az asszírok felett (Ézsaiás 36-37), az Úrral; de veresége és bukása az Isten nélkül. – Ez a győzelem előre mutat a végső győzelemre, amikor Isten ítéletet tart. Isten ítélete pedig szabadítás, megváltás (10), jogos ítélet minden bűn felett, és kegyelmes szabadítás minden bűn ellenére, a Jézus Krisztusban. Erre a végső szabadításra várunk! 

***** Ez a kiválasztottság. Cselekedhetünk már most úgy, ahogy az utolsó ítéletben cselekednünk kell, elismerve: az Úr az Isten, ragyogó Isten (5), ha rettenetes is, értünk az, mert szeret; ragyogása emésztő tűz és utat mutató világosság.

Isten csodálatos tette itt az ítéletét jelenti. Isten ítélete az Ő népe számára fontos ígéret. Ezért magasztalja a zsoltáros Isten ítéletét (2 és 10-11). Isten közelségét az Ő ítéletében lehet majd megtapasztalni (2). Az Úr ítéletében mutatja meg a maga mindenek-fölöttiségét, érvényesíti vitathatatlan igazságát, miközben népe számára az ítélet szeretete kiteljesedését jelenti. Isten ítélete megmutatja a világ időlegességét, hiszen a világ oszlopai szétmállanak (4). Nem lehet közülünk senki sem kérkedő, fennhéjázó, aki fölmagasztalást vár. Egyedül Isten az, aki fölmagasztalhat, de meg is alázhat (5-8). Ne emberektől várjunk elismerést!** Isten ítélete az Ő üdvözítő valóságának maradéktalan megjelenése, emellett pedig minden más eltörpül. Boldog, aki az üdvösséges „vég” felől tudja szemlélni a világot, életét, egyházát, népét.*** Jézus Krisztus mondta: még egy kis idő, és eljövök (János 16,16). Mi pedig teljesen berendezkedtünk itt, és hangunk is evilági, pedig kevés az idő, ezért a lényeget kell hirdetni, Isten közelségét, ítéletét, ítéletében kegyelmét.

* Isten ítéletét más összefüggésben mutatja be ez a zsoltár, mint ahogy azt a magunk elgondolása szerint értelmeznénk. Az Úr hatalmas tettekben cselekedett népéért, megváltó szeretetével kihozta őket a fogság házából. Most azonban kijelenti, kicsoda Ő, aki hamarosan, az általa rendelt időben, eljön ítéletet tartani (3).

** Az ítéletet képben is szemlélteti a zsoltár, mámorító italhoz hasonlítja, amelyet az utolsó cseppig ki kell majd inni. Először jól esik, aztán egyre keserűbb lesz, pedig az utolsó cseppig ki kell inni a serleget. Jézus Krisztus kiitta helyettünk az ítélet serlegét, hogy mi az üdvösség serlegét emelhessük szánkhoz. 

 *** Döbbenetes, hogy az egyház is mennyire belesüpped az itteni ügyekbe, építkezések, intézmények, pénzügyek, határozatok; szinte nem is látjuk a lényeget, az eljövendő ítélet számunkra kedvező ígéretét.

Meddig Uram? (10) Ez most nem a szenvedő egyes ember, hanem a gyülekezet kérdése; Isten népe sóhajt fel így. Tudja, hogy megváltotta az Úr, de olyan sok még a nyomorúság. A „már igen és a még nem” feszültségében élünk. Sok még a szenvedés, de már körbe vesz bennünket Isten megoldást ajándékozó szeretete. Az egyes ember csak akkor jajonghat, ha előtte tudott a másikkal együtt, közösen szenvedni. Minden egyéni jajgatás rendkívül önzővé tesz, és csak magára tekint; ezért tilos a magam fájdalmán nyavalyogni. Isten egyen-egyenként számon tartja övéit, de ne gondold, hogy a te fájdalmad és sértettséged körül mozog az egész naprendszer (12-17), inkább vedd észre a másikat, azzal enyhül a te bajod is (1-2). Isten népe együtt sír, és Isten ügye miatt sír, a templom miatt sír. Akit az Úr háza miatti szeretet emészt (János 3,17), az krisztusi ember, annak minden egyéb bajai is megoldást, megváltást találnak (3-9).* Emlékezz Isten hatalmas tetteire, arra, hogy Ő soha nem dobja oda a gerlicét a vadaknak (19); de ha a gerlét fölzabálnák a vadak, az egyház merjen csak továbbra is gerlice maradni (19). Meddig? Krisztus visszajöveteléig. 

 * Vedd észre a másikat, vedd észre az Urat, azt, hogy Ő észrevette népét (18), benne téged is, a többi pedig ezekhez viszonyítva fontos csupán.

Az Úr akkor is jó népéhez, ha azt tapasztaljuk, hogy az istenteleneknek megy jól, erősek, magabiztosak; ezért még az Isten-félők közül is sokan bókolnak nekik, tartanak tőlük (1-12). Csak Isten színe előtt világosodik meg az ember. Ez nem azt jelenti, hogy egyszerre mindent megértünk, hanem azt, hogy megváltozunk, ezért más lesz a látásmódunk is (13-17). Rájövünk arra, hogy sikamlós terület minden jólét, evilági erő és siker; nemcsak azért, mert nem ismerjük azt az utat, amit mások odáig megtettek, hiszen mindennek nagy ára van, hanem azért is, mert minden elmúlik (18-20). A hívő ember Isten tulajdona, ezért nem kesereghet (21-22), hiszen az Úr vezet,* egészen az örökkévalóságig (23-26). Itt már megszólal az örök élet ígérete, ami a korábbi zsoltárokra még nem volt jellemző (6,6). Isten közelsége jó, Isten távolsága azonban nem jó; ez a „jó” az üdvösség, a „nem jó” pedig a kárhozat (27-28). Nincs senkink Istenen kívül (25), mindenünk Őtőle van; de ha mindenünk Őtőle van, akkor azok örökkévalóan a mieink.

Róma 13,1-7

69. zsoltár

* Az Úr úgy fogja a kezünket, mint Atya a saját gyermeke kezét.

A meggondolatlan fogadalmakat pénzben meg lehetett váltani: a felajánlott jószágot, ingatlant, szántóföldet értékének ötödrészével megtoldva lehetett kiváltani. Amennyiben embert ajánlottak fel az Úrnak (1-8), azt mindig meg kellett váltani.* Mit jelent ma mindez? Ne tegyünk meggondolatlan fogadalmakat. Kimondott szavunk, fogadalmunk azonban nem lesz semmissé az Úr előtt, ám az elhamarkodott fogadalom kiváltható. Az Úr komolyan veszi a fogadalmat, minket is erre késztetve, miközben számol az ember gyengeségével. Embertársunk „bőrére” ne tegyünk fogadalmat, még az Úr ügyében sem, magunkat azonban odaáldozhatjuk Őneki (2Korinthus 8,5). Jézus Krisztus áldozata óta nem fogadalmak határozzák meg cselekvésünket, hanem a hála; Őáltala ugyanis minden a miénk, nem fogadkozni kell, hanem hálával meríthetünk a mennyei javakból.

Róma 12,9-21

475. dicséret

* Az emberáldozat utálatos volt az Úr előtt, a templomi szolgálatot pedig csak a léviták végezhették, ezért a felajánlott embert mindig meg kellett váltani az Úr előtt. Jefte is megválthatta volna felajánlott leányát (Bírák 11,30-40).

Ezt a fejezetet a maga egészében nézzük. Szó van itt arról, hogy bőség, békesség és Isten mindenre elégséges jelenléte száll arra, aki Isten Igéjéhez engedelmesen igazodik (3-13); de szó van arról is, hogy a nyomorúság átkát kapja az engedetlen: szárazság és éhínség, veszélyes állatok, járvány, ellenségek, fogság és pusztulás vár azokra, akik eltérnek az Úr nekünk kijelentett Igéjétől (14-15). A fejezet azonban a megtérés reménységével és a helyreállítás ígéretével zárul. Isten visszaemlékezik szövetségére és gondja lesz népére (40-42). Életutunkon megtapasztalhattuk azt, hogy Istennek van igaza, amit mond, értünk mondja, hogy megóvjon a nyomorúságtól; mindazonáltal szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38-39). Ez a bizonyosság az, ami igazán erőt ad, hogy hálaadással az Úr törvényéhez igazodjunk.

Az embernek hat napon át kell dolgozni és azután pihenni. A földet is, amelyen éltek, hat éven át kellett megmunkálni, és azután a hetedik évben pihentetni.* Ezt követte a nagy örömünnep, a nagy elengedés éve. Minden hétszer hetedik évet követnie kellett egy olyan esztendőnek, amikor megszólalt a kürtszó, a kos szarva: ekkor a föld visszakerült eredeti tulajdonosához, jelezve, hogy a föld és minden javunk valójában Istené. Ilyenkor az elszegényedettek adósságát elengedték, az adós rabszolgákat pedig felszabadították. Isten belenyúl a vagyoni viszonyokba, egyensúlyban tartja a társadalmat, legalább Isten népe körében. Jézus Krisztus halála és feltámadása ennek a „nagy elengedésnek” a világgá kürtölése, visszajövetele pedig az abban való maradéktalan részesedés. Várjuk, hogy felharsanjon a kürt (1Korinthus 15,52), addig pedig az Ige üzenetének kürtje figyelmeztet bennünket nap, mint nap Isten tetteire és ígéreteire, hogy legyen erőnk és örömünk elengedni „adósságokat” másoknak, mert Isten mindent elengedett nekünk, a Krisztusban.

Róma 11,25-36

450. dicséret

* Sem vetés, sem metszés, sem aratás, sem szüretelés nem volt megengedett a hetedik évben, ekkor csak a föld spontán termését fogyaszthatta el bárki, aki arra járt.

Az ünnepek az Úr ünnepei. Ő rendelte azokat, Őrá mutatnak, de értünk vannak. Az ünneplés célja az, hogy megálljunk és letegyük a terheket; az Úrra tekintve hálát adjunk mindenért; valamint az Ő megváltó tetteire emlékezve erőt merítsünk a további, erő felett való úthoz, míg megérkezünk Őhozzá. Számba vehetnénk ezeket az ünnepeket, amelyek ebben a fejezetben a legpontosabban olvashatók az Ószövetségben. A lényeg azonban most az ünneplés fontosságán van. Ünnep nélkül nincs áldott hétköznap; áldást ajándékozó ünneplés azonban nincs az élő Isten színe előtt való megállás nélkül. Nagy nyomorúságunk, hogy nem tudunk ünnepelni, csak robotolni; és nem tudunk valóságosan ünnepelni, csak „bulizni”. Ha pedig az ünneplésünkből hiányzik az Úr, akkor hétköznapjainkban is csak „magunk” vagyunk, így sem a pihenésnek, sem a munkának nem tapasztalhatjuk meg az áldását, csak az átkát. Az ünneplés kezdete és forrása számunkra Isten megváltó cselekvése a Jézus Krisztusban, aki a hét első napján feltámadt. Ez egy alapvető fordulat, mert Isten kegyelmét hirdeti. Ettől kezdve ugyanis nem arról van szó, hogy hat napig dolgozz, és majd jön a megérdemelt pihenés, hanem pont fordítva, először vedd észre, mielőtt bármit is tennél, hogy Isten már cselekedett érted; először tehát ünnepelj, állj meg az Úr előtt, részesülj az Ő ingyen való gazdagságából, és aztán ebből fogsz „megállni” egész héten.

Róma 11,1-16

394. dicséret

Vigyázva kell bánni a szent dolgokkal. Tisztátalan (3-9), idegen (10-13) nem közeledhet a „szent dolgokhoz”, és az Istennek felajánlott áldozat is csak hibátlan lehet (17-25).* Ne oldjuk fel ezt a szigorú elvárást azonnal azzal, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus magához engedte a tisztátalant, az idegent és a tökéletlent. Valóban ezt tette, de azért, hogy kegyelme tisztábbá, az Ő országában otthonosabbá, és egyre hibátlanabbá formáljon bennünket.** Tehát Jézus Krisztus kegyelme által még inkább érvényes a parancs: tanuljunk meg vigyázva bánni dolgainkkal, Isten dolgaival ugyanúgy, mint egymással, és a ránk bízott javakkal; mert Őelőtte minden szentté lett. Jézus Krisztus szentségével, tiszteletével, „finomságával” kellene közelednünk mindenkihez és mindenhez. Jézus Krisztus az, aki: „a megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki” (Máté 12,20; Ézsaiás 42,3), mert kegyelmének vigyázó simogatása ölel át mindeneket. Mi pedig, még népe körében is, jövünk, mint a tank. Nem látszik rajtunk, hogy egyre inkább távolodunk Egyiptomtól, és közeledünk az Ígéret Földje felé.

Róma 10,14-21

165. dicséret

* Tehát koszos, idegen, és hibás nem közeledhet Isten dolgaihoz, mert meggyalázza a szent Istent (32).

** Isten megmutatta Jézus Krisztusban a szentsége mellett a szeretetét is. Ez a szeretet azonban csak aláhúzza az Ő szentségét, miközben minket is szentnek tulajdonít, és azonközben kihoz minden mocsokból, idegenségből és tökéletlenségből, kihoz a bűn fogságának házából; és pusztán át ugyan, de az Ígéret Földje felé vezet (33).

A papi tisztséggel járó követelményeket fogalmazza meg ez a fejezet: nem érinthettek halottat, kivéve, ha legközelebbi rokonuk halt meg; házasságukban, családi életükben, ruházatukban, megjelenésükben rendezettnek kellett lenniük; ezzel is szemléltetve annak az ügynek a tisztaságát, amit képviselniük kellett. Testi fogyatékosságú nem lehetett pap. Ezek a követelmények jelzik, hogy Isten szentsége méltán támaszt követelményeket az Ő tökéletlen, de mégis elhívott népe felé; miközben Isten állandóan tisztogatja az Ő népét. Ezek a követelmények különösképpen érvényesek azokra, akiket Isten az Ő szent ügyének látható szolgálatára elhívott.* Ki alkalmas a szolgálatra? A mi alkalmasságunk a Szentháromság Istentől van (2Korinthus 3,5): minden fogyatékosságunk ellenére, testi-lelki csonkaságunk ellenére is felhasználhat bennünket az Ő ügyében. Kegyelme „fogyatékosan" is alkalmassá és éppé tesz a szolgálatra. Ez az alkalmasság nem jelent tökéletességet, de tetten érhető hitelességet, azaz szentséget jelent.

Róma 10,1-13

241. dicséret

* Ne feledjük: Jézus Krisztus, mint egyetlen főpap megérintette a halott kezét (Márk 5,41), szentsége nem vonult fedezékbe, hanem a tisztátalan emberrel is közösséget vállalt, isteni hatalmával a csonkákat és a sántákat meggyógyította.

A gyermekek feláldozása idegen isteneknek: halálos vétek (1-5). A korabeli rémisztő, idegen kultuszon túl itt gyermekeink testi, lelki, szellemi, hitbeli épségéről van szó. Hányszor áldozzuk fel gyermekeinket, házasságunkat, családunkat; ma nem a „Moloknak”, hanem egy kísértésnek, szerelemnek, munkának, pénznek, saját előbbre jutásunknak; kimondhatjuk (?), akár még az egyháznak is. Bizony a szent szolgálatot is lehet úgy végezni, hogy közben a család és a gyerekeink „belehalnak”. Szegény lelkész-gyerekek! A lányom beszél hozzám, persze én máshol vagyok, mert megint „szolgálati hírt” kaptam, jár az agyam, a szívem, és csak azt veszem észre, hogy legyintve otthagy. Kiirtani való bűn ez (5). Újszövetségi értelemben van rá bocsánat, de azért, hogy még ma elkezdjük, ne feláldozni a gyermekeinket.

Róma 9,14-33

392. dicséret

* Ez a fejezet a 18. fejezet gondolatainak megismétlése. Az ismétlés is hangsúlyozza azok fontosságát. Most figyeljünk az akkori parancsok mélyebb, mai értelmére. Isten megkülönbözteti népét más népektől. Ez a különbség nem ad okot gőgre, ez a megkülönböztetés felelősség, mert Isten népének magát az élő, szent, egyetlen Istent kell láttatnia mások előtt. Isten szentségét pedig mindenek előtt a házassági, családi élet tisztaságában kell láttatnia. Nem a testi kapcsolat tesz tisztátalanná, hanem az, ha ez nem az Istennek kedves mederben történik. Isten nem korlátozni akar, hanem az életet, az ember, a közösség egészségét védi.

Isten szentségéből következik a mi szentségünk (1-2). Az Isten szentsége tökéletesség, a mi szentségünk tulajdonított szentség, azaz tökéletlenségünket használja fel az Úr az Ő képviseletére. Olyan ez, mint amikor a vászonra képet vetítenek, a kép nem a vászoné, de mégis azon látszik. Uram, hadd legyek a vetítővásznad, hogy tükrözzem azt, aki Te vagy: tiszteljelek Téged, mert magamtól hitetlen, vagy sokféle bálványt követő lennék (4); és szeressem a felebarátomat, noha magamtól a másik gyűlöletére lennék hajlamos (18). Ez a fejezet minden fontos részletét ismerteti az Isten-tiszteletnek és az ember-szeretetnek. A Tízparancsolat kifejtését olvashatjuk itt. Nem baj, ha a felebaráti szeretet először a sajátjaimra irányul (18), mert először az enyémek között kell megélni azt, amit aztán Isten minden ember felé elvár tőlem: ide értve a nyomorultakat (9-10) és a jövevényeket (33). Isten Igéje nemet mond a lopásra, hazugságra (11-13), a nekem kiszolgáltatottak lenézésére, kigúnyolására és kisemmizésére (13-16). Isten nemet mond minden hamis „kétféleségre” (19), a vallási (26-31), a házassági (20-22) és a közéletben is (35-36). Ez a kétféleség a ma emberének legnagyobb nyomorúsága. Pedig kétféleség nincs, középút nincs, legfeljebb csak az elméletben, mert a valóságban mindig dönteni kell, és Isten az élet útjára irányítja döntéseinket. Micsoda kegyelem, hogy Ő előbb döntött felőlünk. 

Róma 9,1-13

124. zsoltár

A 17-26. fejezeteket a Szentség törvényének nevezik. Isten szent, népe is legyen szent. A szentség azt jelenti, hogy az isteni rend életet szolgáló szabályai kényszer nélkül irányítják, betöltik az életünket. Az ószövetségi nagycsaládban több generáció, akár négy nemzedék lakott együtt, gyermekekkel, azok házastársaival, unokákkal. Ebben a zárt közösségben rendet kellett tartani. A vérrokonságban lévők, Isten akarata szerint, e körön kívül keressék a társukat. Az Úr ezzel a következő generáció testi és szellemi egészségét védi. Lám, hangsúlyozza az Úr, az előttetek járók kipusztultak, mert nem vették komolyan ezeket a rendelkezéseket, ti vegyétek komolyan, hogy éljetek. Isten véd minden gátlástalanságtól, véd minden kísértéstől, szexuális eltévelyedéstől, ezzel védi a családot, a házasságot. A szexualitás Isten ajándéka, a testi szerelem fontos, de az általa rendelt meder szabadságában. Mennyi testi, lelki, szellemi, hitbeli betegség következik abból, ha eltérünk ezektől a rendelkezésektől.

Ez a fejezet világossá teszi, hogy étkezés céljára is csak akkor vághatott le állatot bárki, ha véres-áldozatként a kijelentés sátrának bejáratához vitték azt, majd békeáldozatként elfogyasztották az állatot. A pap előtte a vért az oltárra hintette, a kövérjét elfüstölgette az Úrnak, majd magához vette az áldozatból neki járó részeket. Ez azt jelentette, hogy Isten törvénye minden étkezésnek kultikus jelleget adott (3-4). Ennek elmulasztása halálos következményekkel járt (4), az állat levágása pedig ezek nélkül vérengzésnek számított (4). A rendelkezés nemcsak Izráel fiaira, hanem a jövevényekre is vonatkozott (8-9). A vért nem lehetette elfogyasztani, mert azt a lélek, az élet hordozójának tartották, ezért a vér az Úré, hiszen Ő minden életnek forrása (Zsoltárok 36,11).* Mielőtt bármit tennénk, álljunk meg az Úr előtt, mert egyébként a legnemesebbnek feltüntetett tettünk is vérengzés, amely a másikat „leöli” saját bővelkedéséért; mást „megeszünk”, hogy mi élhessünk.** 

* Próbáljuk megmagyarázni a korabeli rendelkezéseket. Jézus Krisztusban mindez más értelmet kapott, de mégis több érvényes, fontos, életmentő üzenetet találunk a mai Igében. Az étkezés mindig istentisztelet, mint ahogy a hívő élet minden mozzanata is az, hiszen az Úr színe előtt történik minden percünk.

** Ezekkel a rendelkezésekkel Isten védte a népét minden idegen szellemi hatástól (7), mert más népek szellemeknek áldoztak állatokat; ezért minden állat csak az Ő színe előtt kerülhetett levágásra, hogy véletlenül se kerüljünk idegen szellemi hatások alá. Ma mennyi romboló lelki-szellemi hatás alatt nyögünk. Ezért parancsolta az Úr népének, hogy mindig álljanak meg előtte, tegyenek le mindent Őhozzá, majd megszentelve vegyék azt vissza, az Úr kezéből. Bizony ki kell mondanunk: a tudat határozza meg a létet. Milyen lelki-szellemi hatások érnek? Érjen el az Úr hatalma, megváltó, megszentelő jelenléte!

Évenként egyszer meg kellett tartani ezt a nagy engesztelést Isten népe körében mindenkiért, a nép minden vétke miatt (29-34). Isten azonban az engesztelés kérdését egyszer és mindenkorra megoldotta Jézus Krisztusban, akiben azt is kijelentette, hogy Ő olyan Isten, aki, noha nem szenvedhet semmiféle bűnt és tisztátalanságot, de nem liheg folyamatosan vérért és engesztelésért. Ezt a kérdést Egyszülött Fiában lezárta; az örök rendelkezést örökre megoldotta (29). A bűn kérdését irgalmas szeretetében kezelte, amely bennünket csakis tisztulásra, a vétkek elhagyására serkenthet, mert ez a kegyelem nem olcsó, hanem drága kegyelem. Kár, hogy mi nem vesszük komolyan a Jézus Krisztusban elérkezett teljes kijelentést, és nem az ebből kirajzolódó Isten arcába tekintünk ma sem: mi továbbra is „vért” és elégtételt akarunk (18-19), bűnbakot keresünk (20-22). Minden összeütközésünk vége csak ez. Nem változtunk semmit, ószövetségi a hitünk és az Isten-képünk is.

Róma 8,1-17

370. dicséret

* Az engesztelési ünnep (Jóm Kippur) kifejezi, hogy Istennek engesztelés kell a bűnért. Először a főpapért, aztán a népért mutatták be az előírt áldozatokat. A vétekáldozatok vérével egyedül a főpap mehetett be tiszta gyolcsruhában (4) a szentek szentjébe, hogy a szentláda fedelét meghintse vérrel, mialatt a szentélyben az illatáldozat füstje védelmezte őt, hogy meg ne haljon (11-14). Amikor kijött a sátorból, az oltár szarvait is megkente vérrel (18-19). Ezután a nép tévesztéseit, minden tisztátalanságot, bűnt, vétket, hitszegést egy kecskebak fejére olvasták, akit kiűztek a vétkekkel együtt a pusztába, hogy ott pusztuljon (20-22).

Katona koromban, a hadgyakorlaton napokig nem tudtunk tisztálkodni: testünk-lelkünk csak vegetált ebben az állapotban, valaki sorvadt, a többség agresszív lett. Elgondoltuk, ha még pár napig nem fürödhetünk meg, elevenen el kezdünk rothadni, testben-lélekben, miközben a bennünk tomboló feszültség valahogyan robbanni fog. Életmentés, újjászületés volt a forró fürdő, a test megtisztulásával a lélek is lélegzethez jutott. Akkor megértettem, hogy a tisztátalanság minden formája halálos. Gondoljunk sokféle tetten érhető és titkolt, testi és lelki tisztátalanságainkra. A tiszta élet normái tehát soha nem korlátozzák, hanem mindig védik az embert, a közösséget, annak testi-lelki egészségét. Isten Igéje azonban nem önmagában a tisztaságot védi, hanem az embert magát. Isten Igéje véd, óv, megelőzi a bajt, üdvösségben tart.** Tisztulásra van szükségünk, Jézus Krisztusban van tisztulás, testben-lélekben egyaránt. Urunk, „mai leprásaidként” köszönjük, hogy nem elkülönítesz, hanem megérintesz, megmosdatsz, megtisztítasz, nem hagysz meghalni a mocsokban. Jöjj, tisztító Szentlélek!***

* A tisztaság fontos. Akik Isten közelében élhetnek, azok szentek, ezért tisztán kell tartani magukat. Ez a tisztaság mindig több, mint testi tisztaság. A test és a lélek egymástól elválaszthatatlan, a test koszossága sorvasztja a lelket, és fordítva. Az Ige itt testi tisztátalanságokról beszél, de mindig ebben az összefüggésben. Isten Igéje ezekkel a rendelkezésekkel védi saját népét a maga közelében, tisztán tartja őket.

** Az Ige a korabeli testi tisztátalanságokat sorolja fel. Figyeljük meg, hogy ezeket a testi jelenségeket nem csak azért tartották tisztátalannak, mert titokzatosak, számukra érthetetlenek voltak, hanem mert a különböző "testi folyások" valóban tisztátalanná tették az ember testét.

*** Isten Igéje különbséget tesz a testi tisztátalanságok között, mert a test biológiai ritmusa, vagy a szexualitás nem tartozott ahhoz a tisztátalansághoz, aminek megszüntetése áldozati szertartást igényelt volna; itt elég volt a mosakodás. Bátran gondoljunk a korabeli tisztátalanságokon túl mai, tetten érhető és titkolt, testi és lelki tisztátalanságainkra. A mi Urunk üdvözítő fordulatot hozott ezen a területen. Az elkülönített tisztátalant visszahívta a közösségbe, megérintette, meggyógyította. Ez a megváltás, amelyre csak Isten hatalma képes.

Isten népe az egészséget és a ragályos betegséget sem önmagában értelmezte, hanem úgy, mint az Isten előtti tisztaság és tisztátalanság egy-egy fajtáját. Számukra csak Isten színe előtti élet létezett, azon kívül nem volt és nem is lehetett semmi. Ma ehhez képest hol tartunk? Mindent eláraszt az „evilági”, a hétköznapi, a szenten kívüli; azt a látszatot keltve, mintha lehetne az Isten nélkül is élni. Minket már nem foglalkoztat a tisztaság kérdése, legfeljebb a higiénia, és a kettő között ég és föld a különbség. Itt tehát sokkal többről van szó, mint egészségről, vagy halálosan terjedő lepráról, illetve ezek megítéléséről; többről van itt szó, mint korabeli és mai világképről; itt arról a különbségről van szó, ami hit és hitetlenség, élet és halál, üdvösség és kárhozat között tátong!** Jöjj, Szentlélek Úr Isten, töltsd be életünk minden színterét, töltsd be egész valónkat, népedet, - érints, tisztíts!

 * Folytassuk az előző fejezet magyarázatánál abbahagyott gondolatmenetet. Említettük, hogy a fertőzésveszély miatt a közösségtől való távoltartás ebben a fejezetben sokkal erőteljesebb, mint a korábbiakban. Isten népének életét mindenestül átjárta az Úr előtti jelenlét, nem volt külön profán és szent, ünnepi és hétköznapi, templomi és templomon kívüli része az életnek, hanem mindent, az étkezést, a tisztálkodást, a ruházkodást, az egészségügyet,  a közösség egész életét áthatotta az istentisztelet.

 ** Alapos pontossággal mutat rá az Ige az emberi tisztátalanságokra. A szentséges Isten színe előtt azonban mindnyájan „poklosok” vagyunk, akiknek folyamatosan kiáltoznia kellene, figyelmeztetve a többieket, „leprás, leprás”, aki bennünket érint, maga is megfertőződik. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy Ő nem ijed meg érintésünktől, sőt az Ő érintése az egyetlen, amely megtisztíthat bennünket (Márk 1,40).

A poklos betegség, többségét tekintve gyógyíthatatlan bőrbetegséget jelentett. Ismét hangsúlyozzuk, hogy a tisztátalanná nyilvánítás az istentiszteletről való távolmaradást határozta meg. A fertőzésveszély miatt a közösségtől való távoltartás ebben a fejezetben sokkal erőteljesebb, mint a korábbiakban. Éppen ebben a megállapításban van az üzenet is, miszerint Isten népének életét mindenestül átjárta az Úr előtti jelenlét, nem volt külön profán és szent, ünnepi és hétköznapi, templomi és templomon kívüli része az életnek, hanem mindent, az étkezést, a tisztálkodást, a ruházkodást, az egészségügyet, minden rendelkezést, a közösség egész életét áthatotta az istentisztelet. Ezért a higiéniát sem önmagában, öncélúan alkalmazták, hanem úgy, mint az Isten előtti tisztaság egy fajtáját. Csak Isten színe előtti élet van, azon kívül nincs és nem is lehet semmi. Ma ehhez képest hol tartunk?* 

Róma 6,12-23

467. dicséret

* Ma ehhez képest hol tartunk? Sajnos már ott tartunk, hogy nemcsak szétvált a szent és a profán, hanem mindent eláraszt az evilági, a hétköznapi, a szenten kívüli; azt a látszatot keltve, mintha lehetne az Isten nélkül is élni. Minket már nem foglalkoztat a tisztaság kérdése, legfeljebb a higiénia, és a kettő között ég és föld a különbség; mert az egyik az Isten előtti élet, a másik pedig az Isten nélküli élet kifejezése. Itt tehát sokkal többről van szó, mint poklosságról, de többről is, mint világképről, életmódról, itt arról a különbségről van szó, ami hit és hitetlenség, élet és halál, üdvösség és kárhozat között tátong!

Alapos pontossággal mutat rá az Ige az emberi tisztátalanságokra. A szentséges Isten színe előtt azonban mindnyájan „poklosok” vagyunk, akiknek folyamatosan kiáltoznia kellene, figyelmeztetve a többieket, „leprás, leprás”, aki bennünket érint, maga is megfertőződik. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy Ő nem ijed meg érintésünktől, sőt az Ő érintése az egyetlen, amely megtisztíthat bennünket (Márk 1,40).

A gyermek Isten áldása a Szentírásban, ezért nem a gyermekszülés tette tisztátalanná az anyát, hanem a szülés utáni vérzés, ez is kultikus értelemben számított tisztátalanságnak.* Igénk szerint más a kultikus, és más a hétköznapi tisztátalanság és tisztaság, vagyis aki „vallásilag” tisztának tűnik, azaz megállhat Isten előtt, az még nem jelent teljes tisztaságot. Ez csak Krisztusban adatik nekünk. Isten Őbenne, kegyelemből tisztának tulajdonít bennünket, noha nem vagyunk azok, miközben napról napra mosogat Igéjével és életünk történéseivel. A keresztség pedig jelzi, üdvösségünk nem a tisztaságunktól függ! Bizony, akármilyen tisztátalanok is vagyunk, és akármennyire az Úr kegyelmére szorulunk, vér ne szennyezzen be bennünket, főként a felebarátunk vére ne. Krisztus vére kiontatott, nem kell több vérontás, se hit, se eszme, se érdek nevében!

Róma 6,1-11

431. dicséret

* Ha egy asszony fiút szült, akkor hét napig számított úgy tisztátalannak, mint a havi vérzés idején, de még harminchárom napon át otthon kellett maradnia (4), amíg a vérzéstől teljesen megtisztult. Lány születése esetén a tisztulási idő megduplázódott (5). Ez utóbbi különbség távolról sem azt jelenti, hogy a lány-gyermek értéktelenebb lenne, mint a fiú-gyermek, azt azonban igenis jelenti, hogy a férfi és a nő feladata, Istentől való küldetése, szerepe között van különbség; amit Isten már az élet első percétől világossá tett.