A csüggedéstől eljut a zsoltáríró  a hálaadásig. Csüggedése nem egyéni bajainak foglalata, hanem népének állapota miatt jajong, de a nép bánata egyéni panaszban zokog fel. Az egyéni sóhajnak is van helye Isten előtt, de csak akkor, ha az egyént mindenekelőtt a közösség miatti felelősség terheli, és egyéni panaszát is népe gyermekeként nyögi. A mai egyént kiemelő keresztyénség nem biblikus. – Panasza álmatlanná teszi a zsoltárost, kezét felemelve kiált nyomorúságában, és nem jön az enyhülés. Ihletett, Istennek kedves ez az őszinte megfogalmazás: „Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem és elcsügged a lelkem” (4). - Nem úgy van az, hogy „Isten”, - és azonnal adatik megoldás. A hívő ember, akár egy életet is végigélhet úgy, hogy nem éri meg a konkrét szabadítást. A hit ugyanis nem az, hogy hiszem és emlegetem az Istent, és Ő majd jön, azonnal, mindent megold, úgy, ahogy mi elgondoltuk.* 

Róma 15,1-13

395. dicséret

* – A panasz csak fokozódik, ha a régire emlékezünk, a mát pedig hamisan hasonlítjuk a régihez, mert a régi mindig megszépül a nosztalgiában, miközben az ember valójában saját elmúlásán kesereg; nem ez vezet a megoldáshoz (6). – Az élő hit az, amikor nem az Istentől várjuk a változást, változtatást, vagy nem azt gondoljuk, hogy Ő változott meg, mert megvonta tőlünk irgalmát, mert nem Istennek, hanem nekünk kell, lehet megváltozni (7-11), hogy változtatni tudjunk, Ővele.