Köszönöm az Ige mellett üzeneteire való figyelmét. 2009 elején kezdhettem el ezt a szolgálatot, püspöki szolgálatommal együtt. 2022. február 1-én jelent meg a rovatban az utolsó írás tőlem, még Mózes ötödik könyvének magyarázatát befejeztem. 

Kimondhatatlanul hálás vagyok az Úrnak, hogy tizenhárom esztendőn keresztül lehettem e rovat gazdája, és miközben magam gazdagodtam, bízom abban, hogy az Úr mások számára is áldássá tette a napi áhítatokat. Köszönöm a visszajelzéseket, a bátorításokat! Reménység szerint adatott a csoda – ami mindig kegyelmi állapot – hogy az Úr szava élő és ható üzenetté lett egyes napok anyagaiban.

A napi elcsendesedés, a számos szolgálatra való alapos felkészülés továbbra is életem része, azonban az egyre több, más jellegű feladat nem teszi már lehetővé, hogy igaz elmélyültséggel naponta felelősen végezzem ezt a szent szolgálatot. Hiszen e csendességek napi leírása, érlelése, javítása, a terjedelmi és egyéb keretek betartását figyelembe véve, rendkívül időigényes. Hajnalban és a kocsi hátsó ülésén, sokszor igen nyomorúságos körülmények között, de igen nagy hálával és örömmel, születtek meg ezek az igemagyarázatok. Hadd mondjam ki: szomorúan tapasztalom, hogy az „ügyintézés” mindent felemészt, és lelkipásztoraink is egyre kevesebbet tudnak Isten Igéjével foglalkozni, pedig mi Isten Igéjének szolgái lennénk elsőrenden. 

Ugyanakkor fontos, hogy a rovat is megújuljon, ezért egy váltás mindig elevenséget, még nagyobb érdeklődést hozhat a rendszeres kegyesség gyakorlásában, napi imádságos igeolvasásunk területen. Áldja meg az Úr ezt a rovatot, annak gazdáját, gazdáit a jövőben is.

A hatvanhat bibliai könyvet háromszor magyaráztam végig, tíz bibliai könyvet négyszer. Soha nem néztem meg, mit írtam korábban egy adott szakaszról. Naponta rendszeresen elkészítettem az aznapi anyagot, azt egész nap hordoztam, javítottam, minden tapasztalatot és élményt ennek szolgálatába állítva, miközben sokat olvastam az adott szakaszokhoz, de csak ha a magam üzenete, gondolatmenete rendelkezésre állt. Tehát először mindig magam csendesedtem el a napi szakasz felett, minden segédanyag nélkül, lejegyeztem azt, ami személyesen megszólított, majd feltettem a kérdéseimet a textus felé, főleg a nehéz szakaszok esetében. Ezután következhettek a segédanyagok, az alapos olvasás. Mindig született egy hosszabb anyag, az internetes felületek számára, amiből egy esszenciát állítottam össze a Reformátusok Lapja számára. Ez a „rövidítés” is nagy munka volt.

A református kegyesség keretei között, a folyamatos igemagyarázat szent kihívásával megküzdve – amiben a nehéz igerészek sem maradhatnak ki – próbáltam megvilágítani, érthetővé tenni a súlyos szakaszokat is, ugyanakkor aktualizálni, maivá tenni az igerészeket, minden korosztályt szem előtt tartva. Különböző igemagyarázati módszerekkel is kísérleteztem a rovatban: tételes, homíliás, gyakorlati bibliamagyarázatos, tematikus, narratív, meditációs formákkal egyaránt; de mindenben az Isten Igéje iránti szent tisztelet, és engedelmes hűség vezetett, könyörögve azért, hogy az Igében mindig felragyogjon Jézus Krisztus evangéliuma, Isten megtartó, új és örök életet ajándékozó szeretetének örömhíre. Ez alapvető „hermeneutikai” elvem: Isten megváltó szeretetére tekintve adassék élő, megszólító, mai, itt és most érvényes, személyes üzenet, amely egyszerre hív élő hitre, erősíti ezt a hitet, tanít, pásztorol, és prófétai bátorsággal int, az adott igeszakasz hangsúlyai szerint.

Mindig imádkoztam és küzdöttem azért, hogy az igemagyarázatok megszólítóak, azaz „időszerűek” legyenek, túl azon – szakszavakkal élve –, hogy „írásszerűen, textusszerűen, krisztusszerűen, gyülekezet- és hitvallásszerűen” magyarázzák az adott igeszakaszt, annak nehezebben érthető részeit is. Itt az un. „alkalmazás” nagy teológiai és homiletikai problémájával állunk szemben, amelynek feloldására a következő kísérletet tettem. A 2018-as esztendő óta napra pontosan egy évvel előre írtam meg az adott anyagot (egy évet arra szántam, hogy napi két anyagot írtam meg, egészen pontosan 2017. november elejétől). Ez egy homiletikai kísérlet volt, mert Isten Igéje anélkül aktualizálta magát, hogy én erre direktben törekedhettem volna. Csodálatos volt ezt a tapasztalatot megélni, erre nézve visszajelzéseket kapni. Gyakran már el is felejtettem, mit írtam, amikor kaptam a jelzést, mennyire talált, és újra kellett olvasnom, amikor magam is rácsodálkoztam, hogy az egy évvel ezelőtt írt anyagot milyen aktuálissá tette Isten Lelke, talán pont azért, mert erre direktben én nem is törekedhettem.

Hálás vagyok azért, hogy az igemagyarázatok szerkesztett formában, 19 kötetben megjelenhettek. A dunántúli honlapon, az igemellett.blog.hu archívumban az anyagok még elérhetők lesznek, de újabb írás nem kerül fel erre a blogra, így az aktuális magyarázatokat honlapunk átveszi a Reformátusok Lapjától.

Természetesen a Reformátusok Lapjában a rovat folytatódik, magam is örömmel és imádsággal követem továbbra is, várva a napi üzenetet, kérve arra az Úr áldását.

Hálás vagyok e szolgálat minden percéért! Hála legyen az Istennek, kimondhatatlan ajándékáért! (2Korinthus 9,15)

Balatonalmádi, 2022. január 22., február 2.

Steinbach József

Mózes elvégezte küldetését: nem tökéletesen, de maradéktalanul és hűségesen (10–12). Mózes is gyarló ember volt. Mégis őt választotta ki az Úr arra a nagy feladatra, hogy népét Egyiptomból az Ígéret Földjéig vezesse, Isten ígérete szerint: a szolgaságból a mennyei szabadságra (4). Csodálkozzunk rá: minket is felhasznál az Úr, szabadító cselekvésében, és minden gyarlóságunk ellenére, méltóvá formál bennünket erre a szent feladatra!

Isten, Mózesen keresztül, népének adta azt a földet, amit Mózes, idős kora ellenére is, életerővel és tökéletes látásával megtekinthetett (7). A zsidó jogrendben egy föld megtekintése egyben annak birtokbavételét is jelentette. Mózes életereje hitből fakadó erő volt. Micsoda ajándék: egy küzdelmes élet végén, idősen is életkedv és életerő áradhat a hit emberéből, testi gyengesége ellenére is, nem pedig megkeseredettség. Mózes látása a hit látása volt, és a hit látása tökéletes látás, mert birtokolja azt is, ami „itt” még nem a miénk. 

Mózes megnyugodva, a dicsőséget Istennek tulajdonítva mehetett el ebből a világból (5), hiszen a rá bízott feladat maradéktalan teljesítését itt sem Mózes ereje (4Mózes 20,10), hanem Isten ígérete és kiválasztó kegyelme garantálta. A ránk bízott feladat „itt” soha nem lesz – testi szemekkel szemlélve – maradéktalanul kész, de megnyugodhatunk, mert küldő Urunk kipótolja azt, ami „itt” félig maradt és töredékesen. Mózes sírjának helye ismeretlen, mert egyetlen itteni „hős” sem lehet kultusz tárgya. A dicsőség, mindenért, Istené (6).

 Mózes elvégezte küldetését: nem tökéletesen, de maradéktalanul és hűségesen. Az „itteni” Ígéret Földjére azonban ő már nem mehetett be (10–12). Ez a történet megtanít bennünket arra, hogy amit a hívő ember kaphat, többnyire az sem kerülhet azonnal és „itt”, ebben a világban, a birtokába. Valóban nagy örökség vár ránk, de ezek érdemi része csak az eljövendő világban lehet a miénk. Téved és csalódik az a keresztyén ember, aki a teljes örökséget „itt” és most akarja magáénak tudni, noha Isten Igéje világosan kimondja, hogy a szeplőtelen és hervadhatatlan örökség a mennyben van fenntartva számunkra (1Péter 1,4). Már most hittel nézhetünk körül, noha a lábunk „itt”, e testben élve, még a folyó innenső partján marad. A hitben szemlélődő, fakadó reménység azonban látja, tudja (2Timóteus 1,11): „Több az élet!” (Lukács 12,23)

Az áldásról. 

Isten áldása azt jelenti, hogy Ő saját magából – lényének tökéletességéből – és mennyei világának gazdagságából adja nekünk azt, ami nekünk nincs, és amivel csak Ő ajándékozhat meg minket. Az áldást csakis az Úr adhatja, még akkor is, ha emberi közvetítőket felhasználhat ebben. 

Nincs nagyobb ajándék, mint az, amikor az ember ajka áldást mondhat, mielőtt elmegy ebből a világból. Ez a hit, a megnyugvás, az elengedés, a bizonyosság jele. Mózes áldást mondva ment el ebből a világból (1). Mielőtt Mózes egyenként megszólítaná a törzseket, az egész néphez szólt (2–5); zárásul is az egész nép megszólításával fejezte be az áldások sorát (26–29). Jesúrún Izráel beceneve, csak hogy értsük ezt a megszólítást (5). 

Az áldás mindig Isten ajándékait közvetíti. Ezeket az ajándékokat összegzi itt az Ige. Isten szereti népét. Ennek jelei a következők: – Isten jött, felragyogtatta előttünk szabadító szeretetét; Ő tette meg értünk az első lépést; érdemtelenül kiválasztott minket (2). – Az Úr „kezében” hordoz (27), védelmez (29), megtart (3), örök hajlékot készít nekünk (27). – Az Úr megadja nekünk azt a kegyelmet, hogy mindenkor az Ő lábaihoz, és ne „idegen halmokhoz” telepedjünk le, és mindenkor befogadóan figyeljünk az Ő beszédére (3–4). – Ha nagy a baj, az égen át száguld segítségünkre (26); ez még akkor is így van, ha valamit tartós kudarcként, vagy veszteségként élnénk meg egy ideig, és legszívesebben perlekednénk Ővele: „Hol voltál, Uram?” 

Isten áldásában részesültünk, a Jézus Krisztusban. Őbenne valóban az égen át száguldott segítségünkre. Az áldott ember, az áldott nép vallja, hogy nincsen Istenünkhöz fogható (26); és valóban „boldog”, aki mindezeket megtapasztalta (29).

Evangélium szólal meg Mózes énekének második felében. 

Isten megbünteti engedetlen népét, de nem engedi, hogy népének ellenségei elbízzák magukat és csúfolják Isten népét, meggyalázva ezzel az Ő ügyét. Isten még a jogos büntetésben sem szolgáltatja ki övéit véglegesen az ellenségnek. Isten olyan tulajdon népe iránt, hogy még a büntetésében is ott van a kegyelme (36); vagyis Isten joggal megbünteti népe engedetlenségét, de saját népét soha nem engedi el (43). Ezt soha ne felejtsük! (26–36) 

De kik tartoznak Isten valódi népéhez, akikre vonatkoznak az ígéretek? (36-43). Azok Isten népének tagjai, akik Isten Lelke által belátják, hogy minden földi szikla is elporlad egyszer (31), hát még az ember, akinek elernyed élete és hamis bizodalmának minden tárgya (37). Azok Isten népének tagjai, akik rádöbbennek, hogy egyetlen Kőszikla az Úr, Őrajta kívül nincs más, Őtőle függ minden (39). Őneki, az egyedül örökkévaló (40), gőgös és kegyetlen ellenségeinek joggal megfizető (41–42), saját népén könyörülő Istennek adassék dicsőség mindenkor (43). 

–  Ennek a népnek lehetett vezetője, nagyon nehéz, de döntő időkben Mózes, aki nem volt tökéletes, ezért nem is mehetett be az e-világban Ígért Földre, csak áttekinthetett oda. Tudjuk, azonban, hogy Mózes, a Jézus Krisztusban készített Ígéret Földjét, nemcsak közelről látta, hanem be is léphetett oda (Máté 17,1–11). 

–  Mózes nem csalódott, voltak tévedései, de Isten végig megőrizte szolgáját a hitben. Ennek bizonysága, hogy még szolgálata utolsó perceiben is az Isten szavának megszívlelésére biztatta népét, mert az Úr szava az egyetlen, amely nem üres beszéd, hanem maga az élet (47).

Ilyen a hívő ember, mint Mózes. Közeledőben van halála, és ő egy gyönyörűséges énekben az Urat magasztalja. Ez az ének Isten Lelke által szól, ezért Isten Igéje, amely olyan, mint a harmat a zsenge fűre (1–2). 

Ez az ének az Úr nevét magasztalja, mert Isten hűséges és igazságos, hűségében és igazságában kőszikla. Tehát Isten soha nem inog meg. Az Úr cselekvése mindig tökéletes, ezért ember soha nem vitatkozhat az Úrral (3–4). Urunk add, hogy mindenkor magasztalni tudjuk a Te nevedet, a kínok idején is! Urunk, csak a Teirántad való tiszteletünkben őrizz meg minket, mert akkor megtartó kegyelmedben vagyunk!

Mózes, ebben az énekében azt is megénekelte, amit az Isten parancsolt neki (5Mózes 31,19), hiszen a hívő ember, amikor Istenről szól, soha nem önmagából szól, hanem mindig az Istentől rábízott üzenet képezi szavainak tartalmát. Ezért a hívő ember bizonyságtétele, imádsága, de még hétköznapi beszéde sem öncélú fecsegés. Isten népe mindig Isten Igéjét hirdeti (3). Aki az Úr nevét magasztalja, az az ember az Úr nevét hirdeti, aki pedig az Úr nevét hirdeti, az Isten Igéjét szólja és nem önmagát reklámozza. Isten Igéje pedig nem más, mint maga Jézus Krisztus és az a megváltó szabadítás, amit Isten ajándékozott nekünk Őáltala.

Ez az ének Isten magasztalása után nagy szomorúsággal szól arról, hogy noha Isten hatalmasan hordozta népét, ez a nép mégis elromlott, bolonddá és esztelenné lett, elhagyta egyetlen Atyját, aki teremtette, alkotta és erőssé tette őt (5–9). Isten mégsem hagyta el hűtlen népét. Milyen gyönyörű tömörséggel fogalmazza meg Isten – népe iránti – örök hűségét ez az ének: „Mert az Úr része az Ő népe… kimért öröksége.” (9) Tehát Isten örökké szereti népét, mert Isten népének „örök része” maga az Úr, vagyis Isten önmagát adja népéért. Ez teljesedett be Jézus Krisztusban. 

Ez a határtalan, örök szeretet azonban kötelez! Isten valódi gyermekeit mindig arra indítja Isten örök, minket megelőző kegyelme, hogy ettől kezdve engedelmesen az Ő dicsőségére és mások javára éljenek.

Mózesnek mondta az Úr, hogy közel van elmenetelének ideje. Nagy áldás, amikor elköltözésünk idejét kijelenti nekünk az Isten, így erre hitben tudunk felkészülni. Nincs nagyobb ajándék, mint felkészülten, bizonyossággal elmenni ebből a világból, elrendezve dolgainkat. Mivel nem tudjuk elmenetelünk idejét – Mózesnek is csak az idő közelségét jelentette ki az Úr –, ezért mindig készen kell lennünk az elmenetelre: készen dolgainkban, testben, lélekben, hitben (14–15). 

A halál meghatározása, a mai Ige szerint, pihenés: „Te most pihenni térsz.” (16) Kell is egy dolgos, küzdelmes, hűséges élet után a pihenés. A halál, hitben elköltözve innen, pihenés az Úrban, alvás (János 11,11–13), ezért abból van felébredés, egy újabb „szent” aktivitásra. Jézus Krisztus eljövetelekor vége lesz ennek a pihenésnek, és megkezdődik az aktív, zavartalan örök élet; ott azonban bármiféle aktivitást már nem fáradtságként élünk meg, hanem Isten boldog és zavartalan dicséreteként. Ennek a mennyei aktivitásnak semmi köze nincs a mi – örök életbe vetett hitünket pótolni akaró – fárasztó tevékenységmániánkhoz, vagy lazító vigasságainkhoz, mert ezek mind a bűn büntetései, a hiábavalóság átka rajtunk (1Mózes 3,17–19), amelyet Jézus Krisztus megváltó szeretete egyszer s mindenkorra levett rólunk.

Mózes számára, a közelgő halál éppen ezért nem valamiféle tragikus eseményt jelentett, hiszen a hívő ember ilyenkor az élethez és az élet Urához kerülhet közelebb. Emellett Mózes halála szinte kegyelmi állapot volt, hiszen utána Isten népének olyan korszaka kezdődött, amelyet kegyelem volt nem megélni. Erre utal az igeszakasz további része, majd Mózes éneke is, a következő fejezetben. Isten népe és a világ „el fog romlani” (29). Döbbenetesen tárja elénk ezt a romlást Isten Igéje: „eszik, jóllakik, meghízik és más istenekhez fordul”, vagyis istentelenné lesz. Micsoda kegyelem, hogy Mózesnek ezt nem kellett már megélni. Gondoljunk arra is, hogy Isten az övéit, akár konkrét halálukban is, valami utána következő rettenetestől is megszabadíthatja.

Nézzük versről versre mai Igénk első szakaszát! 

Mózes hosszú életet kapott az Úrtól, elfáradt, de nem megfáradt emberré lett, ezért már nem tudott népével járni-kelni. Mózes sem volt tökéletes; tévesztései miatt nem mehetett be az Ígéret Földjére (1–2), de Jézus megdicsőülésének történetéből tudjuk (Máté 17,1–11), hogy Isten kegyelme által ott van a mennyei Ígéret Földjén. Eljön mindannyiónk számára az itteni szolgálat vége, amikor már nem is tudunk és nem is „hivatalunk” tovább cselekedni. Nincs olyan ember, aki tökéletesen végezte volna a rá bízott szolgálatát, ezért nélkülözhetetlen az Úr kegyelme. Ez a megtartó és tévesztéseket elfedező kegyelem azonban arra hatalmaz fel bennünket, hogy egyre tökéletesebben, minden erőnket megfeszítve szolgáljunk, amíg tart a küldetésünk (Máté 5,48). Isten kegyelme küldi majd az áldást is, miközben teljessé teszi töredékes igyekezetünket. Az Úr kegyelme arra is késszé tesz bennünket, hogy az Őáltala rendelt időben félre tudjunk állni, el tudjuk engedni azt, amit az Úr már kivett a kezünkből. Elég az Úr kegyelme! (2Korinthus 12,9)

Az Úr jár népe előtt. Ő majd „elintézi” népének ellenségeit. Ez egy fontos üzenet. Nem Isten népének kell megoldani az ellenséges népekkel kapcsolatos ügyeket. Majd az Úr megoldja, elintézi, elrendezi a nehéz ügyeket, a megoldhatatlan helyzeteket. Az Úr pedig mindent jól intéz, Ő nem téved. Urunk, könyörülj, Te vedd ki utunk elől a gonoszt; Te győzd meg, térítsd meg szívünket, ha egymás ellenségei lennénk (3–5). Isten népének, az Úr gyermekeinek nincs mitől félni, hiszen bátorrá, alázatossá tesz bennünket a velünk járó Isten, aki nem marad el tőlünk (6–8), aki még a nehéz ügyek között is lehetőséget készít a krisztusi szeretetre.

Józsué lett Mózes utóda (3). Milyen zavartalanul történik itt az „őrségváltás”. Isten választ, és ezt örömmel, hittel, bizalommal fogadja Isten népe. Ha Isten választ, akkor a nép egységben marad; ha emberek választanak, akkor vita és ellenségeskedés mérgez meg mindent. Itt Isten választ, ezért egység, áldás és békesség jellemzi ezt az „őrségváltást”. Mózes, az előd is békességben adja át szolgálatát az utódnak, miközben az utód megbecsüli az elődöt. Ez az egységes, áldott, békességes rend méltó hozzánk.

Szemléljük mindjárt a mi Urunk, Jézus Krisztus felől, valamint az Újszövetség bizonyságtétele felől ezt az igeverset, és az egész mára rendelt ószövetségi fejezetet!

A mi Urunk Jézus Krisztus felment a mennybe, hogy ott helyet készítsen nekünk (János 14,2): tehát nekünk a mennyben van polgárjogunk (Filippi 3,20). A mennyből azonban addig is elküldte Isten az Ő Lelkét, hogy már ebben a földi világban mássá legyen az Isten népe; élje és hirdesse a mennyei világot. 

A Szentlélek alapvető munkája, hogy elvégzi bennünk: az életet válasszuk a halál helyett. Ez a legfőbb döntés tehát valójában Isten döntése bennünk és általunk (19–20). A Szentlélek cselekszi azt, hogy átok helyett az áldás teljesedjen be rajtunk: Isten áldása, üdvözítő szeretete (1).

A Szentlélek munkájának konkrét jelei: megtérés, Isten szavának meghallása és megtartása, valamint bővelkedő élet (2–9). Isten Lelke tehát távol tarja tőlünk a bűnös világ átkait (9); azoktól szenvedünk, de azok soha nem nyelhetnek el bennünket! Isten Lelke „közel” hozza hozzánk az Úr Igéjét, élővé és hatóvá teszi azt nekünk (Zsidókhoz írt levél 4,12), megnyitja az üzenetet, amely által ébren tartja bennünk a reménységet (14).

Nagy áldás, hogy az Újszövetség világosságából szemlélhetjük ezeket a sorokat. 

Isten köti ezt a szövetséget népével. Ő a kezdeményező. Ő teszi meg felénk az első lépést. Isten szövetsége pedig azt jelenti, ahogy ezt Jézus Krisztusban világosan megmutatta nekünk: Ő irgalmasan lehajol az emberhez, és neki oltalmat, segítséget és szabadítást nyújt. 

Isten nem csupán megköti velünk ezt a szövetséget, hanem örök döntése alapján meg is tart bennünket az Ő szövetségében, kegyelmében, az Ővele való közösségben (Zsoltárok 25,13–14), hiszen az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39), még a bűneink sem! 

Ugyanakkor Isten erőt ad nekünk, Lelke által, hogy velünk kötött szövetségének rendelkezéseit – amelyek valójában a mi javunkat és életünket szolgálják – megtartsuk. Isten Lelke elvégzi bennünk és közöttünk, hogy egyre láthatóbbá legyen rajtunk: mi az Ő népe vagyunk, aki nem „idegen isteneket”, hanem Őt imádják, az Ő dicsőségére élnek, a másik ember és a teremtett világ szeretetében. 

Ahol pedig Isten nem adott értelmes, azaz megtért szívet (3), ott az itteni világ idegen istenei tarolnak, elsodornak és átkozottá teszik életünket. Nem azért átkozott az életünk, mert Isten átka van rajtunk, hiszen Isten csak áldást ajándékoz, hanem mert Őnélküle az életnek csak a bűntől rontott átkát, és nem annak áldását tapasztalhatjuk meg. 

Vigyázzunk, mert a nép egyetlen tagja is megfertőzheti az egész népet; ahogy egyetlen mérgező gyökér, sok halálos gyümölcsöt teremhet (17). Egyetlen megátalkodottan hűtlen és engedetlen sem lehet közöttünk! Isten népének minden tagja az Úr gyermeke legyen, így formálódhat ki rajtunk az áldás, és lehetünk áldássá mások számára is. Ez a teljes tisztaság, bennünk és közöttünk is, mindenkori könyörgésünk tárgya lehet: még nem valóság, de áldott reménység! Közben pedig az Úr megtartó kegyelme hordoz minket!

Milyen megrendítő, őszinte és pontos lelet ez arról a helyzetről, ahová jutott az emberi élet az Úr nélkül, az Ő üdvözítő rendje nélkül. Ha nem tartjuk meg az Úr parancsait, akkor életünk megreked, kárt vall (58). Az egész világ, benne minden ember, kimondva és kimondatlan is, megváltás után kiált, nyög és sóhajtozik (Róma 8,22), mert nem tudjuk maradéktalanul az Urat követni, mert folyton elhajlunk, mert amíg e testben élünk, távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6), és ez igen rossz nekünk.

Nézzük csak, mit ír a mai igeszakasz erről a rosszról, életünk „hasadtságáról”! Nincs egy talpalatnyi nyugtunk, valamiért mindig retteg a szívünk, szomorú a szemünk és csügged a lelkünk. Egy váratlan fordulat során azonnal rádöbbenünk, hogy hajszálon függ az életünk, és vannak olyan mélypontjaink, amikor riadtságunkban nem látjuk a jövőt, a holnapot, még életben maradásunk reménységét sem, kétségek között vergődve. Nappal küzdünk, elfáradunk, és várjuk az estét; éjszaka pedig gyakran nem jön álom a szemünkre és a reggel után sóvárgunk. Látjuk mások életének tragédiáit és ez bennünket is rettegéssel tölt el (65–67). Persze tudunk viselkedni – ha tudunk – és ez nagy dolog, Isten ajándéka, de belül mégis ott zakatolnak bennünk a fenti érzések, főleg a nehéz időszakokban. Ki ne ismerne magára e leírás valamelyik tagmondatában? 

A legrettenetesebb azonban az, amikor olvassuk, hogy az Úr visszaviszi engedetlen és hitehagyott népét Egyiptomba, a szolgaság házába, oda, ahonnan kiszabadította őket (68). Nincs más esélyünk, mint leborulni, és Jézus Krisztusra tekinteni, a mi Megváltó Urunkra, akiben világos kijelentést kaptunk arra nézve, hogy Isten határtalan és megváltó szeretettel szeret bennünket, megtart, nem engedi el kezünket, hanem isteni hatalmával megtérést, új életet ajándékoz nekünk, miközben enyhülést, békességet nyújt abban a helyzetben, amiben éppen vagyunk. Urunk hűsége kimunkálja bennünk az engedelmes, egyre inkább tisztuló életet is. Akit megváltott az Úr, az reménytelenül is reménységgel hisz, mint Ábrahám (Róma 4,18); emberként vergődve is bizonyossággal…

Ebben az igeszakaszban a kiindulási pont mindig ugyanaz: Isten rendelkezéseinek megtartása. Ehhez kapcsolódnak a figyelmeztetések. „Amennyiben nem figyelsz és nem tartod meg Isten szavát, akkor átkok szállnak rád!” – hangzik Isten figyelmeztetése, népe felé. A szakasz címe egészen pontosan így olvasható: „Fenyegetés átkokkal”. Aztán hosszú felsorolásban olvassuk a rettenetesebbnél rettenetesebb büntetéseket.

Ez az igeszakasz megérteti velünk, hogy mit jelent a teológiai tétel, miszerint a „bűn”, az Isten nélküli élet azt jelenti, hogy átok alatt vagyunk (1Mózes 3,17). Hiszen a büntetésként, átkokként felsorolt nyomorúságoknak, szörnyűségeknek minden formáját megéljük manapság is. Érdemes így, egyenként megállni a felsorolt büntetéseknél és nyomorúságoknál, azonnal elevenné teszi azt számunkra a Szentlélek.

A bűn nyomorúságához tartozik az is, hogy ezek nagy részét mi emberek okozzuk egymásnak. Bizony, ilyenekké torzulunk az egyetlen, élő Isten áldó jelenléte nélkül. A mai igeszakasz átkait is ebben az összefüggésben olvassuk.

Akit azonban már nemcsak éltet, hanem ébresztget is az Isten Lelke, annak az embernek, az Úr közelében, kellő érzékenysége lesz arra, hogy a megélt és többnyire egymásnak okozott kínokat részvéttel észrevegye: az apró sebeket ugyanúgy, mint a nagy tragédiákat. Szerepel a mai Igében egy kifejezés: „megtébolyodsz…” (34). Aki hisz, az érzékeny emberré lesz, „akármilyen fejlett is a személyisége”. Az érzékeny ember pedig könnyen „megtébolyodhat” a bűn és a gonosz tombolását, a világ tobzódását és a mérhetetlen szenvedéseket látva, tapasztalva. Ha ezért vagyunk „rosszkedvűek”, a világ nyomorúságát látva, akkor ez áldott szomorúság, mert boldogok, akik emiatt sírnak (Máté 5,4). 

A hit embere azonban soha nem ragadhat bele a nyomorúság fájó és lehúzó tapasztalatába. A hit embere nemcsak a nyomorúságra és szenvedésre érzékeny, hanem még inkább érzékeny Isten megtartó, megváltó, hatalmas szeretetére. Ne feledjük tehát a jézusi Ige folytatását: akik így sírnak, azok vigasztalást nyernek, azok átok helyett krisztusi, maradandó, el nem múló áldásokat tapasztalnak meg; valamint az Úr eszközeivé lesznek, hogy ebben a világban, minél több ember számára, ne csupán enyhítsék az átok okozta szenvedéseket, hanem Isten kegyelméből, kihozzák őket az átokból az áldások helyére.

Mit jelentett az áldás? Ha engedelmesen hallgatjuk és megtartjuk az Úr szavát, akkor minden nép fölé emeli saját népét az Isten (1; 9; 13); győzelmet ad népének az ellenségeik felett (7); valamint megáldja övéit mindenben (6), minden földi jóval (3–12), konkrét bőséggel. Mégpedig minden nép szeme láttára cselekszi meg ezt az Isten, saját népével (10), hiszen más népek kölcsönt kérnek majd Isten megáldott, gazdaggá lett, szent népétől, ők pedig nem szorulnak semmire és senkire (12). Összegezve az áldások sorát: elsővé lesz Isten népe, mindig fölül lesz (13). 

Tényleg ezt jelentené az Isten áldása: megfogható anyagi és hatalmi „tőkét”? Fontos, hogy az Ige előtt szentlelkes indulattal és ne valami gyarlóan hátsó, emberi gondolattal álljunk meg. Hiszen az Isten áldásának e-világi, látható eredményekben való megtapasztalása gyakori gondolat a Bibliában. A mai igeszakasz üzenete, képe is azt szeretné meghirdetni felénk, hogy Isten áldása mindenek felett való jó, amit már ebben a világban is konkrétan megtapasztalhatunk. 

Jézus Krisztusban azonban Isten az Ő áldásának tartalmát is elénk tárta, miszerint az áldás eredményének örülhetünk, de annak nagy részét tovább kell adnunk, mert másokért is kaptuk az áldást. Ezért az Isten áldása mégiscsak szolgálat; sőt, a nehéz helyzetekben önmegtagadás, kereszthordozás, amelynek során tudunk utolsónak és irgalmasnak lenni (Márk 10,43–44), képesekké leszünk akár alul is maradni (Máté 9,13). Isten áldását félreérti az, aki csak a sikeres és örvendező arcát mutatja ennek az áldásnak. Egyedül a krisztusi üzenet az, amely az Isten valódi, irgalmas arcát megmutatja nekünk, egészen a keresztfának önátadásáig, majd a halál fölötti győzelem hatalmáig. Ez az irgalmas szeretet hatalma. Valójában akkor vagyunk Isten áldottjai, ha Jézus Krisztusban újjászületve, irgalmasan, tevékenyen szeretjük a másik embert – kezdve a mieinkkel –, mert ez az igazi gazdagság, és ebben gazdagodna meg igazán a mi életünk is (Máté 11,29). 

Mi azonban gyarló emberek vagyunk. Ezért az evangéliumban újjászületve is a törvény szigorára van szükségünk, mert egyébként végünk van. Mindent szétszór a bűn. Egyetlen reménységünk, hogy Jézus Krisztusban már épül a teljesen új, egy alapvetően más világ, az Isten országa, az áldások maximuma; ahol nem a másik fölött lenni, hanem a másikat szeretni lesz az igazi jutalom, miközben a szeretett ember sem él vissza a szeretettel. Persze, sajnálni való, ha addig sokan csak látható sikerekben és soha nem elég javakban, ekként a másik fölötti uralmukban vélik megélni életük valóságát, amelynek már semmi köze sincs az Isten áldásához, még akkor sincs, ha kegyesen ebbe az egészbe, emlegetés szintjén, az Isten áldását is belekeverik. Nagyobb ítéletük lehet emiatt.

Isten Igéje úgy szolgálja az életet, mint a lélegzetvétel. 

Ezért Isten szavára emlékezni kell és emlékeztetni kell arra a gyermekeinket is. Isten szavát kőbe kell vésni, azokat jól látható helyre kell felállítani, hogy az emlékkövek mindig Isten megtartó szavára emlékeztessenek bennünket. Ilyen „emlékkő” Isten szavának dokumentuma, a Biblia is (1–8). 

Hasznunkra azonban akkor lehet a „kőbe vésett Ige”, ha Isten kegyelméből, az Ő Lelke által, a holt betű megelevenedik, szíven talál, megint, óv, véd, korlátoz; és ennek nyomán szabadságot ajándékoz, megvidámít, éltet, üdvözít minket. Bizony, kegyelmi állapot az, amikor rendszeresen kézbe kerül, kinyílik a Biblia, majd megnyílik az Ige mögött az élő üzenet: Bizony, kegyelmi állapot az, amikor Isten szavává lesz az imádságos figyelemmel olvasott és tanulmányozott Ige, és a szószéken szentlelkes hűséggel magyarázott Ige. Bizony, kegyelmi állapot, amikor maga a feltámadott Jézus Krisztus szólal meg az Igére figyelő bizonyságtételen keresztül, és nem mi. Bizony, kegyelmi állapot, amikor fontossá lesz Jézus Krisztus ügye, az anyaszentegyház, a kegyesség, az imádság, a gyülekezet, a szolgálat. Hallgass csak csendben az Úrra, állj meg, figyelj Igéjére egy picit! Megtapasztalod; Isten népének tagja vagy, az Ő megváltott gyermeke (9). 

Nincs nagyobb örömüzenet – a tizenkét átokmondást olvasva különösképpen –, mint annak meghallása és megtapasztalása, hogy lehajolt érettünk az Isten, és „átok alatt” szenvedő, szétesett életünket (14–26) Ő „üdvösséges egésszé rakta össze”, áldottá gyógyította meg, a Jézus Krisztusban (10–13).

Amikor Isten elé járulunk…

Bizonyságot teszünk Isten bőkezűségéről (1–4). Adj hálát minden napért, és minden napon azért a földért, ahol élsz, ahol a mindennapi kenyeret kapod! Adj hálát azért a helyért, amely éltet, hordoz, megtart, hogy léted „nagyobb” ajándékaira is tekinthess, miután volt mit enned! A hálaadás minden elégedettség és „boldogság” kezdete, még akkor is, amikor éppen nem Isten bőkezű kegyelmét, hanem súlyos kezének szeretetét tapasztaljuk. 

Megemlékezünk az Isten hűségéről (5–9). Itt olvassuk Isten népének hitvallását, amelyet továbbadtak gyermekeiknek: Milyen hatalmasan emelte fel őket, kicsinyeket, az Úr, és szabadította meg őket, nekik ajándékozva az Ígéret Földjét. 

Dicsőítjük az Isten egyedülálló voltát (10–11), mert aki az egyetlen élő Isten elé járul, az szabadító irgalmából részesül, és valódi örömöt kap, házanépével együtt. Aki leborul az Úr előtt, az valódi örömre emeltetik fel; aki azonban „idegeneknek” hódol be, az mélyebbre és mélyebbre süllyed. Olyan fontos itt is ez a gyakori kifejezés, „én és házam népe”; vagyis az Úr nem hagyja házunk népét sem, a ránk bízott szeretteinket sem, az Ő ismerete nélkül. Csak ne szűnjünk meg értük imádkozni!

Engedelmeskedünk Isten parancsolatainak (11–19), hiszen az Ő kegyelme nem olcsó, hanem drága kegyelem, amely látható gyümölcsökben, hiteles tettekben mutatkozik meg, minden nyomorúságunk ellenére is. Igenis, Isten kegyelme által az Ő szent népévé leszünk. Nem azért, hogy Isten a többi nép fölé emeljen bennünket (19). De aki szentté lesz, az mássá lesz, mint a többiek. Ez nem tudatos cél, hanem áldott következmény. Igenis van különbség szent és tisztátalan között, van különbség a „káromkodó kocsis” és a még szavak nélkül is imádkozó ember között.

Isten védelmet ad népe minden tagjának. 

Isten védi a bűnöst (1–3), mert ha verést érdemelne, negyven botütésnél akkor sem kaphat többet (2Korinthus 11,24). Mi már azt is tudjuk, ha halálos a bűnös bűne, akkor egyszülött Fiát adja érettünk az Isten, hogy Ő, rajtunk könyörülhessen (János 3,16). A büntetésnek van határa. Nem bűneink szerint bánik velünk a mi Urunk. Pedig hányszor használunk hamis mértéket, magunkat képviselve, másokat becsapva, csak „szerepeket” játszva (13–16). 

Isten kegyelmes, de igazságos is (17–19), ezért Isten védi az „igazságosságot”, hogy a bűnös világ ki ne zökkenjen egyensúlyából. Egy „Amálék” nevű nép kihasználta Isten népének gyengeségét, amikor azok kiszabadultak a szolgaságból, és lekaszabolták közülük a hátramaradott megfáradtakat. Isten Igéje arra figyelmeztet, hogy a világ továbbra is gonosz, ezért emlékezni kell az „amáléki” lelkület, indulat jelenlétére, nehogy készületlenül érjen bennünket a „támadás”. Jézus Krisztus visszajöveteléig, megkötözve ugyan, de még próbálkozik a gonosz. A mi Urunk megbocsátásra, de állandó készenlétre intett bennünket (Máté 25,13). Isten pedig nem hagyja a gonoszt büntetés nélkül, Ő majd igazságot szolgáltat: „odaát” kiegyenlítődnek a dolgok. Ezt jó tudni! Isten nem felejt! (19) Őelőtte nem marad elvarratlanul egyetlen szál sem! (Zsidókhoz írt levél 10,30) Ne feledjük, Őelőtte mi is csak kegyelmére számíthatunk! 

Isten védi saját népe megmaradását. Ennek csak egyik eszköze az un. sógorházasság törvénye (5–12). Ennél azonban sokkal többről van itt szó. Arról, hogy Isten népe a világ kezdetétől fogva, annak végéig megmarad, ahogy azt hitvallásunkban is bizonyossággal hirdetjük (Heidelbergi Káté 54). Isten ügye nem tőlünk függ! Jézus Krisztus ügye győztes ügy!

Isten még az állatokat is védi (4). A cséplő ökröt etetni kellett. Isten még az állatokat is védelmébe veszi, hát még az „állatként”, megfeszülve dolgozó embert; ideértve a hivatalos egyházi szolgát is, noha hányan nézik őket semmirekellőknek. Jaj nekik, ha azok! De, aki erőnek erejével mindent megtesz a rábízott ügyben, arról Isten nem feledkezik el, legyen az állat, ember vagy lelkész (1Korinthus 9,9–10; 1Timóteus 5,18).

Ebben a fejezetben minden igeversnél külön megállhatnánk, hiszen az emberszeretet érvényesülését szolgáló, különböző helyzetekre nézve megfogalmazott törvényeket olvashatunk itt, most a házassági elválás kérdését is idesorolva (1–5). Isten megváltó szeretete, népének minden rezdülésére kiterjed. Most csak egy versre tudunk figyelni ebből a rengetegből. 

Abban a korban a malomkő létfontosságú eszköz volt. Amikor egy ilyen létfontosságú tárgyat zálogba vettek, akkor nem az értéke miatt vették zálogba azt, hanem azért, hogy az adósra nyomást gyakoroljanak és rábírják a törlesztésre, vagy valami egyéb célt érjenek el nála. Konkrétabban fogalmazva, a zsarolás egy módja lehetett akkoriban az, amikor valakinek a malomkövét zálogba vették, hiszen az illető életét, megélhetését tették lehetetlenné így, mert a malomkővel együtt elvették a kenyerét is. 

Van azonban a kenyérnél is fontosabb, tehát a testi tápláléknál is lehetséges többet elvenni tőlünk. Én például szinte „belehalnék”, ha bizonyos jegyzetfüzeteimet, „kitanított-kipreparált” könyveimet, főként a mindig használt Bibliámat elvennék tőlem. Ennél még súlyosabb, amikor valakit megaláznak. Ilyenkor nem a „malomkövét”, nem a mindennapi kenyerét, hanem emberi méltóságát veszik el az illetőnek. Ma már kifinomult eszközök tárházával lehet ölni, a másik megalázása is egy, ezek közül a gyilkos módszerek közül. Tudok ilyen tragédiákról. 

A hívő embert azonban védi az ő Ura! Egyrészt az Úr nem engedi elvenni az ilyen ember „malomkövét”; azt, ami életfontosságú testi-lelki-szellemi kenyere. Ő minden tekintetben megadja a „mindennapi kenyeret”. Nem hiába könyörgünk ezért (Máté 6,11). Másrészt, ha mégis a „kenyér” nélküli idők próbatétele következne ránk, híveit akkor is megerősíti az Úr, és soha nem tesz bennünket zsarolhatókká, hanem mindhalálig hűségesekké edz (Jelenések 2,10).

Eleve így kezdődik a mondat: „Ki az, aki nem tartozhat az Úr gyülekezetéhez?” Ma is több „hívő” kisközösség eleve így kezdi: Majd ők megmondják, hogy kik nem tartozhatnak hozzájuk, hogy ki a méltó, a „steril” hívő, aki kegyességben, hitvallásban, életfolytatásban is érdemes.

Jézus Krisztusban a kérdés megfordult, és ez egy alapvető szemléletváltást jelentett: „Ki tartozhat az Úr gyülekezetéhez?” Bizony, aki Jézus Krisztusra tekintve hiszi, hogy kegyelemből üdvössége van, és ez a hit feltisztuló élettel ajándékozza meg őt; az ilyen ember akkor is az Úr gyülekezetéhez, akkor is az Isten népéhez tartozhat, ha a „hatalmas keresztyének” kárhozatra kiabálják őt. 

Abban a korban életmentés lehetett az elkülönülés, mert a környező színes világ kavalkádja – amelyben az ember által kitalált istenek is csak úgy nyüzsögtek – „megzabálta” volna az élő hitet, ahogy a cápa felzabálja a kisebb halakat. Ennek ismeretében értsük, hogy akkor nem tartozhattak az Úr gyülekezetéhez az „idegenekkel” keveredők, még a tizedik nemzedékükben sem (3–7), valamint a tisztátalanok, és azok, akik rosszat akartak Isten népének (7). 

Ez az utóbbi kitétel Móáb népére utalt. Bizony, itt tetten érhető a Biblia emberi oldala is, ahol a szempontrendszerben ott rejtőzik a gyarló emberi indulat, hiszen Móáb népe nem segítő szándékkal közeledett Isten népéhez (7); ezért Móáb népe különösen tisztátalannak számított. De azok az „idegenek”, akik segítő szándékkal fordultak Isten népe felé, azok már a harmadik nemzedék során Isten gyülekezetéhez tartozhattak (8–9). A testileg „hibásak” kizárása valójában szimbolikus kifejezése annak, hogy Isten tökéletes, ezért Isten népének is tökéletesnek kell lenni (2). A gondolat kedves az Úrnak, de annak szószerinti értelmezése már az ember gyarlóságára utal, amit Jézus Krisztus betegekhez, fogyatékosokhoz, nyomorultakhoz lehajló, gyógyító szeretete korrigált. A Biblia isteni üzenete törékeny emberi formában jelenik meg. Lássunk túl ezen, a lényegre! Nézzünk Krisztusra! Isten Őbenne a gyarló emberi indulatot is fel tudta használni a saját népe védelmében, valamint örök üzenetének, a megváltás evangéliumának közlésében. Az Úr mindig áldássá fordítja, választott szerettei számára, az átkot (6). 

Jézus Krisztusban már nem számítanak a mai igeszakaszban felsorolt, kizáró szempontok: férfi és nő, szolga és szabad, zsidó és görög egyaránt az Ő gyülekezetének tagja lehet (Galata 3,28). Hiszen, aki hosszú időn át „nem keveredik” másokkal, mégpedig nyitott, de hitét tisztán megőrző szeretettel, az elszürkül, elgyengül, meghal. Az elkülönülés csak egy ideig lehetséges módja a megmaradásnak. Jézus Krisztusban az egyértelmű mederben haladó folyó sodrásának nyitottsága adatott nekünk, amely minden patakot, vizet befogad, de utána együtt haladva, egyértelműen krisztusi az irány. 

Ez az igeszakasz a házasság tisztaságára vonatkozó törvények gyűjteménye, amely szerint kegyetlen büntetéssel toroltak meg minden erkölcsi eltévelyedést, amely a házasság Isten által parancsolt rendjét megsértette. Minden akkori alapesetre kitér a szakasz: mi a büntetés, ha egy nő bizonyíthatóan nem szűzen ment férjhez; mi a büntetés, ha valakit rajtakapnak, hogy férjes asszonnyal hált; mi a büntetés akkor, ha valaki a városban, vagy a mezőn találkozva hált egy jegyben járó, szűz lánnyal; illetve mi a következménye annak, ha valaki egy el nem jegyzett, szűz lánnyal hált. Az utóbbit kivéve, ahol a férfinak feleségül kellett venni a lányt, szinte minden esetben a legsúlyosabb büntetés, megkövezés járt a házasságot sértő erkölcsi vétkekért. A házassági tisztaságra vonatkozó törvény nemcsak a nő, hanem a férfi eltévelyedését, ha kell mindkettőjükét, egyformán sújtotta, azaz nem tett különbséget. Ma ez a szigorúság döbbenetesnek tűnhet. Ez a törvény világa, amely rettenetes, kegyetlen világ, és amelynek szigora mégis minket véd, mert egyértelműen meghúzza a határokat, hogy óvja az embert, az életet, az alapvető értékeket, és ne engedje, hogy az ember parázna, bűnös természete mindent felforgasson. Manapság már látjuk, hova juthatunk, ha nincsenek világos szabályok, értékek, mértékek (13–29).

Az tehát fontos, áldott üzenet, hogy Isten védi a házasságot, mint az emberi élet kiteljesedésének alapját, hiszen Isten, a saját népével való örök kapcsolatát is gyakran hasonlította házassághoz. Az is fontos itt, ennél az igeszakasznál, hogy csak férfi és nő viszonylatában beszél az Ige a házasságról; ez a meder, az Isten rendjében.

Ez alapján fogalmazzunk meg egy általános üzenetet! Először mindig a magad háza táján takaríts! Nézz körül a saját házasságodban, vizsgáld meg a saját – ide vonatkozó – tisztaságodat, a gondolataidat is! Teológiai értelemben ez azt jelenti, hogy amíg az Isten népe, a saját maga közösségében nem takarította ki a rosszat, a bűnt, a gonoszt; addig nem fordulhat hitelesen mások felé (24). A hitelesség nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy látványos, tetten érhető, másokat megbotránkoztató bűneink valóban nincsenek – sem a kirakatban, sem titokban –; hiszen az élő Isten megváltó és megtisztító keze hordoz bennünket. 

Az igeszakasz ugyanakkor az alábbi kérdéseket veti fel, amelyeket most szándékosan nyitva hagyok. Nagy kérdés, hogy vajon a férfi és a nő kapcsolatának bonyolult, szépségesen gyönyörű és egyben kínkeserves együttese-e az a terület, ahol a bűnök bűne fenyeget bennünket? Teológiai értelemben nincs a bűnök között különbség. Azt azonban gyakran elkövetjük, hogy egyéb életveszélyes paráznaságainkat a férfi és a nő között előforduló vétkekre mutogatva leplezzük. Valóban ez a világ legnagyobb problémája: a férfi és nő szövevényes kapcsolatából fakadó problémák sora? Vagy ez csak kivetített leple, képe, tünete annak a sokféle hűtlenségnek, amikkel terhelt az életünk? Tény, hogy elárvultul nyomorulttá lesz az ember, ha házassági és családi élete, az Isten örök gondolata szerint, nem rendezett, de ezek mellett annyiféle rettenetes bűn dúlja fel az életünket. Tetten ért paráznákra mutogatunk, de milyen lélekkel, milyen érdekek okán?

A törvény szerint világos a képlet: aki ezen a területen, bizonyíthatóan vétkezett, annak kínos halál, megkövezés járt. A törvény szinte minden, akkor előforduló helyzetet próbált szabályozni. Azóta a házasság ellen elkövetett erkölcsi vétkek és merényletek palettája ezerszer „színesebb”. Jézus Krisztus Hegyi Beszédének ide vonatkozó magyarázatából pedig tudjuk, hogy ezen a területen a gondolat is számít, tehát valójában már itt azonnal elbuktunk mindnyájan, és már csak emiatt büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk (Máté 5,22–44). Akkor most ki kire mutogathat? Ki kit nevezhet paráznának? Legfeljebb a dühös irigység szól belőlünk, nem a tiszta erkölcs, ha – úgy tűnik – valakinek több „élvezet” jutott, mint nekünk, hiszen a saját házasságunkban ugyan még megtartjuk a tisztességes látszatot, de valójában abban már régen semmi sem működik. Hol van tehát, az áldott szentségre törekvés kapcsán, az Istennek kedves tisztaság és a képmutató álszemérem határa?

A törvény világosan egyértelmű, a valóság azonban ezen a téren is sokkal bonyolultabb. A mi Urunk, Jézus Krisztus ezt a „nyomorultul bűnös bonyolultságot” látva kínálja nekünk irgalmasan megváltó szeretetét; megmentve minket a kirakatsteril képmutatástól, de felszabadítva minket arra, hogy az Ő megtartó szeretetének erejével az életünk Isten rendjében, saját házasságunk és családunk örömében teljesedjék ki. Jézus Krisztus nem farizeus, Ő nem a vallási rendőrség ragja, Ő nem erkölcsrendész és nem moralista, hanem Ő a Megváltó!

Csikász Imre bronzszobra, a „Csibe” (1909) egy búzaszemekkel jól megetetett, félreálló beggyel megformált naposcsibét ábrázol. A törékenység, a teljes kiszolgáltatottság és másikra való ráutaltság kifejezése ez az alkotás. …és még valamié: „Most megetettek, hogy aztán az életemmel másokat tápláljak.” A teljes önátadásról van itt szó. 

„Emberi” dimenzióban Jézus Krisztusunk az egyetlen, akiben mindez valósággá lett. De az Ő teljes kiszolgáltatottságában, törékenységében az Isten szeretetének megváltó hatalma mutatkozott meg (János 3,16): egész életében, a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál! 

Ettől kezdve mindenkire vonatkozik – kultúrától, kortól, nemtől, vallástól függetlenül – az Ige döntése, tanácsa! Vagyis ettől kezdve többé nem lehetünk közömbösek egymással szemben, de még a másik „állatával”, javaival szemben sem (1–4): óvjuk ugyanúgy azokat, mint a sajátunkét; függetlenül attól, hogy kinek mennyi van. A „lelki minőség” aztán majd kiegyenlíti a „mennyiséget” is. 

Jézus Krisztuson már kitöltöttük minden dühünket és agressziónkat. Odaszögeztük eleven testét a kemény gerendára, irgalom nélkül; mert nekünk az kell, hogy a másik szenvedjen azért, hogy mi kielégüljünk a bennünk felgyülemlett bajok-sérelmek feszítésében. Nekünk mindig a másikat kell „fixálni” ahhoz, hogy mi szabadnak érezzük magunkat. Mindezt megengedte az Isten! Sőt, javunkra, üdvösségünkre fordította, hogy nyugtalan életünk végre lenyugodjon, meggyógyuljon, megváltást nyerjen. 

Szülj bennünket újjá, Urunk, Lelked által! Egyedül erre van szükségünk! Urunk, Tenélküled minden más próbálkozás csak illúzió arra nézve, hogy valaha is megoldódnak a dolgaink; egyéni, családi, társadalmi és világméretekben... Te vagy, feltámadott Urunk az, aki nem veszi le az anyját a fiókáiról, és akinek gondja van még a törékeny naposcsibére is, hogy aztán éljen: ne csak önmagának (6–7). 

Áldott húsvéti ünneplést kívánunk, most januárban is, hiszen minden vasárnapon és minden gyülekezeti alkalmon a húsvéti örömhírre emlékezünk, és annak örömében részesülünk. „Valóban feltámadott az Úr!” Ő nem maradt a szögek és a sír fogságában (Lukács 24,23).

Isten törvénye mindenben a „rendet” szolgálja, egy olyan világban, ahol „szétszórt” életünk minden rezdülése a „káosz” felé sodor bennünket. Isten megváltó szeretetének jele, hogy Isten Igéje már népe életének korai szakaszában, a váratlan és egészen különös esetekre is ad útmutatást. Azóta sokat változott a világ, de Isten Igéjének természete ma is ez: megváltó, szent rendet teremt Isten szava, életünk minden mozzanatában. Ez a rend azonban Jézus Krisztusban már nem a „törvény” szolgai cselekvéséből, hanem a Szentlélek által vezérelt szabadságból fakad: de mindenképpen annak cselekvését jelenti, amit helyesnek tart az Úr (Máté 7,21); Isten bűnbocsátó kegyelme ugyanis nem olcsó kegyelem (9). 

Isten Igéje, adott helyzetekben nyitott szeretettel tanácsot adva (10–14), máskor egyértelmű kijelentést szólva (15–17), valamikor pedig radikálisan nyúl bele emberi élethelyzetekbe (18–21), az életet és a hitet szolgáló rend és fegyelem biztosítása érdekében. 

Az akasztott ember eltemetése számunkra újszövetségi prófécia (22–23). A szándékosan gyilkossá lett ember akasztással történt kivégzése egy árnyalt teológiai kérdés. Ki kell irtani a gonoszt (21), hogy az életet szolgálhassuk. De, hol van az a határ, ahol kimondhatjuk, hogy a „Ne ölj!” parancsolat éppen azáltal tölthető be, hogy kiiktatjuk a társadalomból azokat, akiket zsigeri indulataik hajtanak, ezért ölnek és bizonnyal a továbbiakban is ölni fognak. Miközben ne felejtsük el, hogy soha nem tudjuk, mit él át a halálraítélt a halál pillanatában: adatik-e neki mégis bűnbánat, felülről való megtérés. Döbbenetes kijelentés: átkozott az akasztott ember és átkozott az a föld, ahol kivégezték, ezért még aznap el kell temetni, hogy senki ne legyen tisztátalanná miatta. 

Jézus Krisztus keresztre feszítése is „akasztásnak” számított. Ő átokká lett érettünk, hogy még „az akasztottak” számára is legyen bocsánat, ha adatik a bűnbánat (Galata 3,13). Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó, azok számára, akik Őhozzá tartoznak. 

Milyen komolyan vette Isten népe a vétket, és milyen fontosnak tartotta a bocsánatot, a vétekből való megtisztulást; még akkor is, ha adott esetben éppen nem tudták, hogy ki követte el azt az erőszakos cselekményt (1–8). Az Úr indította őket erre a bűnlátásra, és törvényében ehhez biztos utat mutatott. A modern generáció legnagyobb nyomorúsága, hogy szerinte az ember nem „bűnös”, tehát nincs szükség bűnbánatra, bűnbocsánatra; ezért mindent szabad. Pedig értelmezhetetlen az a gondolat, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg a másikét nem korlátozom; hiszen az én szabadságomnak mindig vannak áldozatai, akiket a saját szabadságommal a „magamévá tettem” (14); vagyis akiket megbántottam, megaláztam, kikészítettem, lefárasztottam, korlátoztam, „szögekkel fixáltam”, megöltem…

Először szemléljük „távolabbról” a mai igeszakaszt! Isten nem a hadviselés Istene, hanem olyan Úr, aki az Isten országának emberi értelemmel fel sem fogható békességét munkálja, Jézus Krisztus által (Ézsaiás 11,1–10). 

Ez a világ azonban olyan, mint a rothadó gyümölcs. Az Ige most ezzel a képpel szemlélteti a „bűn” teológiai jelentését. A rothadó részt ki kell vágni a gyümölcsből, ha nem akarjuk, hogy az egész tönkremenjen. A gyümölcsökkel teli kosárból pedig a teljesen rothadt darabokat ki kell dobni a többi közül, különben a kosárba helyezett teljes termés megrothad (18). 

Ebben a „rothadó” világban a békesség is csak állandó „hadviseléssel” munkálható. Az illúzió, hogy mi majd békességben, szelíden élünk, és akkor megoldódnak a dolgok. 

Persze, a békességszerző, szelídlelkű élet a krisztusi élet, ám ennek a krisztusi életnek e-világi következménye a „kereszt”, a Jézus Krisztus követésében.

A fenti igazság rögzítése után azonban merjük kimondani: Mivel az „egyszeri, tökéletes”, krisztusi áldozat már a miénk, ezért nekünk nem kell mindenáron a „keresztet” választani; csak ha ez Isten akarata. Arról nem is beszélve, hogy a békességet, bizonyos helyzetekben, csak határozott eszközökkel lehet áldásosan munkálni.

Isten a bomló világban is szabályozza a „hadviselést”: ez fontos! Még hadakozni is csak Isten vezetését és segítségét kérve lehet (1–4), elsőrenden azt védve, amit az Úr ránk bízott (13–16). Ezzel a hívő hűséggel azonban a „kisebb, esélytelen sereg” élén is bátran (1; 5–9), nem meglágyulva (3), de mindig krisztusi lelkülettel harcolhatunk. 

Isten népe, minden harcában csak a hit nemes harcát harcolhatja, amely valójában nem a másik ellen folyik, hanem a másikért, Isten országát építve. 

„Életben maradni”: ez Isten által belénk teremtett indulat. De „örök életben maradni”, pontosabban fogalmazva, örök életet nyerni: ez Isten nekünk adott ajándéka. 

A menedékvárosok csak halvány előképei annak az isteni szándéknak, amely övéit megtartja az üdvösségben, minden nyomorúságuk ellenére. Szabadító Istenünk attól pedig különösen megóv minket, hogy szándékosan gonosz dolgokat tegyünk, a földi létben való bukdácsolásunk közben. Ettől az Isten kegyelme még akkor is megóv bennünket, ha ránk szándékos gonoszsággal támadnak mások. 

A menedékvárosok oltalmára azok számíthattak, akik nem szándékosan okozták embertársuk halálát (4). Aki azonban szándékosan lesben áll, és előre megfontoltan, gyűlölettel rátámad embertársára, az láthatóan nem Isten embere (11). 

Két fontos gondolat találkozik itt. 

Az egyik az, hogy Isten kegyelmes, Ő életet akar. Isten a nyomorúságunkban is menedéket, majd örök üdvösséget ajándékoz nekünk. Ezért erős várunk nekünk az Isten, a Jézus Krisztusban (4). 

Ugyanakkor a másik üzenetet is meg kell fogalmazni, miszerint életmentően fontos az egyértelmű, óvó szeretetből fakadó szigorúság, amely a rendet szolgálja. Ha ez nincs, mindent megemészt a bűn, mindent tönkretesz a halálos rendetlenség indulata. Manapság is tudnánk erre példát mondani. Nem önkényes, de szeretettel teli, erős kézzel lehet – az Isten eszközeként is – kormányozni ebben a „hasadt” világban. A szelídség csak a keresztig vezet, és ezt Jézus Krisztus egyetlenegy tökéletes áldozata már elszenvedte miattunk, érettünk, helyettünk. A szeretet szavából csak az ért, aki Jézus Krisztushoz menekülhetett (3–4).

Isten népe számára életfontosságú volt az istentisztelet, mégpedig az élő Isten elhajlás nélküli, „tiszta” imádata (9–14). Ezért Isten népének szívügyévé lett azokról gondoskodni, akiket az Úr az istentiszteleti szolgálat hűségére választott ki (5). Isten népe komolyan vette Isten Igéjét, amelyek az istentiszteleti szolgákra vonatkoztak. 

A lévita papok öröksége az Úr volt (2). Ezért ők nem kaptak külön területet, hanem a tűzáldozatok nekik járó részéből élhettek meg (1). Ezt aztán részletezi is az Ige: a feláldozott állat lapockája, állkapcsa és gyomra járt nekik (3). Emellett természetben megkapták a gabona, a must és az olaj első termését, valamint a juhok először lenyírt gyapját (4). 

Ma csak gúnyolódás tárgya, ha felteszik a kérdést: „Vajon mennyit keres egy pap?” Kering manapság ilyen is a világhálón, szép kis hozzászólásokkal, a tények ismerete nélkül. Ezek a megnyilatkozások ma annak hírnökei, hogy az Isten ügye mennyit ér számunkra. Amennyire megbecsüljük az Isten szolgáit, annyira fontos és szent számunkra maga az ügy. Persze Isten szolgája nem adhat okot arra, hogy a szent ügyet őmiatta hurcolják meg. De a hivatalos szolgák látható méltatlansága sem adhat okot arra, hogy ne szeressük a szent ügyet magát, és ne imádkozzunk a hivatalos szolgákért, valamint ne biztosítsuk azok szolgálatának méltó feltételeit. Ez az Újszövetség népe számára is ugyanúgy feladat. Maga Pál is így hangsúlyozta ennek fontosságát (1Timóteus 5,18). Isten pedig méltatlan szolgáját majd megítéli, ha visszaélt szent küldetésével, és nem élt mindenekelőtt csak az Úr ügyének. Ma már lelkész nélküli gyülekezetek is működnek, hiszen a „hívő egyetemes papok” értően elvégeznek minden szolgálatot. Ez olcsóbb, praktikusabb; de soha nem lesz biblikus. Minden felfordult, ha a diák átvette a tanár szerepét és feladatát; vagy a nővér az orvosét; a hívő, szolgáló egyháztag pedig az elhívott lelkészét. (Ezen a ponton még Rudolf Bohren csodálatos meglátásainak egyes elemeivel is vitába kerülhetünk.)

Szabó Andor megjegyzi: „Nem csak a hivatalos szolga, hanem a hívő ember naponkénti bizonyossága, hogy az Úr az Ő öröksége (2), ahogy azt Isten megígérte. Ez a bizonyosság naponként győzi le a létbizonytalanságot”. Isten mindig megadja azt, ami a tisztes megélhetéshez szükséges. Végül aztán csak az Úr marad nekünk, mert ebből a világból semmit sem vihetünk magunkkal (1Timóteus 6,6). Akiben ez a bizonyosság nincs meg, az embertelen hajszára, vagy idegen hiedelmek sokaságára adja életét, hogy bebiztosítsa magát, és beáldozza a máért a holnapot. 

Eljön, majd küldetését elvégezve visszajön „az Úrnak kedves próféta”, a megváltó Jézus Krisztus. Akkor már nem lesz szükség tisztségekre, szerepekre, hivatalokra; de addig ez még az egyházban is elkerülhetetlen. Tehát, Jézus Krisztus visszajöveteléig szükséges az elhívott, képzett, hivatalos, alkalmas, szolgáló személy. Egyébként ezt éppen csak az egyházban nem akarjuk tudomásul venni: itt még minden „levitézlett” kap egy újabb esélyt. Ez nem is lenne baj, ha több esetben az illető – friss nyugdíjasan, önmegvalósító buzgóságában – nem készítené ki a körülötte élő gyülekezetet és a „lévitákat” (15–22).

Milyenek vagyunk? Tökéletlen, mások áldozatára és tanácsára szoruló, gyarló emberek vagyunk, akik olyan sokszor elhagyják az egyetlen, élő Istent és annak életes rendelkezéseit, hogy földi „királyokat”, „királyságokat” imádjanak. Milyenek vagyunk? Ahogy a Ravasz László-féle úrvacsorai kérdések kimondták: büntetést, halált, kárhozatot érdemlünk. Az Istent félő ember mindezektől fél. A hit emberében ilyen értelemben munkál a félelem, az ebből fakadó alázat, amely közelebb és közelebb kerget az Úrhoz. Áldott ajándéka Istennek a félelem, az istenfélelem, amely alázatban tart, az élő Istenhez vezet (13). Ezzel szemben a jólét, a következetlen szabadság látszólag feloldja ugyan a félelmeket, de gőgőssé és istentelenné tesz (13). A félelem önmagában átok, de gőgös szívünknek mégis áldás, mint a fájó toroknak az erős, ehetetlen és keserű gyömbér. A mai igeszakasz erről beszél. 

Isten elé csak hibátlanul lehet járulni. A hibákra hibátlan áldozatokkal engesztelést lehetett kérni. De a tetten érhető, bizonyított legfőbb rosszért, az idegen istenek tiszteletéért halál járt (1–7). Bonyolult ügyekben a paphoz és a hivatalban lévő bíróhoz kellett fordulni tanácsért, és úgy kellett eljárni, ahogyan azt ezektől utasításban kapták. Aki ettől az utasítástól eltért, az halállal lakolt (8–13). Minden „király” vigyázzon, hiszen a valóságos és egyetlen király az Úr! Ezért a földi, ideig való „király” ne legyen elbizakodott, családjában és javaiban hiteles legyen, és gondja legyen Isten Igéjére, egész életében. Csak az lehet „király”, aki féli az Istent (14–20). Van tehát miért félnünk! 

Innen nézve ragyog fel az evangélium, mint a reggeli napfelkelte. Jöjj, Urunk, aki egyetlen, tökéletes áldozatoddal minden halálos „hibánkért” eleget tettél! Jöjj, Urunk, hozd el azt az országot, ahol már nem lesz félelem, hiba, engedetlenség; ahol már nem lesz bűn, betegség, halál és gonosz. Jöjj, Urunk, hozd el az élet teljességét! Mindnyájan ezt kérjük, akár „királyok” vagyunk, akár „kiskirályok” a magunk halmán, vagy akár éppen a mindig elégedetlen „köznép” tagjaihoz soroljuk is magunkat. 

Mi a legjellemzőbb erre a három ószövetségi főünnepre? 

A három főünnep alkalmával minden férfinak meg kellett jelenni az Isten színe előtt (16). A férfi említése pedig egész háza népét jelentette (11). „Kötelező” volt az, amibe valójában belenőttek, ami életük kitörölhetetlen része lett, ami nélkül nem is tudtak volna élni: az élő Isten tisztelete. Ami pedig a három főünnepen elkezdődött, az otthon, a hétköznapokban is folytatódott. A mi kultúránk „szabad”, hivatalosan nem ismeri azt, hogy „kötelező”. Főként az élő, egyetlen Isten tiszteletével kapcsolatban nem ismeri ezt, hiszen eleve nem is számol az Úrral. A magánszférába utalja az „istentiszteletet”, noha sok minden mást – a szabadság hangsúlyozása mellett is – „véresen kötelezővé” tesz. Akkoriban a „hagyomány”, az „örökség”, a „rendszeresség” az élet részévé tette a legfontosabbat: az élő Isten ismeretét és tiszteletét. Ma, a nagy szabadságban, többnyire olyan megújulási mozgalmak jönnek létre – hiszen gyökereik nincsenek – amelyek eleve hitetlennek bélyegzik azt, ami előttük volt, így hagyomány és megújulás kioltják egymást. Persze fontos egy adott életkorban megkérdőjelezni a dolgokat, de ha a „magvetés” megtörtént, az bizonnyal kihajt a kellő időben. A „magvetés” a lényeg! 

A három főünnep egy adott helyhez kötődött, ahhoz az egyetlen kultuszhelyhez, amit kijelölt az Úr (2). A letelepedés után nagyon fontos volt, az idegen kultuszok miatt, a központosítás. Ez védte meg Isten népét másoktól, a valamilyen értelemben „idegentől”, miként bennünket véd a saját házunk, a családunk. Az „idegen” nem negatív kifejezés. Isten szereti az „idegent”. Az idegen a mi nézőpontunkból „idegen”, mert nekünk veszélyt jelenthet. Valóban: idegennel „nem bújunk össze”; hiszen nem tudjuk, ki ő és mit akar. Aztán majd kiderülhet róla, a Jézus Krisztusban, hogy nem idegen. A központosítás mindig véd, ha ebben a „központosító” az Isten eszköze, és ezzel ő soha nem él vissza. Minden veszélye ellenére is áldottabb ez, mint a káosz. Isten őrizzen bennünket minden diktatúrától és anarchiától! Adj nekünk, Urunk, üdvösséges rendet!

Ebben a rendben, az Isten színe előtt, kibontakozhat az ünnepek lényege: együtt örvendezni egész házunk népével (11), emlékezve Isten szabadító irgalmára (3), amelyből naponta élünk, és amely – Jézus Krisztusban – megváltó szeretettel hozott ki bennünket minden gyarló szolgaságból az igazi szabadságra. Ez a szabadság mindig ismeri a korlátokat.