Csikász Imre bronzszobra, a „Csibe” (1909) egy búzaszemekkel jól megetetett, félreálló beggyel megformált naposcsibét ábrázol. A törékenység, a teljes kiszolgáltatottság és másikra való ráutaltság kifejezése ez az alkotás. …és még valamié: „Most megetettek, hogy aztán az életemmel másokat tápláljak.” A teljes önátadásról van itt szó. 

„Emberi” dimenzióban Jézus Krisztusunk az egyetlen, akiben mindez valósággá lett. De az Ő teljes kiszolgáltatottságában, törékenységében az Isten szeretetének megváltó hatalma mutatkozott meg (János 3,16): egész életében, a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál! 

Ettől kezdve mindenkire vonatkozik – kultúrától, kortól, nemtől, vallástól függetlenül – az Ige döntése, tanácsa! Vagyis ettől kezdve többé nem lehetünk közömbösek egymással szemben, de még a másik „állatával”, javaival szemben sem (1–4): óvjuk ugyanúgy azokat, mint a sajátunkét; függetlenül attól, hogy kinek mennyi van. A „lelki minőség” aztán majd kiegyenlíti a „mennyiséget” is. 

Jézus Krisztuson már kitöltöttük minden dühünket és agressziónkat. Odaszögeztük eleven testét a kemény gerendára, irgalom nélkül; mert nekünk az kell, hogy a másik szenvedjen azért, hogy mi kielégüljünk a bennünk felgyülemlett bajok-sérelmek feszítésében. Nekünk mindig a másikat kell „fixálni” ahhoz, hogy mi szabadnak érezzük magunkat. Mindezt megengedte az Isten! Sőt, javunkra, üdvösségünkre fordította, hogy nyugtalan életünk végre lenyugodjon, meggyógyuljon, megváltást nyerjen. 

Szülj bennünket újjá, Urunk, Lelked által! Egyedül erre van szükségünk! Urunk, Tenélküled minden más próbálkozás csak illúzió arra nézve, hogy valaha is megoldódnak a dolgaink; egyéni, családi, társadalmi és világméretekben... Te vagy, feltámadott Urunk az, aki nem veszi le az anyját a fiókáiról, és akinek gondja van még a törékeny naposcsibére is, hogy aztán éljen: ne csak önmagának (6–7). 

Áldott húsvéti ünneplést kívánunk, most januárban is, hiszen minden vasárnapon és minden gyülekezeti alkalmon a húsvéti örömhírre emlékezünk, és annak örömében részesülünk. „Valóban feltámadott az Úr!” Ő nem maradt a szögek és a sír fogságában (Lukács 24,23).