Isten népe az egészséget és a ragályos betegséget sem önmagában értelmezte, hanem úgy, mint az Isten előtti tisztaság és tisztátalanság egy-egy fajtáját. Számukra csak Isten színe előtti élet létezett, azon kívül nem volt és nem is lehetett semmi. Ma ehhez képest hol tartunk? Mindent eláraszt az „evilági”, a hétköznapi, a szenten kívüli; azt a látszatot keltve, mintha lehetne az Isten nélkül is élni. Minket már nem foglalkoztat a tisztaság kérdése, legfeljebb a higiénia, és a kettő között ég és föld a különbség. Itt tehát sokkal többről van szó, mint egészségről, vagy halálosan terjedő lepráról, illetve ezek megítéléséről; többről van itt szó, mint korabeli és mai világképről; itt arról a különbségről van szó, ami hit és hitetlenség, élet és halál, üdvösség és kárhozat között tátong!** Jöjj, Szentlélek Úr Isten, töltsd be életünk minden színterét, töltsd be egész valónkat, népedet, - érints, tisztíts!

 * Folytassuk az előző fejezet magyarázatánál abbahagyott gondolatmenetet. Említettük, hogy a fertőzésveszély miatt a közösségtől való távoltartás ebben a fejezetben sokkal erőteljesebb, mint a korábbiakban. Isten népének életét mindenestül átjárta az Úr előtti jelenlét, nem volt külön profán és szent, ünnepi és hétköznapi, templomi és templomon kívüli része az életnek, hanem mindent, az étkezést, a tisztálkodást, a ruházkodást, az egészségügyet,  a közösség egész életét áthatotta az istentisztelet.

 ** Alapos pontossággal mutat rá az Ige az emberi tisztátalanságokra. A szentséges Isten színe előtt azonban mindnyájan „poklosok” vagyunk, akiknek folyamatosan kiáltoznia kellene, figyelmeztetve a többieket, „leprás, leprás”, aki bennünket érint, maga is megfertőződik. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy Ő nem ijed meg érintésünktől, sőt az Ő érintése az egyetlen, amely megtisztíthat bennünket (Márk 1,40).