Isten szentségéből következik a mi szentségünk (1-2). Az Isten szentsége tökéletesség, a mi szentségünk tulajdonított szentség, azaz tökéletlenségünket használja fel az Úr az Ő képviseletére. Olyan ez, mint amikor a vászonra képet vetítenek, a kép nem a vászoné, de mégis azon látszik. Uram, hadd legyek a vetítővásznad, hogy tükrözzem azt, aki Te vagy: tiszteljelek Téged, mert magamtól hitetlen, vagy sokféle bálványt követő lennék (4); és szeressem a felebarátomat, noha magamtól a másik gyűlöletére lennék hajlamos (18). Ez a fejezet minden fontos részletét ismerteti az Isten-tiszteletnek és az ember-szeretetnek. A Tízparancsolat kifejtését olvashatjuk itt. Nem baj, ha a felebaráti szeretet először a sajátjaimra irányul (18), mert először az enyémek között kell megélni azt, amit aztán Isten minden ember felé elvár tőlem: ide értve a nyomorultakat (9-10) és a jövevényeket (33). Isten Igéje nemet mond a lopásra, hazugságra (11-13), a nekem kiszolgáltatottak lenézésére, kigúnyolására és kisemmizésére (13-16). Isten nemet mond minden hamis „kétféleségre” (19), a vallási (26-31), a házassági (20-22) és a közéletben is (35-36). Ez a kétféleség a ma emberének legnagyobb nyomorúsága. Pedig kétféleség nincs, középút nincs, legfeljebb csak az elméletben, mert a valóságban mindig dönteni kell, és Isten az élet útjára irányítja döntéseinket. Micsoda kegyelem, hogy Ő előbb döntött felőlünk. 

Róma 9,1-13

124. zsoltár