A gyermekek feláldozása idegen isteneknek: halálos vétek (1-5). A korabeli rémisztő, idegen kultuszon túl itt gyermekeink testi, lelki, szellemi, hitbeli épségéről van szó. Hányszor áldozzuk fel gyermekeinket, házasságunkat, családunkat; ma nem a „Moloknak”, hanem egy kísértésnek, szerelemnek, munkának, pénznek, saját előbbre jutásunknak; kimondhatjuk (?), akár még az egyháznak is. Bizony a szent szolgálatot is lehet úgy végezni, hogy közben a család és a gyerekeink „belehalnak”. Szegény lelkész-gyerekek! A lányom beszél hozzám, persze én máshol vagyok, mert megint „szolgálati hírt” kaptam, jár az agyam, a szívem, és csak azt veszem észre, hogy legyintve otthagy. Kiirtani való bűn ez (5). Újszövetségi értelemben van rá bocsánat, de azért, hogy még ma elkezdjük, ne feláldozni a gyermekeinket.

Róma 9,14-33

392. dicséret

* Ez a fejezet a 18. fejezet gondolatainak megismétlése. Az ismétlés is hangsúlyozza azok fontosságát. Most figyeljünk az akkori parancsok mélyebb, mai értelmére. Isten megkülönbözteti népét más népektől. Ez a különbség nem ad okot gőgre, ez a megkülönböztetés felelősség, mert Isten népének magát az élő, szent, egyetlen Istent kell láttatnia mások előtt. Isten szentségét pedig mindenek előtt a házassági, családi élet tisztaságában kell láttatnia. Nem a testi kapcsolat tesz tisztátalanná, hanem az, ha ez nem az Istennek kedves mederben történik. Isten nem korlátozni akar, hanem az életet, az ember, a közösség egészségét védi.