A poklos betegség, többségét tekintve gyógyíthatatlan bőrbetegséget jelentett. Ismét hangsúlyozzuk, hogy a tisztátalanná nyilvánítás az istentiszteletről való távolmaradást határozta meg. A fertőzésveszély miatt a közösségtől való távoltartás ebben a fejezetben sokkal erőteljesebb, mint a korábbiakban. Éppen ebben a megállapításban van az üzenet is, miszerint Isten népének életét mindenestül átjárta az Úr előtti jelenlét, nem volt külön profán és szent, ünnepi és hétköznapi, templomi és templomon kívüli része az életnek, hanem mindent, az étkezést, a tisztálkodást, a ruházkodást, az egészségügyet, minden rendelkezést, a közösség egész életét áthatotta az istentisztelet. Ezért a higiéniát sem önmagában, öncélúan alkalmazták, hanem úgy, mint az Isten előtti tisztaság egy fajtáját. Csak Isten színe előtti élet van, azon kívül nincs és nem is lehet semmi. Ma ehhez képest hol tartunk?* 

Róma 6,12-23

467. dicséret

* Ma ehhez képest hol tartunk? Sajnos már ott tartunk, hogy nemcsak szétvált a szent és a profán, hanem mindent eláraszt az evilági, a hétköznapi, a szenten kívüli; azt a látszatot keltve, mintha lehetne az Isten nélkül is élni. Minket már nem foglalkoztat a tisztaság kérdése, legfeljebb a higiénia, és a kettő között ég és föld a különbség; mert az egyik az Isten előtti élet, a másik pedig az Isten nélküli élet kifejezése. Itt tehát sokkal többről van szó, mint poklosságról, de többről is, mint világképről, életmódról, itt arról a különbségről van szó, ami hit és hitetlenség, élet és halál, üdvösség és kárhozat között tátong!

Alapos pontossággal mutat rá az Ige az emberi tisztátalanságokra. A szentséges Isten színe előtt azonban mindnyájan „poklosok” vagyunk, akiknek folyamatosan kiáltoznia kellene, figyelmeztetve a többieket, „leprás, leprás”, aki bennünket érint, maga is megfertőződik. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy Ő nem ijed meg érintésünktől, sőt az Ő érintése az egyetlen, amely megtisztíthat bennünket (Márk 1,40).