Mózes tekintélyét kétségbe vonta Mirjám, Áron nővére (1-2). A kúsi asszonyra való hivatkozás tipikus (1), hiszen valakinek jó hírét nőügyekkel és pénzügyekkel lehet leginkább tönkre tenni, függetlenül attól, hogy abból valami is igaz, vagy sem; egyszerűen elég a témát elhinteni, az már elvégzi a többit magától. Itt a kúsi** asszony valójában nem egy titokzatos harmadik, hanem Mózes midjáni felesége, Cippóra (2Mózes 2,16-21). A kúsi származás említésében lenézés is rejtőzik, az idegen népből való származás, esetleg bőrszín miatt. Mirjám lenézi Mózest, felesége miatt, ezzel is tépázza tekintélyét. Mózes azonban alázatosabb volt mindenkinél, ezért nem háborodott fel, nem fenyegetőzött, nem magyarázkodott (Máté 11,20), hanem hitte, hogy az Úr majd harcol érte, ezért Ő nyugodt maradt (2Mózes 14,14). Mózes inkább imádkozott Mirjámért (13), akinek el kellett hordoznia bomlasztó tevékenységének poklos következményét, az ideig való kiközösítést (9-14), de a többiek megvárták, míg Mózes imádságára (Máté 5,44) meggyógyult „irigységéből”, addig nem indultak tovább (15). Való igaz, sokakhoz szólhat az Úr, de mindig küld az Úr olyanokat, akiknek meghatározott helyzetben kivételezett szerep jutott (6-8).

Efezus 2,11-22

154. dicséret

* Mózes tekintélye nem személyéből következett, hanem abból a szent ügyből, amit a közösségben, Isten rendelése szerint képviselt. Isten szent ügye, kijelentése, és Isten népének rendkívüli élethelyzete, a pusztai vándorlás idején; mind együtt igazolták azt a tényt, hogy szükség volt egy olyan emberi tekintélyre, aki az Isten ügyét hitelesen képviselte az adott helyzetben. Ez volt Mózes.

** Itt a kúsi kifejezés nem kusitát (etiópit) jelent, hanem egy a midjániakkal rokon, vagy társult nomád törzset.

Isten a segítőkkel együtt sok újabb problémát is ad! Természetesen azonnal jelentkeznek a segítőkkel járó kérdések, üzemi zajok, konfliktusok, vélemény és kegyességi különbségek: két férfi, akik nem is tartoztak a hetven férfi közé, szintén kaptak Lelket, és prófétáltak, máshol, másként, mint a többiek (26). Józsué jelenti Mózesnek a két férfi esetét. Mózes nem engedi, hogy féltékenység döntsön szent ügyekben! A féltékenység (29) és a telhetetlenség (18-20; 31-35) halálos bűnök, amelyektől pedig kevesen vagyunk mentesek (34). Fontos igei szabály ma is, féltékenység nem dönthet közöttünk; de ettől még áldott óhaj, hogy bárcsak az Úr egész népe Szentlélekkel megtelve buzgólkodna, és áldott feltétel, hogy nem elég a Szentlélek, kell a külső meghatalmazás is, amelyben a közösség felismeri, hasznosnak ítéli buzgóságunkat (26-29). Isten Lelke hasznosan buzgó segítőkké formál minket!

Efezus 2,1-10

298. dicséret

* – 1. Isten ad segítőket! Őszinte volt hozzám a napokban egy barátom, az alábbiakat mondta: kell a segítség a szolgálatban, de segítség kell és nem rivális; nem jó egyedül hordozni a terheket; de jobb egyedül hordozni a terheket, ha a segítő egy plusz teherré lesz az amúgy is elhordozhatatlan batyuk mellé. Mózes hetven segítséget kapott, egy hetvenfős presbitériumot, hogy együtt hordozzák a nép terhét, és ne Mózes maga hordozza azt. Isten Lelkéből kaptak a segítők is, abból a Lélekből, amely Mózesben is munkált (16-17). – 2. Isten segítőket ad, de továbbra is megtartja a felelős vezetőt! A sok segítőt látva, a kérdés annyi, hogy ki vállalja ezután a felelősséget? Az Ige szerint a felelősség továbbra is Mózesé maradt, tehát segítséget kapott, de a vezető továbbra is ő maradt (24-25). Ma sok a vezető, de kevés a felelős. – 3. Isten a segítőkkel együtt sok újabb problémát is ad! Természetesen azonnal jelentkeznek a segítőkkel járó kérdések, üzemi zajok, konfliktusok, vélemény és kegyességi különbségek: két férfi, akik nem is tartoztak a hetven férfi közé, szintén kaptak Lelket, és prófétáltak, máshol, másként, mint a többiek (26). Ők nem gyülekeztek a hetven férfival együtt a szent hajlék köré, hogy Szentlelket és felhatalmazást kapjanak, de mégis Lélekkel eltelve prófétáltak. – Isten Lelke hasznosan buzgó segítőkké formál! Józsué jelenti Mózesnek a két férfi esetét. Mózes nem engedi, hogy féltékenység döntsön szent ügyekben! A féltékenység (29) és a telhetetlenség (18-20; 31-35) halálos bűnök, amelyektől pedig kevesen vagyunk mentesek (34). Fontos igei szabály ma is, féltékenység nem dönthet közöttünk; de ettől még áldott óhaj, hogy bárcsak az Úr egész népe Szentlélekkel megtelve buzgólkodna, és áldott feltétel, hogy nem elég a Szentlélek, kell a külső meghatalmazás is, amelyben a közösség felismeri, hasznosnak ítéli buzgóságunkat (26-29).

Isten népe soha nem siránkozhat, függetlenül attól, hogy hogyan megy sora. Vigyázzunk a siránkozással, mert mindig gyarló szempontok alapján értékeljük életünk folyását. A siránkozásban elégedetlenség rejtőzik. Siránkozni nem lehet, de sírni igen, mert aki sír, az megszomorodott sok valós nyomorúságon, és valójában megváltás, Krisztus után kiált (Máté 5,4). A sírás mögött hit, a siránkozás mögött hitetlenség lapul. Éppen a mai Igében olvashatjuk a siránkozás ellenpéldáját. Amikor Mózes az Úrhoz kiáltott, akkor sírt és nem siránkozott. Mózes sírt a nép húst kívánó hitetlensége miatt, a nép hazug lelkülete miatt, amellyel mindent a közöttük élő „gyülevész” népre fogtak (4-6); Mózes sírt a saját erőtlensége és a nép összes terhe felett, amely őrá nehezedett (19-15). Az Úr megváltó segítséggel orvosolta Mózes jogos fájdalmait (16-17). Ugyanakkor a hitetlen siránkozás miatt megtépdeste Isten a siránkozó nép táborát, belekapott a tábor szélébe, hogy észre térjenek. Ekkor a nép Mózeshez, Mózes pedig az Úrhoz kiáltott (1-3). Kegyelmi állapot, ha az Úr belekap az életünkbe, hogy végre megtanuljunk siránkozás helyett hálát adni, vagy legalább igazán sírni.

Isten népe elindult a Sínai-pusztából (11). Hogyan indult el ez a nép? Harsonák jelezték a gyülekezést, indulást, hadba vonulást, ünneplést, valamint minden fontos eseményt. Meggondolandó tanács volt, hogy amikor a gyülekezetet gyűjtötték egybe, akkor nem volt szabad riadót fújni (7), mert Isten népét tanácsolni, bátorítani, erősíteni kellett, nem pedig riogatni, hogy aztán a tényleges riadó idején is megállhasson ez a nép. Ki vezette ezt a népet? Az Úr vezette őket, felhőjével (11) és ládájával (33); meg Hóbáb, Mózes midjáni sógora, akinek helyismerete volt, és aki nélkül aligha boldogultak volna; ez kiderül abból, ahogy Mózes kérleli Hóbábot, hogy tartson velük (29-32). Az Úr szimbolikusan és emberi eszközökön keresztül vezeti népét, a kettő együtt fontos. Az Úr vezet, de nemcsak felhőben, hanem emberek és körülmények által is vezet; ezért a hit soha nem veszik el csak a „felhőben”. Az Úr úgy vezet, hogy Ő látja a megérkezést, ad táborhelyeket, ad hosszabb pihenőket (33),* szétszórja népe ellenségeit és gyűlölőit. Az Úr úgy vezet, hogy megtelepszik közöttünk (36), ezt tette mindennél konkrétabban Jézus Krisztusban, de ezt teszi emberek és körülmények által is. Milyen rendben haladt ez a nép? Pontos, szent rendben, középen az Isten jelenlétét kifejező hajlékkal, mert Isten jelenléte nélkül nincs irány, rend, tényleges haladás.** 

Efezus 1,1-14

468. dicséret

 * Ad az Úr hosszabb pihenőket, mint itt, Párán-pusztájában (12).

** Három törzs után a szent hajlékot hordozó léviták haladtak, Gérson és Merári fiai, majd utánuk megint három törzs, ezeket követték a szentélyt hordozó léviták, Kehát fiai, majd a hátra maradt hat törzs következett. Ez a vonulási sorrend némileg eltér a 2. fejezetben meghatározottól, mert a gyakorlat azt kívánta, hogy a szentély felszerelései akkor érkezzenek meg a táborhelyre, amikor a szent hajlékot már felállították. A bevált gyakorlat mindig módosítja a hitet, majd a hit alátámasztja, igazolja, szentesíti a gyakorlatot.

Aki Isten népének tagjai közül elmulasztotta a páska-ünnepet, azt ki kellett irtani a nép közül (13). Sokan kiközösítésre enyhítenék ezt a büntetést, lényegileg azonban a kiközösítés is egyenlő a halállal, csak az lassúbb, még kínzóbb. Szigorú szabályok figyelmeztetik az embert arra, hogy a szabadító Isten nélkül nem élhet, mert abba belehal. A kegyelmes Isten képe is megjelenik itt, hiszen az egy hónappal későbbi páska lehetősége azt jelzi, hogy az Isten tekintettel van az ember személyes és családi gondjaira; befogadja a jövevényt is, miközben vezeti népét az Ígéret Földje felé (15-23); de a megérkezés eltökélt követést kíván. Mi ebben az eltökélt követésben vagyunk hullámzók, ezért kell az Isten szigora, hogy az úton maradjunk; sőt Isten értünk megmutatott kegyelme sokszor éppen a velünk tanúsított szigorában lelhető fel! Mi egy idő után mindent elmulasztanánk, elfelejtenénk, elhagynánk; látjuk ezt a nagy szabadságban. Isten azonban nem enged, közbeszól, ha kell, odacsap, értünk!

2Korinthus 13

170. dicséret

 * A páska-ünnep megtartásának parancsa ismét elhangzik (2Mózes 40,17), mert az ünnepléssel kapcsolatban kérdések merültek fel, ezeket tisztázza ez a fejezet. Aki tisztátalanná vált, főként holttest érintés miatt (6), vagy akkor éppen úton volt (13), annak is meg kellett ünnepelni a páskát, egy hónappal később; a közöttük élő jövevény pedig megünnepelhette azt, velük együtt (14).

Isten szolgáit elkülönítették, megtisztították őket vízzel és borotvával (itt a szőrtelenség a szentség jele). - Mindezt azért tették, hogy a léviták szolgálata a hétköznapokban „güriző” nép javára legyen, akik annyi terhet hordoznak, hogy azokat tovább kell hárítaniuk, a lévitákon, a papokon át, egészen az Isten bárányáig. Az istentisztelet mindig a hétköznapokat szolgálja (11-19). A szent emberek elkülönülnek a hétköznapoktól, hogy a hétköznapok „zavartalanul” folyhassanak, minden „elvonatkoztatás” nélkül; ugyanakkor mégis, éppen ez az elvonulás figyelmeztesse a hétköznapokat az Isten nélkülözhetetlen jelenlétére. - Az Isten ügyében végzett szolgálat az egész népért történik, hogy a nép el ne feledkezzen az Úrról, ugyanakkor szabaduljon fel a hétköznapi élet teendőire, de az Úrban. Ugyanis nincs idő és erő egyformán mindenre, de bármit teszünk, az Úr jelenlétében tegyük, mint akik tudják, hogy engesztelésre, megváltásra van szükségük, mert életük nem tökéletes, de egyre tökéletesebb lehet, az Úrban!**

2Korinthus 12,11-21

168. dicséret

* Isten ügyének szolgáit, a lévitákat elkülönítették a néptől, mégpedig az Úr szolgálatára; - megtisztították őket, bemutatták értük az áldozatokat, és felajánlották őket az Úrnak (1-10). Az egész nép minden terhét őrájuk hárították, ők meg tovább hárították azokat az áldozati állatra, amikor segédkeztek Áron fiainak, az áldozatok bemutatásában.

** Az Isten ügyében való szolgálat, minden elhívás ellenére, időben korlátolt, 25 és 50 év között lehetséges, aztán vissza kell vonulni; segíthetnek még a háttérben egy ideig a léviták, de visszavonultan (23-26). Visszavonulni tudni, nincs ennél nagyobb kegyelmi ajándék!

Mindenki odavitte áldozatát az Úr elé (3), így szentelték fel Isten hajlékát (1). Áldozatot azért hozhatunk, mert Isten már előre sokkal többet, Krisztusban mindent odaadott nekünk, amiből mi valamit visszaadunk az Ő dicsőségére, hálával hirdetve, hogy minden az Övé. Az Istennek szánt áldozat kerete, forrása és „kirakata” csupán az istentisztelet, mert az Istennek szánt áldozat, mindig az embertársainknak szánt odaadásban mutatkozik meg hitelesen. Emberszeretet nélkül minden kultusz öncélú és hiábavaló (Máté 5,23-25).*

*  - Ez az áldozathozatal a legigazságosabb teherelosztást mutatja. - Lévi fiai közül azok, akik nehezebb feladatot kaptak, kétszer annyi „tehetséget”, azaz ökröt és szekeret kaptak, hiszen Merári fiai a legnehezebb sátorelemeket szállították, ezért kaptak kétszeres „igát”, mint Gerson fiai (7-8). Aki többet kap, az több feladatot és igát is kap. Kár, hogy pont nem így értelmezzük a „többet”, amit kaptunk, ez egyszer ítéletünkre lesz. Kehát fiai a szent kultusztárgyakat vitték a vállukon, ez volt a legnagyobb tisztesség, ezért semmi látványos eszközt nem kaptak ehhez (9). Aki eleve sokat kapott, látványosan sokat kapott, ne akarjon még többet: pedig, aki szép és okos, az még többet akar; ne akarjon! – Ugyanakkor az igazságos teherelosztás nemcsak a fent említett arányosításban mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a fejedelmek ajándékai, amit odaáldoznak a hajlék számára, pontosan ugyanannyi, mindegyikük esetében, amit azzal is hangsúlyoz a szentíró, hogy az ismétlődés ellenére pontosan leírja mindegyik fejedelem ajándékát (12-83). Az egyének között van különbség, de a csoportok, közösségek, népek között nincs; egyenlően kell hordozni a terheket. Az ugyanannyi itt azt jelenti, hogy mindegyik törzs, „nép” pontosan annyit ad, nagysága, lehetősége arányában, amennyit a másik; azaz ugyanannyi legyen az erőfeszítés az áldozat megteremtéséért. - Ez a kép egy jövőbe kivetített vágy, amely áhítozik Isten országa tökéletesen igazságos kiteljesedése felé, és amely népe között már részben megtapasztalható, Krisztus visszajövetelével pedig konkrét valósággá lesz. Addig azonban ez még töredékes, mert aki „nagy” és „tehetséges” éppen az hoz a legkevesebb áldozatot. - Lesz ez még másképp is. Amikor az Úr szól, akkor azonban már az Isten országának megváltó és igaz, igazságos erői működnek a jelen hasadtságai között is (89).

Aki odaszentelte magát az Úrnak, annak le kellett mondania arról, hogy részegítő italt igyon (3), de még a szőlő termését sem ehette meg (4), ami jelzi azt, hogy minden olyanról le kellett mondania, ami részegített, szó szerinti, vagy átvitt értelemben. Teljes józanságra van szüksége annak, aki az Úr ügyében jár. Ez a követelmény kizár mindenfajta érzelmi és élmény-keresztyénséget is. - Aki az Úrnak szentelte magát, az mindenét és minden idejét az Úrnak áldozta, olyannyira, hogy még hajának és szőrzetének ápolásával sem időzött (5), vagyis nem önmagával foglalkozott. Bizony kizárja az Istennek szánt élet azt, hogy az ember önmagát építse, szépítse, élvezze, megvalósítsa.  - Ugyanakkor vegyük komolyan, hogy a názír fogadalom egy-egy ideig tartott (5), azaz egyszer letelt a koncentrált odaszánás ideje (8), azután lehetett inni, borotválkozni, önmagunkkal foglalkozni (18-19); mert csak józanul, sterilen, élmények és érzelmek nélkül, állandóan lemondva létezni, mindig másokat szolgálni csak „elméletben” lehet folytonosan. Az ilyen élet megbetegít. Kell élni önmagunknak is, örülni, enni és inni, megbódulni, magunkkal bíbelődni, hogy újból képesek legyünk odaszánni magunkat az Úrnak és másoknak.

2Korinthus 11,16-33

397. dicséret

* - Az Úrnak szentelt ember tisztán tartotta magát (6-7). A tisztátalanság nem ott kezdődik, hogy fürdünk-e, vagy sem, fésülködünk-e, vagy sem, hanem ott, hogy az ember halott dolgokat érint, markolász, miközben az Úr eleven ajándékaival akar elhalmozni bennünket, azaz üdvösséggel akar megszilárdítani minket.

- Az Úr megőriz, megvilágosít, megkönyörül, hozzánk fordul és alapvetően megfordítja életünket; vagyis kimozdít a holtpontról, ez az üdvösséges megtisztulás tapasztalata, Isten áldása (24-26). 

- Aki ezt átélte, az tudja az életét odaszentelni az Úrnak, mert már előre mindent megkapott az Úrtól, így nem nehéz lemondania.

Isten védi a házasságot, megköveteli a hűséget (11). Miért csak a feleség eltévelyedésének lehetőségéről beszél az Ige. Nem csupán arról van itt szó, hogy egy „férfijogú” társadalom megfogalmazása ez. Isten Igéje itt arra mutat rá, hogy a nők viselkedése nyithatja meg mindig a kaput az eltévelyedésre, akár érzelmileg, akár a konkrét házasságtörésre. A nő Istentől kapott felelőssége, hogy férjének akarjon tetszeni, és ne viselkedjen kihívóan senki mással, ha pedig bárki közeledni akarna felé, azonnal jelezze a riasztó távolságtartást. Nagyon rideg gondolatok ezek? Vegyük tudomásul, Isten nagy mélységektől véd, nemcsak minket, hanem családunk valahány tagját.* Az „átokhozó víz” (24), amellyel kiderítették a hűséget, vagy a hűtlenséget, korabeli szokás; de a lényeg, Isten színe előtt történt, ez a döntő, hirdetve, hogy tisztázni kell a dolgokat, a házasságban különösen, tisztázni és rendezni. Erre pedig csak az Úr színe előtt van esély (16). Ma már magunk döntjük el a dolgokat, éppen ezért nem tisztázódnak és rendeződnek dolgaink, hanem sorvadnak és megbuknak házasságaink. Persze nagy baj az is, amikor a házasságban ugyan nem merünk félrelépni, de paráználkodunk máshol, az élet ezer területén. Mennyi kielégíthetetlen, és mindig újat akaró ember nyüzsög ezen a világon! Urunk, adj hűséget, de tégy hűség forrásává bennünket azzal, hogy mi, hitben járók, nem leszünk féltékennyé, még okkal sem!

2Korinthus 11,1-15

200. dicséret

* Ahol nagy a veszély, ott nem lehet szép szavakkal érvelni és kérlelni. Az óvatlan gyereket vagy azonnal elrántom a közeledő autó elől, amely elé kirohant, még ha beletörik is a karja, vagy ott tapossák agyon.

Tartózkodó közelség jellemző Isten gyermekeire, amikor az Úrnak szolgálnak. Ez ma is követendő példa. Istennel még Jézus Krisztusra hivatkozva sem „bratyizhatunk”. Isten dolgaiban illetéktelenek vagyunk, csak az Úr kegyelméből léphetünk egy kicsit közelebb. Nagy baj, ha valaki öntelt és mindentudó az Úr dolgában, halálos illetéktelenség ez. Isten szent dolgait ne érintsd, távolról, tisztelettel tekints az Úr dolgaira; éppen így kerülsz majd közel. Ma már sem embert, sem Istent nem tisztelünk, a hívők is dicsőítve barátjuknak nevezik az Urat, és illetéktelenül vállon veregetik Őt! Jaj, jaj, van itt baj. Több tiszteletet. A rudak állandóan a karikában voltak a szent sátor hordozásakor, mert állandóan késznek kellett lenni az indulásra. A szent szolgálatban az érett, 30-50 év körüli léviták vehettek részt, mert a komoly szolgálatra érni kellett, nem elég a megtérés hamvassága. Istennek csak állandóan, éretten, tisztelettel lehet szolgálni. Jó dolog Őneki szolgálni, annyira jó, hogy ebbe bele is lehet halni, de ez üdvösséges „halál”.

*  A léviták feladatairól, Kehát, Gérsón és Merári fiainak kötelességeiről van itt szó. A sátrat kellett szétszedniük és a következő táborhelyig vinniük. A szent sátor más-más részeit vihette mindegyik család; a legszentebb dolgokat, a ládát, az asztalt, az oltárt és az áldozati kellékeket Kehát fiai vihették. Ez volt a legnagyobb kitüntetés, de éppen ezért a legveszélyesebb, mert ezeket a szent dolgokat Áron fiai az előírások szerint letakarták, mielőtt megmozdították volna azokat; és Kehát fiai csak így foghatták meg őket; egyébként illetéktelenként értek a szent dolgokhoz és meghaltak (15). Jó a nagy és szent feladat. Egy a vigaszunk, Isten Egyszülött Fiát odaáldozta érettünk, hogy ne haljunk bele a nagy feladatokba sem, ugyanakkor merjünk a „kevésen” is szentül hűnek lenni. -

A léviták éjjel nappal a szent hajlék körül foglalatoskodtak, segítettek Áron fiainak. Illetéktelen ezt nem tehette. Megdöbbenek, hogy ma mennyi illetéktelen nyúl bele az Isten szent ügyébe, mint sarlatán a nyílt sebbe. Krisztusban mindnyájan illetékesek vagyunk, de a magunk helyén! Akiket éjjel-nappali szolgálatra hívott az Úr, azok a szent hajlék helyett „idegen helyeken” kotnyeleskednek; akik pedig más területre kaptak elhívást, nem segítenek, hanem diktálnak a templom körül is. Ez vezet sokféle szakadáshoz. Nem jó ez így, halálosan nem jó!

2Korinthus 10,1-11

49. zsoltár

* Isten számon tartja, elküldi, és lelkileg táplálja népét (48-54). 

A lévitákat nem kellett megszámolni, mert őket Isten kiemelte egy külön, szent feladatra. Ők voltak azok, akik a szent sátrat és annak eszközeit őrizték, a vándorlás során lebontották és felállították a szent hajlékot, cipelték a tartozékait, mert nincs itt maradandó városunk. A léviták nagycsaládjainak, Gersón, Kehát, Merári fiainak az Úr pontos feladatot és táborozási helyett adott a szent hajlék körül (21-37). 

A lévitákat az Úr elkülönítette, mert minden elsőszülött az Úré (40-51). A léviták szolgálatával azonban az Úr kiváltotta az elsőszülötteket (45). Minden „első” az Úré, vagyis első az Úr. Az Úr nekünk adja az „elsőt”, a „legjobbat”, az „elsőbbséget”, hogy Ő legyen az első az életünkben, és boldogan éljünk, - ez a kegyelem; kár hogy ezzel is visszaélünk. 

Minden papi szolgálat ugyanakkor arra emlékeztet, hogy az Úr az első, és az Övé minden elsőbbség, valamint mindennek a java, amit Ő nekünk adott. Ne éljünk vissza vele.

 – Isten számon tartja népét, mert „hadrendbe”, küldetésbe állítja őket (1-19). Minden törzsnek pontos helye van, a kijelentés sátra körül. Isten népének „menetelésére” a rend és az engedelmesség jellemző. A szent hajlék középen áll, a meneteléskor is középen viszik; Isten népe ugyanis mindig Isten köré, az Ő Igéje köré gyűlhet össze, és útirányát is csak az Úr határozhatja meg. - Isten vezeti népét, a pusztában is, mégpedig azért, mert ennek a népnek küldetése van, hogy vigyék az élő Isten hírét mindenfelé. Isten elküldi népét másokhoz. Ma is csak ebben a küldetésben járhat az Isten népe, miközben biztosan halad a megérkezés, az üdvösség felé; vele együtt pedig az egész történelem az Úrtól rendelt végcélja felé. - Tehát számon tart az Úr, rendbe hoz, és egy gyülekezeti közösség rendjébe állít az Úr, mert küldetésben jársz; de vigyázz, a küldött nem különb annál, aki Őt küldte, és azoknál sem, akihez küldetett.* Nincs visszataszítóbb az önhitt hívőnél, pedig de sokan azok vagyunk, akik az Ige üzenetének felhangzása után, már a templomból kifelé menet rácáfolunk a hallottakra.

* A küldötthöz is küld az Úr más küldöttet, hogy a küldött el ne bízza magát. Az a baj, hogy vagy közömbösséggel, vagy önhittséggel találkozunk az Isten népe körében, kevés a hiteles, krisztusi küldött. Vedd észre, ha Isten hozzád is küldöttet küldött, hogy Te is alkalmasabb, alázatosabb küldött légy. Olyan megdöbbentő, hogy az igehirdetés üzenetére, már az igehirdetés után rácáfolunk, mert vagy nem figyelünk, vagy önhitten olyan eltökélt küldöttnek tartjuk magunkat, akiknek már nincs szükségük intésre, mert pontosan tudják, mit és hogyan kell tenni, az Isten ügyében is.

 Isten számon tartja népét, és népe között az egyes hívő embert is (20-47). A népszámlálás az Isten joga, mi nem számolgathatunk, azaz nem dicsekedhetünk eredményekkel. Minden kimutatás, noha az lehet e világban előírt kötelesség, teológiailag mégis tiltott, mert arra a lelkületre utal, hogy majd mi kézbe vesszük az életünket, dolgainkat, Isten nélkül is. Minden kimutatás önhitt és kozmetikázott. Minden számvetés az Isten parancsára lehetséges csak; gondoljunk arra, hogy Dávidot megbüntette az Úr, amikor számba vette a népet (2Sámuel 24); itt azonban az Isten parancsára történik ugyanez. A lelkület között van a különbség. A számadat itt másodlagos.* 

2Korinthus 8,16-24

269. dicséret

* A számadat másodlagos, fele a dávidi számadatnak; - inkább az egyiptomi kivonulás adatának felelhet meg, mert bizonyos, hogy a pusztai vándorlás során, az Ígéret Földje küszöbén nem volt Isten népének száma hatszázezer.

A nép átéli azt a kárhozatos érzést, miszerint Isten elhagyta őket; - népével, annak királyával kötött szövetségét felbontotta (39-46). Ilyen mélységben, a közös kétségbeesés siralmában az egyes ember is rádöbben a legnagyobb nyomorúságra, minden probléma gyökerére, saját halandó voltára (47-49). Igen, kell a mélység, hogy az ember, mint nép, és mint egyén is, átélje, megszenvedje saját életének kárhozatosan hiábavaló átkát, mert mindeddig valójában hitetlenek, gőgösek, másokat inzultálók vagyunk. Kegyelmi állapot, ha valaki rádöbben, milyen kárhozatos mélység az Isten kegyelmi szövetségén kívül élni (39-46), mert akkor tud igazán könyörögni az Úr kegyelmes tetteiért (50-52), miközben az Urat csak áldani kész (53). Ekkor ragyog fel a megváltó valóság, amely Isten igaz Felkentjében, Jézus Krisztusban megkérdőjelezhetetlenné lett, nevezetesen, hogy hűséges az Isten, aki népével kötött szövetségét soha fel nem bontja (34-38). Uram, cselekedd, hogy akik ezt még nem hiszik, de „szabad vegyértékeik” okán folyton a másikat böködik és terhelik, tapasztalják meg az igazi mélységeket, ne legyen erejük és idejük a másikat „szórakoztatni”, hanem bajlódjanak saját nyomorúságaikkal, míg végül felragyog nekik is a Krisztus.

2Korinthus 8,1-15

65. zsoltár

* A 89. zsoltár a déli országrész bukása után keletkezhetett, amikor már Isten népének mindegyike fogságban sínylődött, valamikor a Kr. e. 5 században, de a zsoltár nyilván korábbi elemeket is tartalmaz.

Isten hűsége megelégedetté tesz, hangsúlyoztuk tegnap. A 89. zsoltár fontos gondolatát hadd szemléltessem a mai magyarázatban. Hrabal tömör kisregénye a Sörgyári capriccio.* A könyvben olvasunk egy jelenetet, amikor a főszereplő asszony, egy gyönyörű nő, a sörgyár hátsó, elhagyatott részében, egy fakádban fürdik. A kisregényből készült film is ihletetten képezte le ezt a jelenetet. A főhősnő, miközben fürdik, a következőket olvassuk: Jó érzés volt, ahogy átjárt a forró víz, testemet, lelkemet üdítette, közben kicsomagoltam minden abroszt, amibe eddig az életemet rejtettem, átgondoltam eddigi éveimet, és belegondoltam abba, hogy idáig jutottam életem során, eddig a fakádig (mondhatnánk, nagy karrier); de én itt boldog vagyok. – Isten szövetségi hűsége olyan bizonyosság, amely úgy tesz boldoggá, hogy minden körülmények között az Ő dicsőségére élhetünk, elégedetten. Aki elégedett, az kaphat többet is.

2Korinthus 7,8-16

378. dicséret

* A kisregény annyi mindent elmond életről, történelemről, emberi sorsokról, a 19. és 20. század fordulóján, amikor végérvényesen elkezdődött a „modern” kor. Gyönyörűségesen megírt kisregény ez, aminek evangéliumi üzenete is van.

Isten hűsége boldoggá teszi az Ő népét; ez ennek a zsoltárnak egyik nagy témája. Az egyház és annak minden tagja, csakis boldog lehet, minden körülmények között, soha nem panaszkodhat. Tényleg, azok vagyunk? Isten hűsége eltörli népe hűtlenségét, hűségessé teszi őket; ez azt jelenti, hogy megelégedett emberekké tesz bennünket. Minden hűtlenség forrása az elégedetlenség, az a lelkület, hogy mindig új kell, jobb kell, több kell, ebből pedig fárasztó túlbuzgóság, irigység, viszály fakad. Isten szeretetének foglalata az Ő hűsége. Aki Jézus Krisztusban van, mint gyökér a talajban, mint hal a vízben, az olyan ember hűséges (1Korinthus 1,9), megelégedett (2Timóteus 6,6), látja, mennyi mindene van (2Korinthus 4,15). Az ilyen embernek békessége van; és éppen ez az állapota teszi őt késszé arra, hogy változtasson, Isten eszközeként azon, ami valóban nem jó. 

2Korinthus 7,1-7

229. dicséret

Tele van bajokkal a lelkem, ezért a sírba roskadók közé sorolnak, akik már az Isten előtt sem számítanak; szeretteim, ismerőseim és Istenem is elhagytak; erőtlenül elbágyadtam (2-10). Ez röviden a zsoltáros panaszának összegzése. Ez egy egyéni panaszének, hagyjuk meg annak, itt ugyanis olyan halálosan beteg e sorok írója, testében-lelkében egyaránt, hogy számára az emberek már csak félelmetes bizalmatlanságot jelenthetnek, semmi mást. Bizony el lehet jutni addig az elmagányosodásig, amely szent és valós, minden illúziótól mentes, és amely a másik embertől már semmit nem vár, a testvértől sem. Ekkor már csak egyetlen gyógyulás létezhet, azzal az Istennel való közösség (14), aki haragját visszavonja (15-19), Fiára veti, nem pedig az elhagyatott emberre, miközben a halál „árnyaival” csodát tesz, amikor életre kelti őket (11-13). Ezek az evangélium ószövetségi csírái, amelyek szárba szökkennek és gyümölcsöt teremnek, Jézus Krisztus által, bennünk, közöttünk. Nincs más!

2Korinthus 6,11-18

464. dicséret

 Sion hegye  azért lett kiemelt hely, hogy jelezze: Isten elkezdte szeretetének kiárasztását egy nép közösségében, de sokakon folytatja; még a pogány népek között is (4), akik egykor majd megismerik a most Sionon lakó Urat (5). Körtáncban éneklik, hogy mindenek forrása (7), szülőhazája csakis az Úr (4). A jelen gyötrelmeit, sokféle hétköznapi (önző, érdekbeli) és vallási (teológiai, kegyességbeli) villongásait ez a gyönyörű látomás segít elhordozni. A jövő nem ez. Vitatkozhatunk mi, hadakozhatunk érdekeinkért, teologizálhatunk, kegyeskedhetünk, nemes ügyek mögé bújva győzködhetünk egymással; a jövő mégis az, hogy körtáncban éneklünk majd Őelőtte, (6) aki mindenek forrása (7). Egy viccet olvastam a minap, szerintem ez nem is vicc, hanem tömény teológia. A vicc így hangzik: az optimista látja a fényt az alagút végén, a pesszimista csak a sötétséget látja, a realista pedig látja a közeledő vonatot; - a Mozdonyvezető azonban hármójukat látja a síneken. Áldott Mozdonyvezető siess, láss meg, sípolj, figyelmeztess, végy fel magadhoz, hogy ne „háborúzzunk” halálosan, értelmetlenségeken. A jövő az életé, Isten oldalán, mert dicső dolog lesz az Isten városában élni (3).

2Korinthus 6,1-10

379. dicséret

* Vannak mindnyájunk számára fontos helyek, ahová emlékek kötnek bennünket. Isten kegyelméből lehetnek olyan szent helyei életünknek, amelyek azért lettek fontossá, mert ott Isten szólt bele, akár fájdalmasan is, de mégis üdvözítő módon az életünkbe. Vannak üdvtörténeti szempontból kiemelkedő szent helyek, ezek közül vitathatatlanul az egyik ilyen a Sion hegye. Az élő Istennel való mély, benső kapcsolat rátelepszik az épületre, a tárgyakra, amelyek nem csak elkülönített voltukban szentek, hanem azért is, mert mindig az Úrra, az Ő szeretetére emlékeztetnek. Olyan ez, mint amikor valaki valahol szerelmesével találkozott, és attól kezdve az a hely, minden részletével együtt más jelentőséggel bír (1-3).

Az Úr megmutatta rajtunk jóságát. Egyszer mindenkinek eljön a nyomorúság ideje (7), amikor csak az Úr megtartó jósága segíthet. - Ekkor döntő kérdés, hogy az ember csak kiáltoz fájdalmában, vagy tud kiáltani valakihez, aki bizonyosan mellette áll, a bajban is.* Az Úr az egyetlen, akihez mindenkor fordulhatunk, a nyomorúság idején Őhozzá kiálthatunk. Ne csüggedjünk, mi a hívei vagyunk, Őbenne bízunk (2), ezért Őhozzá kiáltunk (3), Őhozzá emeljük lelkünket (4). Nem fogunk csalódni, mert Ő jó (5), szabadító (2), kegyelmes (3), ezért nyomorúságunkban is megörvendeztet minket jóságával (4). - Az Úr jóságának jele az, amikor az ember rádöbben, hogy nincs az Úrhoz hasonló, egyszer majd minden nép és „isten” leborul Őelőtte (8-10). Az Úr jóságának jele az, amikor megtanuljuk az Úr utjait, hogy igazsága szerint járjunk (11). Az Úr jóságának jele, amikor a legfelfoghatatlanabbat is elfogadjuk, hiszen bizonyosak vagyunk abban, hogy annyira szeret az Úr, hogy a sír mélyéről is kiment (13). - Az Ő jóságának fürdőjében kevélységünk alázatossággá lesz, mert ráébredünk, hogy számolnunk kell az Úrral (14), az Ő erejére van szükségünk (16). - Magasztaljuk Őt, mert jóságos az Úr (12).

2Korinthus 5,11-21

227. dicséret

* Ha van ilyen valaki az életünk bajaiban mellettünk, akkor az a valaki bizonyosan az Úr küldötte.

A zsoltár arra emlékezteti Isten népét, hogy olyan Istenük van, aki megkegyelmezett, megbocsátott, haragját visszatartotta; vagyis jóra fordította népe sorsát. Ez megváltoztathatatlan tény, múlt idő, megtörtént esemény. Isten rendelkezett népe felől (2-4). - A zsoltár második része mégis tele van panasszal, mert a nép beleragadt a jelen szenvedéseibe (5-8). A nép azt látja, ami nincs; azt kéri az Úrtól, hogy szüntesse meg haragját. Az ember nyomorúsága éppen az, hogy Isten haragja alatt állónak érzi magát akkor is, amikor Isten már régen kijelentette, hogy megbocsátott. Jogos a kérés: „mutasd meg, Uram, a Te kegyelmedet” (8). – A zsoltár harmadik része arról szól, ami hamarosan meg fog történni (9-14). Közel van már a békesség és az öröm országa, Isten országának kiteljesedése (Márk 1,15). Jézus Krisztus eljött, visszajön, akkor majd „szeretet és hűség, igazság és béke csókolgatják egymást” (9), az Úr pedig maradéktalanul megad minden jót nekünk.* Halljuk meg az Isten Igéjét, ígéretét, a legpanaszosabb időben is emlékezzünk szavára: az Úréi vagyunk, Ő beteljesíti ígéretét, kiteljesíti annak tartalmát.

2Korinthus 5,1-10

366. dicséret

* Tehát, bocsánat a képért, már miénk a lekvár, de még csak a kezünkben van az üveg, néha belekóstolhatunk, de hamarosan bőséggel ehetünk belőle.

Az embernek fészek kell. Isten közelsége fészek.* - Boldog az az ember, aki megtapasztalja az Isten közelségét. A zarándok szeme megakad néhány madáron, verében, fecskén, amelyek a templomban fészkeltek. Így vágyódik az ember Isten közelébe, akár tudja, akár nem. Ami a madárnak a fészek, az az embernek az élő Isten közelsége, amelynek kifejezője akkor a templom volt. Ravasz László írja: A lélek nyugtalan, fáradt madár, csak az Úr közelében, az Ő tenyerén van otthon, oda tér pihenni, és ott éri el célját rövid, törékeny madár élete. Boldog az az ember, aki megtapasztalja az Isten közelségét: ne feledjük: Jézus Krisztusban közel jött az Isten (2-5). - Boldog az az ember, akinek ereje az Isten közelsége. Az ilyen ember a siralom völgyét is források völgyévé teszi, újult erővel halad nap, mint nap, amíg megérkezik Isten színe elé (6-10). - Boldog az az ember, aki megtapasztalja, hogy jobb az Isten közelsége, mint bármi más ebben a világban (11-13).*

2Korinthus 4,7-18

347. dicséret

* Az egyéni vallomásoknak is helye van az Úr előtt, bizonyítja ez a zsoltár.

** Pont itt tévedünk, mert jobbnak tartjuk ezt a világot, mint az Isten közelségét, noha a kettő soha nem játszható ki egymással szemben, mert ez a világ éppen Isten színe előtt lesz áldottá. Ennek a világnak szüksége van arra a világosságra, pajzsra, kegyelemre, dicsőségre, javakra, amit csak az Isten adhat. Ezek nélkül omladozó sátrakban lakunk, legyenek azok bár paloták is (11-13). – Boldog az az ember, aki Jézus Krisztusban meglátja az Istent, akit felkent, felhatalmazott az Úr, hogy fészket rakjon nekünk. Ő az, aki a menny gazdagságát visszaadja nekünk már itt, és majd odaát (10).

Isten népét körülveszi az ellenség, ezért a nép együtt kiált az Úrhoz (2-6). Az ellenség felsorolása után (7-9) következik a megsemmisítést kérő átok, hozzá a Bírák könyvéből vett történelmi mintákkal (10-13). Ezután természeti képekkel szemlélteti a zsoltár az ellenség pusztulását: legyenek olyanok, mint a porfelhő, a szemét, a kitépett ördögszekér, mint a leégett erdő, mint a föld trágyája (14-16). Az átok lényege: szégyenüljön meg az ellenség, borítsa gyalázat arcukat (17-18). A végső cél azonban nem az ellenség pusztulása, hanem az ellenség megtéréséért való könyörgés (19). Emberi gondolataink a zsoltár minden szakaszán kérdéseket tennének fel. Pedig most nem kérdezni kell, hanem Isten Igéjének igazat adni kell, mert bizony Isten ellenségei halálos oldalon állnak; - de Isten kegyelméből megtérhetnek. Vigyázzunk, nehogy elbizakodjunk, mint Isten népe; ugyanakkor erősítsen meg a bizonyosság, hogy Isten szeretetétől senki és semmi el nem szakíthat bennünket (Róma 8,38-39). Jó oldalon állunk!

2Korinthus 4,1-6

172. dicséret

Az élő Isten igazságos jelenlétéért fohászkodik ez a zsoltár (8).** Isten Igéje világosan kijelent, rámutat a leplezetlen valóságra, és vitának helye nincs. Isten ítélete egyaránt érinti a mennyei lényeket (1-2), a gazdagokat és a szegényeket (3-4), a főembereket és a közembereket (7). Isten ítélete nem téved: ha ezt elfogadjuk, és könyörgő engedelmességben Őrá tekintünk, akkor nem ítélete, hanem kegyelme érvényesül rajtunk. Aki Krisztusban van, ebben a kegyelemben van. Egy ismerősöm vásárolt egy papagájt, amely különböző kifejezéseket, szavakat képes volt megtanulni. Ez a papagáj ott őrködött a bejárat előtt és minden ajtóhoz közeledőre mondott valamit: buta, nagyképű, képmutató, és egyéb ide nem illő kifejezéseket is. Itt a papagáj azt mondta el, amit a házigazda talán nem mert némely belépő szemébe mondani. Isten a szemünkbe mondja, milyenek vagyunk, és Ő ebben nem téved, úgy, mint mi. Ítélete azonban kegyelem, hogy megváltozzunk.

2Korinthus 3

463. dicséret

* A legnagyobb kérdések, és arra adott világos válaszok sűrűsödnek ebben a zsoltárban. Isten és istenek, emberi sorsok, a szegénység és gazdagság problémája, az egész világ sorsa és lehetősége ott rejtőzik ebben az ihletett költeményben, mint Isten Igéjében.

Ravasz László szerint a politeizmus, sokistenhit gondolata még maradékában fellelhető ebben a zsoltárban. A zsoltár arra a nagy kérdésre keresi a választ, hogy az egyetlen, igaz Isten hatalma (szuverenitása), másfelől a világban valóságosan létező rossz, igazságtalanság hogyan egyeztethető össze (teodicea kérdése). Ha rosszul megy a világ sorsa, azért a mennyei államtanács, az égi közigazgatás a felelős, de sohasem az egyetlen élő Isten, akihez mindig lehet fellebbezni, mert Ő a hamis ítéletet előbb-utóbb megváltoztatja. Azóta tudjuk, hogy ezek az istenek nem létező, hamis istenek (bálványok), vagy legfeljebb teremtett mennyei lények, akiknek egyetlen feladatuk lehet, akárcsak az embernek: engedelmeskedni az Úrnak, egyébként mindnyájukra halál vár, legyen az mennyei lény, főember, vagy közember (6-7).

 ** Ez a könyörgés Jézus Krisztusban, Isten igazságos és irgalmas szeretetében lett meghallgatottá, azért, hogy üdvösségünk legyen, e földön pedig Isten dicsőségére élhessünk, engedve az egyetlen élő Istennek, nemet mondva a gonosznak, meglátva és megmentve a szegényt és minden szűkölködőt. Minden ezzel ellenkező magatartás a föld fundamentumát alapjaiban inogtatja meg (5). Pont ebben vagyunk most.

A zsoltárt a lombsátrak ünnepén énekelték. Isten elé állt a nép. Isten előtt örömöt kapunk (2-6), hogy ezt az örömöt adjuk tovább. Isten népének ugyanis van oka örülni, mert az Úr megszabadította őket (7-11). Valójában nincs más örömhír, csak ez, hiszen annyiféle szolgaságban, megkötözöttségben szenvedünk. Jézus Krisztusban méltó szabadítás adatott nekünk, olyan, amilyenre valójában szükségünk van. Ezért örülhetünk. Ez az öröm: ujjongás és vígasság (2). Ez az öröm: ujjongás, hiszen az életet komolyan kell venni, de nem kell „halálosan komolyan” venni, mert örök életünk van. Ez az öröm: vígasság, úgy, mint a lakodalomban, vagyis letehetünk terheket, elengedhetünk dolgokat (7), mert megszabadított emberek vagyunk. Úgy zengjen számunkra az evangélium, mintha ismeretlen beszédet hallanánk (6), azaz soha ne tudjunk ráunni, soha ne tudjuk megszokni, hanem mindig örömre hangoljon bennünket Isten szava, amely Isten Igéjének való engedelmességben ölt testet (12-17). 

2Korinthus 2,5-17

208. dicséret

A szétszakított nép, a tizenkét törzs egységéért könyörög ez a zsoltár (2-4), amely az egyház könyörgése is lehet. Most, amikor a Krisztus evangéliumának együttes, hiteles, szentlelkes képviseletére lenne szükség, különösképpen érezzük, hogy mekkora nyomorúság a szétszakadozottság. Ne csak a felekezetek közötti daraboltságra gondoljunk, hanem arra, hogy akár egy felekezeten belül is hányféle kegyességi irányzat küzd egymással, miközben régi és új, valamint megújulási szándékok kielégíthetetlen özöne feszül egymásnak; - és nem tudunk egymásra találni. Pedig Krisztus teste egy. Félre kell tenni az „én”-t, legyen az bármilyen igaz kegyesség, buzgó lelkiség, tiszta forrású megújító szándék, igei írásértés! Ha szaggatunk, akkor az „én”-t szolgáljuk és nem az Urat. Így az egyház nem töltheti be maradéktalanul küldetését. Könyörülj Urunk, újíts meg! Add megértenünk, hogy a megújulás többnyire nem „váltás”. A házasságunkon sem úgy újítunk, hogy váltunk. A megújulás együttes feltekintés arra a férfira, akit Megváltóként küldtél (18). Kálvin utolsó szava az volt a genfieknek, hogy minden úgy jó, ahogy van, semmin se változtassanak.

2Korinthus 1,23-2,4

210. dicséret

*  Ez a zsoltár panaszkodik arról, hogy Isten idegeneket engedett be szőlőjébe: az ellenség nyomorgatja Isten népét (5-17). A zsoltár szabadításért könyörög (8). Mégis, a fő témája más ennek a zsoltárnak: Isten népének egységéért emeli fel szavát.