Tele van bajokkal a lelkem, ezért a sírba roskadók közé sorolnak, akik már az Isten előtt sem számítanak; szeretteim, ismerőseim és Istenem is elhagytak; erőtlenül elbágyadtam (2-10). Ez röviden a zsoltáros panaszának összegzése. Ez egy egyéni panaszének, hagyjuk meg annak, itt ugyanis olyan halálosan beteg e sorok írója, testében-lelkében egyaránt, hogy számára az emberek már csak félelmetes bizalmatlanságot jelenthetnek, semmi mást. Bizony el lehet jutni addig az elmagányosodásig, amely szent és valós, minden illúziótól mentes, és amely a másik embertől már semmit nem vár, a testvértől sem. Ekkor már csak egyetlen gyógyulás létezhet, azzal az Istennel való közösség (14), aki haragját visszavonja (15-19), Fiára veti, nem pedig az elhagyatott emberre, miközben a halál „árnyaival” csodát tesz, amikor életre kelti őket (11-13). Ezek az evangélium ószövetségi csírái, amelyek szárba szökkennek és gyümölcsöt teremnek, Jézus Krisztus által, bennünk, közöttünk. Nincs más!

2Korinthus 6,11-18

464. dicséret