Sokszor tapasztaljuk azt, hogy a problémánk konkrét, de a valós segítség már kétséges, Isten szabadítása pedig a legkevésbé lesz konkréttá. Jogosnak tűnhet a panasz, amely még a hívő embert is megkísértheti, hitét gyengítheti: hol vagy Uram, miért engeded, hogy eltávolodjunk Tőled? Ez a zsoltárszerű prófécia Isten konkrét jelenlétért, segítségéért kiált, a bajban: „Tekints le az égből, nézz le dicső hajlékodból, Szakítsd szét az eget, és szállj le, hogy meginogjanak a hegyek”; azaz mutasd meg magad látható módon! (15 és 19) Ne elégedjünk most meg azzal a sablonos válasszal, hogy Jézus Krisztusban megtette ezt, Urunk, vannak olyan helyzetek, amikor látható, azonnali segítségre van szükség; mindazonáltal növeld a mi hitünket, hogy ha nem látunk, akkor is higgyünk (János 20,29).*

Márk 6,45-56

166. dicséret

* „Ellenségeink tapossák örökségedet, szent néped csak ideig birtokolja” (18): ez az alaphelyzet, amiben felhangzik mai Igénk (18). Általánosan is értelmezhetjük ezt a sort, mert ez életünk alaphelyzete. A bűn természete, hogy egymás ellenségeivé leszünk, támadunk, tapossuk egymást, miközben csak egy ideig birtokolhatunk ebben a világban bármit is. Ézsaiás panasza azonban konkrét és kollektív, vagyis Ézsaiásnak nem az fáj, hogy neki vannak ellenségei, hanem hogy az „örökségnek”, népének, az Isten ügyének vannak ellenségei. Nem egyéni fájdalmait panaszolja a próféta, közös és szent ügy miatt panaszkodik; valós bajt tár elő. Ma már ennél is súlyosabb a helyzet: már nincs is örökség, alig számít az elődeinktől kapott hagyományrendszer; Isten ügyével kapcsolatban pedig végképp nem, - már nem is fáj, hogy tapossák. Az ellenséget nem abban látjuk, aki Isten ügyét tapossa. Amit a próféta imádságként fogalmaz meg, „hol vagy Uram?”, azt ma gúnyként, istentagadó indulattal kürtöltetik (15-19).

Milyen felfoghatatlan a megkülönböztetés, ami e fejezet két szakasza között feszül: egyrészt a népek jogos, de rettenetes ítélete,* másrészt náluknál semmivel sem jobb népének szabadulása. Ez a kegyelem, mert „mégiscsak” irgalmasan bánt népével, nagyon hűségesen; még engedetlenségük ellenére is (7-10). - Visszaemlékezni az Úr eme kegyelmes tetteire, hálát adni szabadító irgalmáért: ez az egyetlen megoldás. Ehhez azonban meg kellene pihenni, mint amikor a jószág pihenni tér a völgybe, nem gondol felettébb a holnapra, hanem ráhagyatkozik a ma kegyelmére, amiből majd holnap is élni fog. Ez nem egy „bamba” passzivitás, hanem a mostaninál sokkal nagyobb nyugalom, hit, és ebből fakadó jelenlét és cselekvés a világban (11-14). - Ez a nyugodt, hitből fakadó cselekvés minden népért való könyörgést is jelent, mert nagy öröm, hogy az Úr népe megmenekülhet, de Urunk könyörülj hűséggel másokon is, ahogy ezt Jézus Krisztusban kijelentetted.

Márk 6,30-44

196. dicséret

* Edóm népe, Isten népének ellensége, kezdettől fogva (1Mózes 25,22-26; Róma 9,13). Edóm az „ellenség” típusa. Az Edómot érő isteni ítélet ebben a prófétai látomásban kiszélesedik, és Isten ellenségeinek ítéletévé lesz, majd végítéletté. A borsajtó képe szemlélteti az ítéletet, ahogy a vörös szőlőt tapossák, és folyik a leve; úgy folyik majd az istentelen népek leve is, Isten bosszúállásának napján (3-4). Szó szerint ezt olvassuk az Igében. A „levünk” már folyik, sokféleképpen tapasztaljuk, már életünkben: nem is az Úr, már előtte a bűneink kegyetlenül megtaposnak bennünket, izzasztanak, lóg a nyelvünk, - de azért csak loholunk tovább.

Nem hallgathatok, - hangsúlyozza a próféta. Úgy tűnik, igazodunk a prófétához, mert mi sem hallgatunk, sőt egyre inkább telebeszéljük a világot, és erre kiváló eszközeink vannak. Egy pillanat alatt világgá kürtöljük véleményünket, legbensőbb dolgainkat, feszít valami belül, mindenki mondja a magáét.* Az Ige azonban nem erről beszél, hanem éppen azt húzza alá, hogy a lényegtelen dolgokban hallgatni kell, a leglényegesebb dolgokban pedig szólni: emlékeztetni az embereket Isten ígéreteire, azokra, amelyeket Jézus Krisztusban beteljesített, és amelyek által az Úr, megváltottainak nevez bennünket (12), gyönyörködik bennünk (4), mert visszakaptuk az élet teljességét. Ezért érdemes megszólalni, kilépni megszokott világunkból, ezért érdemes az utakon útjelzőket készíteni, és hírül adni: „Jön már Szabadítód, vele jön szerzeménye” (10-11). Mikor szólunk, miért szólunk, mit mondunk, akár a modern eszközöket is igénybe véve? Isten szeretetének örömhíre olyan üzenet, amiért érdemes megszólalni, nyitottá válni, egészen a föld széléig (11). Nem hallgathatunk, nem is hallgatunk, de sajnos még az egyházban sem, az evangéliumtól harsog beszédünk.

Márk 6,14-29

421. dicséret

* Szinte „halálosan sűrű” nyílzáporként támadnak az információk, illetve támadunk az információkkal, miközben „mindenkinek igaza van”. Érdemes lenne a napi információváltásunk mennyiségét egyszer megvizsgálni, és átgondolni, ideértve a hagyományos közlési eszközökön túl a telefonokat, sms, e-mail, blog áradatokat is. Nem hallgathatunk és nem is hallgatunk, sőt az elektronikus szmogon keresztül, bocsánat a kifejezésért, mindenkinek van lehetősége „böfögni” a magáét.

Megdöbbentő a 2. vers: Isten úgy áll bosszút, hogy kegyelmet ad, és megvigasztal minden gyászolót:* mindezt Jézus Krisztusban bizonyította (Lukács 4,18-19).** A mai napig nem emésztettük meg azt az evangéliumot, amit Jézus Krisztus hozott. Mi azt várjuk, hogy odacsap az Isten, és mindig a másiknak csap oda, rajtunk pedig könyörül. Itt egészen másról van szó: arról, hogy csüggedés helyett örömöt ad az Úr (3); nekünk pedig, akiket már az üdvösség ruhájába öltöztetett az Isten (10), nekünk a csüggedőket kell bátorítani, hogy közel van a szabadulás, örökké tartó örömben lesz részük. „Csak” ennyi a feladatunk, és „mindent teszünk”, csak éppen ezt nem.***

Márk 6,1-13

294. dicséret

* Ezt erősíti meg a 11. vers: úgy sarjaszt igazságot az Úr, hogy szívből fakadó öröméneket ad a szánkra. - Akit ugyanis betölt az Úr Lelke, az örömhírt visz másoknak, bekötöz, és szabadon bocsát, vagyis hirdeti az Úr kegyelmét.

** Nem véletlen, hogy a mi Urunk ezt az ézsaiási próféciát magára vonatkoztatta.

***  Pedig milyen nagy szükség lenne a csüggedők bátorítására! Az evilági igazságszolgáltatás lehet jogszerű, törvényes, de nem ismeri az irgalmat. Előttem vannak azok az arcok, akiket tényleges életfogytiglanra ítéltek, jogosan; többen azt kérték volna, hogy inkább végezzék ki őket. De jó, hogy Isten egyszerre igazságos és kegyelmes: szabadulást hirdet sokféle, jogosan lesittelt fogolynak. Én is ilyen amnesztia részese vagyok.

Az Úr is rossznak ítéli, ha nincs törvényes rend (59,15). Nem hagyja magára a saját gonoszságába belefulladó embert, nem hagyja tombolni a Sátánt. Ha nincs, aki közbelépjen, Ő lép közbe, bizonyos helyzetekben direkten (59,16): igazságával lesújt, és megfizet (16-18); megállítja a bűn ámokfutását, amely nem ismer határokat.* Isten közbelépése mindig az életet szolgálja. Az Úr soha nem indulatból cselekszik, Ővele kapcsolatban a bosszúállás fogalmát soha ne emberi képzetek alapján akarjuk megérteni. - Áldott legyen ez az Isten, hogy legvégül Jézus Krisztusban lépett közbe (1), látva a világ eseményeit, az ember nyomorúságát egyéni és történeti összefüggésekben. Ez a közbelépés alapvető változást hozott: nem sújtott oda senkinek, Önmagán kívül. Megváltó szeretete megtérést kínál, alapvető megújulást, Szentlelket (59,21), istenfélelmet (59,19); miközben tökéletes, boldog rendjét a szívünkbe írja. Ez a végső, egyetlen megoldás, Ő pedig hamarosan teljessé teszi ezt a megoldást, Krisztus visszajövetelével (22).

Márk 5,35-43

406. dicséret

*  De jó, hogy az Úr közbelép, megálljt parancsol, figyelmeztet, akár kemény eszközöket is bevet a rend érdekében!

Nem mehet így tovább! De ki lép végre közbe? Ki vállalja fel a közbelépés bátorságát és felelősségét? A törvény - tükör, fék és ösztöke: elénk tárja, milyenek vagyunk; korlátoz a rosszban; ösztökél az Isten akarata szerinti jóra. A törvényes rend az Isten rendjének halvány, de ebben a világban nélkülözhetetlen mása. A törvényes rend által Isten folyamatosan közbelép a gonosznak. Ahol nincs törvényes rend, ott az alapvető értékek sem szabályoznak többé; nem számít az igazság, a hűség és a becsület, sőt a nagy gazemberek helyett mások esnek a látszat törvénykezés zsákmányául: egyszerre csak úrrá lesz mindenen a bűn és a gonosz (14-15). Nélkülözhetetlen a törvényes rend, de ez mindig tökéletlen, mert a törvényes rend látszatát fenntartva, paragrafusokkal megtámogatva, is lehetséges rosszat cselekedni. Ezért a törvényes rend mindig csak előképe az isteni rendnek. - Ki az, aki hatékonyan közbelép, aki igazán segít rajtunk, hogy végre, egyéni és közösségi értelemben is „rendben” legyünk?

Fontos igei igazság szólal meg itt, amit a ma embere a legkevésbé tud befogadni. Ez a bűnről szóló tanítás, amit Kálvin a teljes romlottságnak nevez. Mai Igénk ennek döbbenetes leírása, hiszen itt vérről, hazugságról, álnokságról, hamis ítélkezésről (3-4), erőszakról és lázadásról olvasunk (13); pusztulásról, félelmetes sötétségről (6-8); egyszóval görbeségről (8), szakadékról; mindarról, ami elválaszt minket az Úrtól (2). Ennek az állapotnak tetten érthető jele a békétlenség, a nyugtalanság (8): akár „medve” alkatúak, akár „galamb” alkatúak vagyunk (11), egyaránt kielégítetlenül feszült az életünk. Hol a megoldás, a megváltás? Nem az Úr keze rövid (1). Amíg azonban nem látjuk be, hogy tele vagyunk bűnnel, és gonoszságunkat be nem ismerjük (12-13), hanem folyton csak hárítunk, addig marad minden a régiben. A tékozló fiú hazatalálásáig vezető útnak döntő állomása volt a bűnlátás és bűnvallás. Amíg nincs megtérés, marad a törvény. Ebben áldott eszköz az „Állam” rendje; hiszen mindent megemésztene a gonosz.*

Márk 5,1-20

484. dicséret

*  Alsóörsön a „pokol angyalai” motorosok nemzetközi találkozóját tartották, több ezer rendőr vigyázta őket egy kempingnyi területen. Csodálkoztam, mert soha ennyi rendőrt nem láttam egyben, mindenki igazoltattak – vigyázták a rendet, erővel. Urunk, kegyelmezz, adj megtérést, jótetszésed szerint; addig pedig tartsd meg a hatalom külső rendjét, hogy ne emésszen meg mindent a gonosz.

Az igaz istentisztelet mindig a másik ember iránti szeretetben mutatkozik meg. Amennyiben a hit, a tanhoz, kegyességhez, és istentiszteleti formához való ragaszkodásban mutatkozik meg csupán, amelynek következménye mindazok agresszív meggyőzése, vagy kitaszítása, akik másként gondolják és teszik – akkor hamis az istentiszteletünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegy mit hiszünk, és hogyan nyilvánítjuk ki a hitünket; távolról sem mindegy; de az igaz hit mindig az emberszeretetben kezdődik el. Amíg az ember a saját kedvtelései után jár (13), ide értve saját kegyességét és igeértését is; amíg kegyességében elmegy az éhezők, a bujdosók, a mezítelenek, és a sokféle jármot viselők mellett (6-7), addig hamis minden áhítat, böjt és vallásos cselekmény. Aki közel van az Úrhoz, az nem zárkózik el testvére elől, bárki legyen is az (6-7).* Urunk, adj erőt a krisztusi újhoz, az igaz istentisztelethez, de nem hamis, hanem a Te medred szerinti nyitottsággal. 

Márk 4,35-41

300. dicséret

* Ez persze nem azt jelenti, hogy megtagadjuk az ősi alapokat (12). Az egyetlen fundamentum Jézus Krisztus. Mi már csak Őrá építkezhetünk, a fentiek szerint. Bizony, nincs ennél nehezebb: megtagadni kedvteléseinket, adni, nyitni, segíteni; még ellenségeinknek is, azoknak is, akik folyton szórakoznak velünk; és mindezt nap, mint nap újra kezdeni. Valljuk meg, könnyebb bezárkózni tanbeli és kegyességi várfalaink közé.

Milyen békétlen az emberi szív.* A legjobb kép erre az Ige által is használt háborgó tenger; de ha nem is háborog az emberi lélek, akkor is olyan, mint a folyó, vagy a tó, örökké mozgásban van, hullámzik, és ha nagy is a szélcsend és csak fecseg a felszín, akkor is feszülten hallgat a mély. Az ember nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak hullámai. Állandóan „kavarunk”: azt hisszük, létünk az állandóan fontoskodó életben igazolt, pedig a tevékeny élet nem biztos, hogy az állandóan cselekvő élet. Van, amikor az elcsendesedésnek, a leállásnak, a félreállásnak az ideje jön el, és a negyedik parancsolat ilyenfajta értelmében engedve tudnánk igazán használni (20-21). Egyedül a magasztos, felséges, örök, szentséges Isten képes rajtunk segíteni (15). Ezek az Istennel kapcsolatos jelzők azt próbálják visszaadni, hogy Isten „cselekvő, de nyugodt” Úr: magassága ebben is jelzi az embertől való lényegi különbségét. Ez az Isten képes egyedül arra, hogy lecsendesítse a tengert, elsimítson minden fölösleges hullámverést, és ezzel igazán áldottá tegye életünket.** 

Márk 4,21-34

215. dicséret

* Békétlen az emberi szív, mert valójában kielégítetlen és magányos; a sokaságban, vallásosságában is: „Veled együtt rágom én az életem. Csak az íze lett enyém, és éhezem” (LGT).

** Egyedül az Úr az, aki lehajol azokhoz, akik alázattal belefáradtak végre a maguk megtört életének mélységeket felkavaró hullámveréseibe, és felüdíti életüket (15). Mindezt summás teológusként is megfogalmazza Ézsaiás: jogosan haragudna nyugtalan, és elefántként porcelánboltban sürgő életünkre az Úr, de nem haragszik vég nélkül alkotásaira (16). Látja haszonleső életünk minden bűnét, mégis könyörül: meggyógyít, vigasztal, vezet, hálára indít, békességre vezet. Az élő víz hullámzik, nem poshad meg, de nem kavarodik fel, nem háborog; hanem nyaldos, hűsít, simogat, üdít, frissít; éltet. Ahol pedig az ember közelében ez a krisztusi béke terem, ott „távolban” is ez a béke adatik, szívből szívbe.

Az ember életében nagy fordulat, amikor rádöbben arra, hogy „csak ennyi” az élet: mindaz, amiért hevültünk, hajtottunk, nagyra tartottunk, valójában mulandó, nem lényeges, mások előtt főként nem számít. Egykori nagy zenekarunk, a Presser féle LGT énekelte: „amikor elköszöntünk mind, a bohóc ránk legyint”. A mai Ige joggal nevezi a „csak ennyit”, a maga nyelvezetén bálványnak (3-9): haszontalan (10-12), mert pihenni térünk, és elvész mindaz, amiért izgultunk; még akkor is, ha nagyon igaznak gondoltuk azt, amit képviseltünk (1-2). A megtérés ott veszi kezdetét, ahol az embert ez a „bálványosan csak ennyi” tapasztalat igazán meggyötri (12), és engedi, hogy végre üres edény lehessen az Isten kezében, amelyben megjelenhet, saját maga önző tartalma helyett az Isten mennyei világának ajándéka. Isten nélkül „csak ennyi”, és még a bohóc is csak ránk legyint, akárkik voltunk is, Krisztussal azonban nemcsak ennyi, hanem örökkévalóan több.

Márk 4,1-20

377. dicséret

Ézsaiás próféta könyve harmadik nagy szakaszának fő témája szerint: idegen népeknek is szól a kegyelem: nem csak mi, mások is részesülhetnek az Úr kegyelmében. Isten nemcsak a szétszóródott Izráel maradékát gyűjti össze, hanem gyűjt azokhoz másokat is (7-8). Ne légy féltékeny és irigy, hogy Isten nemcsak neked, hanem másoknak is ad üdvözítő javaiból. Sokféle irigység fúr bennünket, de a legtaszítóbb az, amikor valaki a hitben szűkkeblű. Olyan ez, mint a tékozló fiú történetében az idősebbik fiú duzzogása, aki nem érti Atyja szeretetét, amellyel visszafogadja hűtlen fiát (Lukács 15,25-32). Joggal pirít rá, és ránk is az Atya: „Vigadnod és örülnöd kellene”. Mennyire nem tudunk örülni a másik örömének, még a másik üdvösségének sem.* 

Márk 3,22-35

485. dicséret

* - Sőt, Isten nem azért ad üdvösséget az idegeneknek, mert megtartják a parancsait (1), hanem csupán kegyelmes szeretetéből, ingyen; ez a szeretet azonban arra indítja ezeket, hogy az Úr akarata szerint éljenek: így boldoggá legyenek (6). - Még a heréltnek is van esélye (3-4), aki megvetett volt abban az időben, mert megcsonkított ember volt. A sokféleképpen megcsonkított életek „jó eséllyel pályáznak itt”. Hányféleképpen tette terméketlenné, tehetetlenné életünket a tévedések, bűnök sokasága: mégis van esély. - Bárcsak vezetőink is ráébrednének erre (9-12), és megtérve, másként pásztorolnák életünket. De megfordítom; aki megtért, az nem a vezetőkre hárítja a felelősséget, hanem először maga tesz meg mindent, az Úr dicsőségére.

Ézsaiás próféta könyve második szakaszának zárása ez, amely egy szemléletes képpel rögzíti Isten cselekvését népe életében: a sokféle, kiirthatatlan, szúrós élet-tövisek helyett ciprusok nőnek.* Ahogy Isten népe örömmel jött ki a fogságból, jöjjünk ki örömmel életünk sötétjéből (12). Vegyük észre: a tövis helyett ciprusok nőnek (13). Mi magunk is tövis helyett ciprussá lehetünk. A próféta annak a reménységének ad hangot, hogy Isten Igéje elvégzi munkáját ebben a világban (10-11). Ahol hangzik az Ige, ott nem tér vissza üresen, eléri célját az Isten gyermekeinek szívében, ahogy az eső nem hiába öntözi a földet. Ne szégyelljük, hirdessük, éljük az Isten szeretetének üzenetét, ne az eredménnyel foglalkozzunk; mert Isten cselekszik. 

Márk 3,13-21

474. dicséret

* - A próféta megtérésre hív (6-7). Keresd az Urat, amíg megtalálható, hívd segítségül, hagyd el a bűnt. Ma tedd, mert nem tudod, hogy lesz-e holnap; ezért a mának mindig felkiáltójeles üzenete van. Ma még lehet: hitben járni, és hitben erősödni. Ez a kegyelmi idő, minősített idő. - A próféta rámutat az Isten gondolatai, és az ember gondolatai közötti alapvető különbségre (8-9): ég és föld a kettő. Ez alázatra int bennünket, kegyességünket, teológiánkat illetően is. Isten logikája egészen más, mint ahogy azt mi, akár az Ige megértéséből levezetnénk. Jézus Krisztusban mutatta meg igazán ezt az alapvető különbséget. A nép egy politikai Messiást várt, aki a népek fölé emeli Izráelt, mert ez az emberi gondolat, Isten úgy segít, hogy a másik fölé emel, és ebben a világban húsos falatokat ad; Jézus Krisztus azonban egészen más volt, nem politikus, nem forradalmár, hanem alázatos, szelíd, elvetettekkel is közösséget vállaló, aki az örök életre váltott meg, amely azonban kihat földi életünkre is. Valljuk meg, a mai napig nem dolgoztuk fel, ezt az „egészen mást”.

Isten megvigasztal, azért, hogy mi is megvigasztaljunk másokat (2Korinthus 1,3-4). Elveszi mindenféle szomjúságunkat, ingyen megetet, megelégít, lelkileg rendbe hoz (1), bűneinket megbocsátja, gazdag jövő ígéretével lát el (2), amit csak a dúsan rakott asztal képével lehet valamennyire szemléltetni (Lukács 14,15-17). Ez végérvényesen a miénk, mert örök az Ő szövetsége (3). Vegyük, együk mindezt (1) - hangzik az Úr szava, gyönyörű újszövetségi egybecsengéssel (Máté 26,26). Ha pedig az Úr ilyen gazdagon mért nekünk, akkor mi se legyünk szűkkeblűek másokkal: adjuk tovább az Úr javait másoknak, mindenkinek, ismeretleneknek, idegeneknek is. Legyünk az Úr gazdagságának tanúi (4-5). Az pedig az Úr dolga, hogy ki veszi, ki eszi, és ki utasítja el Isten javait. Megdöbbenek, hogy milyen szűkkeblűek vagyunk. Az adós szolga példázatában olvassuk (Máté 18,21-35): „csak mi, a másikak nem”; hány felekezet, kegyesség, bibliaértő mondja ezt mások üdvösségére, mások felismeréseire, mások igehirdetéseire, szolgálataira. Az Isten irgalmazzon nekünk, hogy üdvösségesen sokat kaptunk, és mégis tele vagyunk irigy szűkösséggel mások felé.

Munkácsy Mihály festménye a rőzsehordó lányról, igen mély és beszédes: egy fiatal lány, hátán rőzsével, görnyedten és életének minden terhével ül az árokparton, kilátástalan szomorúsággal. A mai Ige szavaival élve, ez a lány vigasztalan (11). Hogyan vigasztal az Úr? 1. Isten helyreállítja falainkat, lakhelyünket, egzisztenciális és lelki értelemben egyaránt (11-12). Ez a helyreállítás kezdődött el Jézus Krisztus feltámadása után, ebben a helyreállításban vagyunk most, amely Krisztus visszajövetelével lesz teljessé. Az építkezés nagy kosszal és felfordulással jár, de megéri, mert lelki szemeinkkel már látjuk az új és szép „épületet”. 2. Isten megőrzi gyermekeinket, ebben a világban; elvégzi, hogy ők is az Úr gyermekei legyenek, igazán tanítványok. De jó tudni, hogy gyermekeinknek is szól az ígéret. Ők is az Úr kezében vannak (13). 3. Isten megvéd minden támadástól, és végül békességet ad. Nem kell félnünk, mert az ellenség, még a fegyvert készítő kovács is, az Úr kezében van: ezért végül célt téveszt minden fegyver, és megszégyenül minden vádló nyelv (14-17). 

Márk 2,18-28

205. dicséret

Akinek kisgyermekei vannak, az tudja, hogy egy másodpercre sem lehet figyelmen kívül hagyni a piciket, mert mindig történik velük valami; ezért az anya lelki szeme akkor is a gyermekein van, ha éppen az adott pillanatban nincsenek a szeme előtt a lurkók. Az Úr egy pillanatra elfordult népétől (7-8), de nem hagyta el őket soha, mert övéihez való hűsége meg nem rendülhet. Előbb rendülnek meg a hegyek, mint az Ő hűsége (10). Ezért népe átélhet „pillanatnyi” szenvedéseket, de ügyének vége csak az áldás, és a látható gyarapodás lehet (1-4). Olyan fontos lenne most, amikor egy kiszámíthatatlan, változó és bizonytalan világban böngésszük a népszámlálási adatok egyházakra vonatkozó summáit, akkor jusson eszünkbe ez az ígéret, amit Jézus Krisztus feltámadása csak megerősített, és a Heidelbergi Káté olyan gyönyörűen összegzett (54. kérdés-felelet), miszerint Krisztus ügye győztes ügy.*

* Ezeken túl, bizony fontos, ha a hívő ember, egyéni életére nézve is merészeli ígéretnek venni ezt a fejezetet. A közösségi értelmezés után ugyanis jöhet az egyéni; fordítva viszont soha nem értelmezhetjük az Igét; tilos a közösségi üzenet elé helyezni az egyéni üzenetet – az Úr őrizzen meg minket, az egyént középre helyező, érzelmi, rajongó keresztyénségtől. – További üzenete ennek a fejezetnek Isten felszólítása: ujjongjunk, meddők vagyunk (1), de az Úr mégis vajúdással és „gyermekekkel” ajándékoz meg bennünket. Ez az ingyen kegyelem: népének meddő életét is megáldja; meddőn is használ, nem hagy el, sokasággá tesz, sokakért. Ez valóban új kezdet, mint Noé idejében (8).

A Szentírás gyöngyszeme ez a negyedik ének, az Úr szenvedő szolgájáról.* Az ének elején és végén az Úr beszél, kijelenti szolgája diadalát (10). Ebben a keretben foglal helyet a szolga szenvedéséről (3), alázatos tűréséről (7) és haláláról (9) szóló híradás. Sokan nem értették, és kívülről szemlélték szenvedését (1). Pedig általa az Úr szabadító hatalma cselekedett (1). Ígéretes volt az Úr szolgájának „indulása” (2), de aztán őt vádolták mások hibáiért (4-5), ő pedig nem védekezett, elhordozta a szenvedéseket (7), hagyta, hogy a sok tévelygő, saját önző útját járó ember, minden tévesztése és baja rá háruljon (6). A szenvedések meggyötörték testét, utálatossá tették külsejét, miközben elfordultak tőle, mert akkor a szenvedést Isten büntetésének tartották, ezért a szenvedőt magára hagyták (3). Ez a szolga elment a legvégsőkig: meghalt, mások miatt (8), és még halálában is vállalta a gyalázatot, hiszen bűnösök közé temették (9). Az Úr azonban nem engedte el, előhozta a halálból, célhoz juttatta szolgáját (10). Nem tudjuk, ki volt ez a szolga. Azt azonban tudjuk, hogy ez az igeszakasz teljes képet fest arról, ami Jézus Krisztusban valósult meg: halálában és feltámadásában. Jézus Krisztus halála és feltámadása azonban egyetlen, semmihez sem hasonlítható; amelyhez képest még e szolga szenvedése, halála, és diadala is csak előkép. Többféle „helyettes elégtétel” szövi át az életünket, de Krisztusé győzte le egyedül a halált. Ezért az övé az egyetlen, hatékony, győzelmes áldozat. Örüljünk, Krisztus diadala a miénk: minden szenvedésben erőt ad, utat mutat, megoldást kínál ez a tény. 

* Egy nyugalmazott csúcsvezető mondta nekem a napokban: az volt a legnehezebb, most már bevallhatom, hogy minden felelősség az enyém volt, és sok, alattam dolgozó minden hibája és problémája, folyamatosan rám hárult; hálát adok érte, hogy megúsztam, és nem lett belőle soha nagy baj. - Ebben a fejezetben, a szolga életpályája gyönyörűen indult, de aztán valamivel megvádolták; ő nem úszta meg, sőt belehalt mindabba, amit rá bíztak. 

Szép, ha feltűnik az örömhírhozó lába; vagyis a jövetele mindennél kedvesebb és fontosabb (7).* Az Úr ezt az örömhírt bízta ránk. Micsoda méltóság, hogy lábunk, forgolódásunk, jelenlétünk örömhírt, mégpedig a krisztusi szabadulás örömhírét jelenítheti meg mindenhol és mindenkor. Látszik-e rajtunk, már messziről, mint Dávid seregének örömhírt hozó követén, hogy nem rossz, hanem jó hírt hozunk (2Sámuel 18,27), a legjobbat. Ez az örömhír a szabadulás örömhíre, amely még a halál szorongatásából is kiutat mutat.** 

Márk 1,29-45

226. dicséret

* Szorongatott helyzetben, nincs nagyobb dolog a megoldást jelző örömhírénél. Az egykori tévés személyiséggel, az akkor már halálos beteg Déri Jánossal, a kilencvenes évek elején készült interjút láttam a napokban: mit jelentett volna számára akkor a szabadulás örömhíre, de negyven évesen elment.

** Ennek az örömhírnek a tartalma: a legnagyobb és teljes szabadulás, nyomában békesség és megvigasztalódás, öröm és ujjongás (7). Az örömhír ajándékozója az Úr szenvedő szolgája (13-15), akiről már a negyedik ének szól ebben a bibliai könyvben, akinek „eredményes” lesz szolgálata, iszonyatos szenvedésének helyén, a kereszt „magasságában”. Krisztus előképe ez a szenvedő szolga, aki nem „szépségével”, külsejével, testi szemekkel látható „vonzásával” szerzi meg a legáldottabb eredményt, az üdvösséget. Ezt az eredményt, az üdvös szabadítást, senki el nem veheti tőlünk. Ennek az örömhírnek az előkészítéséről és a következményéről is szól ez a gyönyörű, szép ívű fejezet. Előzménye az egyiptomi, és a mostani babiloni fogságból való szabadulás (3-5), amelyek csak halvány előképei a Krisztusban ajándékozott szabadulásnak. Ez a szabadulás ingyen (5), az Úr értünk cselekvő kegyelme által adatik, de látható következményei vannak népe életében (1-2): ébredés, külső és belső megújulás, megtisztulás. Ennek az örömhírnek a garanciája: az Úr szuverenitása, uralkodása, jelenléte, aki itt van, közöttünk (6-7). Bárcsak megbotránkozás, vagy bámulat (15) helyett; megtérve, igazán megismerhetnénk Őt -, hogy részesülhessünk ebből az örömből. Ez az öröm még az Igeértésünket is megújítja: Krisztus által ugyanis valóban olyan dolgokat tudunk meg Isten Igéjéről, annak valós értelméről, amit eddig soha nem hallottunk (15).

Már kiitta a nép a harag poharát, mégpedig az Úr haragjának poharát, ezért felébredhet, magához térhet, nem kell többé tehetetlen vadként, hálóban vergődnie (20), hanem betöltheti végre küldetését. Több evangélium is rejtőzik ebben a kijelentésben. - Először is kihallható belőle az örömhír, miszerint Isten jogos haragjának vége szakadt, nemcsak jobb következik ezután, hanem alapvetően új kezdődik népe életében, a fogságból való hazatéréssel. Ez az alapvetően új Jézus Krisztus feltámadásával rajzolódott ki igazán, aki legyőzte a halál erejét, és világosságra hozta az életet. - Másodszor, örömhír az is, hogy Isten népének legfeljebb az Úr jogos haragjának poharát kell kiinnia, de Isten soha nem adja át végérvényesen ezt az ítéletet és haragot emberek kezébe. Isten ugyanis ítéletében is irgalmas, az ember viszont végtelenül irgalmatlan: még a fiaink sem állnak mellénk a bajban (18), nem szánnak (19), végképp nem vigasztalnak (20). Ne legyenek illúzióink az embereket illetően, még a gyermekeinket illetően se. - Harmadszor; megfontolandó, nehéz üzenet itt az is, hogy akik végigtapostak minket, még ha Isten eszközeként, jogosan tették is ezt, ők sem maradnak számonkérés nélkül (23).*

Márk 1,9-28

299. dicséret

* Ez azonban Isten szuverén joga, én pedig megbocsáthatok; - lihegnék bosszúért, ám aki bocsánatot nyert, az megbocsát.

Ma megint „rémtörténeteket” hallottam, hogy mit képes tenni egyik ember a másikkal, hogyan tartják sakkba egymást: főnök és beosztott, tehetős és „tehetetlen”, lelkipásztor és presbiter, hívő és „hitetlen”, keresztyén és nem keresztyén, egészséges és beteg, hogyan válnak bizonytalanná életek, egzisztenciák, idegrendszerek. Biztos kapaszkodó a mai Ige, áldott gyöngyszem: miért félsz halandó embertől, aki a fű sorsára jut, elfelejtetted alkotódat, az Urat? (12) Az Úr szabadítása örökre megmarad, igazsága nem rendül meg! (6) A legfontosabb ezt tudni, akinek ebben bizonyossága van, az az ember valóban az Úr népének tagja (16). Tehát nem kell félni senki emberfiától sem, ide értve a jelen és a jövő hatalmasait, pénzügyi és szellemi potentátjait, ide sorolva a bölcseket és a teológusokat is; mindazokat, akiktől, úgy tűnik, bármi módon függünk! Nem kell félni, elmúlnak, akár az ég és a föld. Egyedül az Úr igazsága és szabadítása marad meg, Krisztusban kijelentett és megvalósított, megváltó gondolata (6-16).*

Márk 1,1-8

296. dicséret

* Az Úr megtartja népének maradékát: ahogy megáldotta és megszaporította Ábrahám utódait, úgy fogja megvigasztalni és kihozni őket a fogságból, életüknek pusztaságát Édenné és örvendezéssé fogja formálni (1-3). Ezek az ígéretek azonban nemcsak Izráel népének maradékára vonatkoznak, hanem minden népre, nemzetre és szigetre. Az Úr szabadítása egyetemes: törvényét, örökkévaló rendjét minden nép világosságává fogja tenni; kegyelmes rendelése szerint (4-5). 

Ez a fejezet a harmadik ének az Úr szenvedő szolgájáról.* Egészen új üzenetet hozott az Úr szolgája, amit nem képesek feldolgozni és befogadni kortársai: hiszen könyörületről, a gyengék és elesettek támogatásáról, más népek üdvösségéről szól (4-5). A könyörület és a másoknak is jutó szeretet idegen gondolat volt Isten népe előtt: „csak mi”, „csak nekünk” - így gondolták, miközben minden nyomorúságot, bűnök jogos büntetésének tartottak, amelybe nem fért bele az irgalom. Vigyázzunk, a másoknak is jutó irgalom krisztusi gondolat; de ne keverjük össze azt, ennek mai, „szabadelvű” változatával, amely viszont nem akar hallani sem bűnről, sem semmiféle különbségekről, sem számadásról, ezért mindent összemos. Az Úr szolgája Krisztus ügyét képviseli, készíti elő - ezért szenvedést és gyalázatot is vállal (6), mégpedig úgy, hogy arcizma sem rendül, mert az Úr megerősíti Őt (7-9).**

*  Felkelő nap ez a fejezet, világosság, hajnali fény. Milyen döbbenetes, hogy akkor is, ma is jobban szerették az emberek a sötétséget, vagy a mesterséges fényt, mint a világosságot, sőt, mi „bennfentes kegyesek” is jobban szeretjük, a krisztusi üzenet helyett a magunk „szűkkeblű” igeértését. Sokszor éjszakai, városi világításhoz hasonló a keresztyénség: nem sötét, de nem is a nap fénye.

** Valahányszor felkel a nap, mindig erre a bibliai fejezetre emlékeztet: az Isten reggelenként megújuló irgalmára (Lukács 1,79): adjak ebből a nekem jutó szeretetből másoknak is, de éljek belőle én is! Hiszen Krisztus már meghalt értem, nem feltétlenül nekem kell meghalni másokért: éljek irgalmából én is, hogy az Úr eszközeként holnap is adhassak abból másoknak.

Életes képekkel festi le az Ige, miként ad hatalmas győzelmet az Úr az Ő népének, mindenféle erőszakoskodó felett.* Teljes és vitathatatlan ez a győzelem: mert az ellenség leborul, és Isten népének lába nyomát csókolgatja (23), miközben az Úr megeteti velük saját húsukat és megitatja velük saját vérüket (26). Ezek képek, amelyek Isten seregének diadalát szemléltetik, de tudjuk, hogy az Úr önmagát áldozta fel értünk, hogy még ellenségeinket is megtérésre hívja (26). Beteg az olyan ember, akit kielégít ellenségének megalázása és kiirtása. Ne előttünk boruljanak le ellenségeink, hanem az Úr előtt (23). A Krisztusban nyújtott elégtétel „elég”, ettől kezdve csak megbocsátani lehet, még akkor is, ha a megtéretlen világban ennek „életveszélyes” kockázata van. Ki kezdje el, ha nem mi, az Ő gyermekei, a krisztusi konfliktuskezelést. Ennek veszélyei kapcsán érvényes igazán a mai Ige bíztatása: „markaimba metszettelek”! (14)

Cselekedetek 28,1-10

462. dicséret

*  Elhagyatottak lehetünk, de nem vagyunk elveszettek: méhe gyermekei vagyunk, az Úr tenyerében vagyunk szüntelenül (14-16). Életére esküdött az Úr (18), e kijelentés igazát hangsúlyozva, és ezt meg is bizonyította Fiában, Jézus Krisztusban. A megváltás valóságát már ebben a világban megmutatja az Úr: kihozza népét mindenféle fogságból (21), összegyűjti őket, megszaporítja és meggazdagítja azokat (21), felemeli tekintetüket (18), elűzi azok pusztítóit (19).

Ézsaiás könyvének csúcspontja, AZ ÚR SZENVEDŐ SZOLGÁJÁRÓL szóló énekek anyaga. Az első ilyen ének a 42,1-4 versekben szólalt meg. Mai Igénkben olvashatjuk a második ilyen éneket. Mit tudunk meg erről a szolgáról? - Az Úr elhívott szolgáját minden nemzethez küldi, távoli népekhez is, egészen a szigetekig. Ézsaiás próféta az Ószövetség evangélistája, aki mindenkinek szólóan hirdeti Isten szeretetének örömhírét, mert ez egyetemes (1). - Erre az áldott, egyetemes feladatra hívta el, az Úr az Ő szolgáját, akinek éppen az üzenet egyetemessége miatt kell a legtöbbet szenvedni, sok harcot felvállalni, ezt jelképezi a kard (2). Az egyetemesség nem az üdvösségre vonatkozik (ez Isten szuverén ügye, hagyjuk meg neki!), hanem arra, hogy az Úr szolgája mindenkire csak az üdvösség reménységével tekinthet, mint akiket szeret, hív és megvált az Isten. Ez volt Isten népének eredeti küldetése is (1Mózes 12,3).* - Kevés az ítélet hangja, nagyon kevés; és kevés minden igei kioktatás is, akármennyire igei is (6). Ez az Ige sok buzgó keresztyén szolga ítélete, mert az Úr kevésnek tartja öntelt kegyességüket és szűkkeblűségüket, a föld végső határa helyett, mindenféle piti, belterjes klikkesedésüket. Jézus Krisztus nem ilyen volt, nem erre váltott meg. Joggal mondja az Úr, hogy fárasztja, nem bírja elviselni (Ézsaiás 1,10-14).

Cselekedetek 27,27-44

61. zsoltár

* Az Úr szenvedő szolgája ehhez a küldetéshez, szenvedéshez kap erőt (5), az Úrnál van az ügye, ezért ez az ügy, győztes ügy (4). Nincs ennél nagyobb méltóság, mint hirdetni az Isten szeretetét, megváltó irgalmát, mindenkinek (6).

Gyakran hangsúlyozza Ézsaiás próféta ezekben a fejezetekben, hogy az Úr a világ alkotója, aki szólt, és előállt a világ (13):* Ő vetette meg a föld alapját, Ő feszítette ki az eget (12). Az Úr szava nemcsak teremtő, hanem újjáteremtő, megváltó Ige is (17): szabadulást ad e világ bajaiban, és szabadítást ad a haláltól is. Ennek a teremtő és megváltó Igének csak halvány előképe a zsidókat hazabocsátó perzsa király (15), méltatlan hirdetője maga a próféta is: ez a szó (Ige) az Úr tökéletes szolgájában, Jézus Krisztusban lett „láthatóvá”, újjáteremtően cselekvővé, és Isten Lelke által most is munkálkodóvá (16). Nem fenyegetés, hanem féltő szeretet szólal meg most is az Igéből: figyelj az Úr szavára (17-19). Aki nem figyel az Úr szavára, az olyan, mint aki életfogytiglani börtönbüntetése közben kegyelmet kap, de marad továbbra is cellájában (20). Az ilyen ember nem látja az eget, csak a plafont. Most nem romantikus szólam, hanem igei üzenet: nézz fel az égre, amit az Úr feszített ki föléd: hallj, láss, szabadulj, ujjongva magasztald Megváltódat, hogy sokan lássák a feszülő eget, hallják az Úr szavát és megszabaduljanak börtöneikből! (20)

Cselekedetek 27,9-26

394. dicséret

*   Úgy olvastam ezt az Igét ma reggel, hogy kitekintve ragyogott az ég fölöttem: szólt és „látszott” az Úr. Kosztolányis élmény volt, sőt annál sokkal több (Kosztolányi: Hajnali részegség).

Isten népe hűtlen (1). Az Úr sok kohón vitte át ezért népét, olvasztgatja őket (10); de türelmes (9), nem hagyja veszni Övéit, újat teremt (6); mert nem engedi gyalázni Önmaga dicsőségét (11). Isten nem önző, amikor önmagáért cselekszik, de dicsősége nem szenvedhet csorbát ebben a világban. Ebből fakad irántunk való, krisztusi szeretete. Ez nem emberi szeretet, érzelmeken alapuló szeretet, hanem az Úr ügyén nyugvó szeretet, ettől tiszta, és semmihez sem hasonlítható. Ez a hír engem mindig megvigasztal, reménnyel tölt el; rádöbbent arra, hogy Kálvin nem véletlenül említette első helyen a szuverén Isten dicsőségét, amiből fakad az irántunk való, megtartó szeretete is.*

Cselekedetek 27,1-8

253. dicséret

* Ez a hír a misszióról való gondolkodásunkat is átírja. Tegnap olvastuk: „agyonfárasztod magad tervezgetéssel” (13). Ez a mi missziói buzgalmunk, missziói látásunk: fáradt, erőtlen tervezgetés, stratégia, koncepció; a menedzsmenthez hasonló nyugati okosságok, - csak éppen azok templomai üresek, ahonnan ezeket a bölcsességeket kapjuk. Kell a terv, a látás, félre ne értsük az üzenetet, de elsősorban megtérés kell, Istentől való új kezdet, az Ő dicsőségének szolgálata (és nem a magunk ügyének képviselete, még a szolgálat leple alatt is). Aztán az Úr majd kézbe veszi a többit. Erről szól a mai Ige. Ez az Ige szerinti, Istennek kedves missziológia.

A babiloni birodalom minden megnyilvánulása arra utalt: „Csak én vagyok, rajtam kívül nincs más” (10), majd én segítek magamon (12); tervezek, stratégiát építek; bölcsességemmel, tudományommal (10), és sokféle vallásommal - „varázslásommal” (9) sikeresen megoldom a dolgaimat. Kell tervezni, bölcsességet kérni, a tudomány felé kinyílni, ezek nélkülözhetetlenek, de csak ha az Úr kezéből várjuk a döntő megoldást, akin kívül valóban nincs más (45,21). Babilon szó szerint azt mondta, amit csak az Úr mondhat magáról: „csak én vagyok”. Mi pedig csak az Úr által lehetünk igazán valakikké. Nem becsüljük le az emberi küzdelmet, bölcsességet, tudást, de ha elfelejtjük, hogy mindezeket Istentől kaptuk; ha birodalmi méretekben, vagy egyéni hatalmak keretei között ezzel visszaélünk, sokak nyomorúságát okozva (6); ha elfelejtjük, hogy az Úr eszközei vagyunk sikereinkben is, akkor hirtelen és csúfosan lekopaszodhat, lemeztelenedhet az életünk (2-3).*

Cselekedetek 26,19-32

458. dicséret

* Babilon hatalmat kapott, de nem tudta, hogy az Úrtól van a sikere. Noha Babilon Isten ítéletének eszköze volt, a hűtlen Júda felett, de egyszerre csak át akarta venni az ítéletet az Isten kezéből, ezért irgalmatlanná lett Isten népéhez (6). Aki irgalmatlan, az ítélet alatt van, és előbb-utóbb porba hullik. Egy kopasz, árva, hegyes végű ágat láttam egy dús lombú fa koronájából kiágaskodva, mögötte pedig a tiszta égboltot. Urunk öltöztess fel Krisztus irgalmával bennünket.