Milyen békétlen az emberi szív.* A legjobb kép erre az Ige által is használt háborgó tenger; de ha nem is háborog az emberi lélek, akkor is olyan, mint a folyó, vagy a tó, örökké mozgásban van, hullámzik, és ha nagy is a szélcsend és csak fecseg a felszín, akkor is feszülten hallgat a mély. Az ember nem tud megnyugodni, iszapot és sarat kavarnak hullámai. Állandóan „kavarunk”: azt hisszük, létünk az állandóan fontoskodó életben igazolt, pedig a tevékeny élet nem biztos, hogy az állandóan cselekvő élet. Van, amikor az elcsendesedésnek, a leállásnak, a félreállásnak az ideje jön el, és a negyedik parancsolat ilyenfajta értelmében engedve tudnánk igazán használni (20-21). Egyedül a magasztos, felséges, örök, szentséges Isten képes rajtunk segíteni (15). Ezek az Istennel kapcsolatos jelzők azt próbálják visszaadni, hogy Isten „cselekvő, de nyugodt” Úr: magassága ebben is jelzi az embertől való lényegi különbségét. Ez az Isten képes egyedül arra, hogy lecsendesítse a tengert, elsimítson minden fölösleges hullámverést, és ezzel igazán áldottá tegye életünket.** 

Márk 4,21-34

215. dicséret

* Békétlen az emberi szív, mert valójában kielégítetlen és magányos; a sokaságban, vallásosságában is: „Veled együtt rágom én az életem. Csak az íze lett enyém, és éhezem” (LGT).

** Egyedül az Úr az, aki lehajol azokhoz, akik alázattal belefáradtak végre a maguk megtört életének mélységeket felkavaró hullámveréseibe, és felüdíti életüket (15). Mindezt summás teológusként is megfogalmazza Ézsaiás: jogosan haragudna nyugtalan, és elefántként porcelánboltban sürgő életünkre az Úr, de nem haragszik vég nélkül alkotásaira (16). Látja haszonleső életünk minden bűnét, mégis könyörül: meggyógyít, vigasztal, vezet, hálára indít, békességre vezet. Az élő víz hullámzik, nem poshad meg, de nem kavarodik fel, nem háborog; hanem nyaldos, hűsít, simogat, üdít, frissít; éltet. Ahol pedig az ember közelében ez a krisztusi béke terem, ott „távolban” is ez a béke adatik, szívből szívbe.