Sokszor tapasztaljuk azt, hogy a problémánk konkrét, de a valós segítség már kétséges, Isten szabadítása pedig a legkevésbé lesz konkréttá. Jogosnak tűnhet a panasz, amely még a hívő embert is megkísértheti, hitét gyengítheti: hol vagy Uram, miért engeded, hogy eltávolodjunk Tőled? Ez a zsoltárszerű prófécia Isten konkrét jelenlétért, segítségéért kiált, a bajban: „Tekints le az égből, nézz le dicső hajlékodból, Szakítsd szét az eget, és szállj le, hogy meginogjanak a hegyek”; azaz mutasd meg magad látható módon! (15 és 19) Ne elégedjünk most meg azzal a sablonos válasszal, hogy Jézus Krisztusban megtette ezt, Urunk, vannak olyan helyzetek, amikor látható, azonnali segítségre van szükség; mindazonáltal növeld a mi hitünket, hogy ha nem látunk, akkor is higgyünk (János 20,29).*

Márk 6,45-56

166. dicséret

* „Ellenségeink tapossák örökségedet, szent néped csak ideig birtokolja” (18): ez az alaphelyzet, amiben felhangzik mai Igénk (18). Általánosan is értelmezhetjük ezt a sort, mert ez életünk alaphelyzete. A bűn természete, hogy egymás ellenségeivé leszünk, támadunk, tapossuk egymást, miközben csak egy ideig birtokolhatunk ebben a világban bármit is. Ézsaiás panasza azonban konkrét és kollektív, vagyis Ézsaiásnak nem az fáj, hogy neki vannak ellenségei, hanem hogy az „örökségnek”, népének, az Isten ügyének vannak ellenségei. Nem egyéni fájdalmait panaszolja a próféta, közös és szent ügy miatt panaszkodik; valós bajt tár elő. Ma már ennél is súlyosabb a helyzet: már nincs is örökség, alig számít az elődeinktől kapott hagyományrendszer; Isten ügyével kapcsolatban pedig végképp nem, - már nem is fáj, hogy tapossák. Az ellenséget nem abban látjuk, aki Isten ügyét tapossa. Amit a próféta imádságként fogalmaz meg, „hol vagy Uram?”, azt ma gúnyként, istentagadó indulattal kürtöltetik (15-19).