Ez a fejezet a harmadik ének az Úr szenvedő szolgájáról.* Egészen új üzenetet hozott az Úr szolgája, amit nem képesek feldolgozni és befogadni kortársai: hiszen könyörületről, a gyengék és elesettek támogatásáról, más népek üdvösségéről szól (4-5). A könyörület és a másoknak is jutó szeretet idegen gondolat volt Isten népe előtt: „csak mi”, „csak nekünk” - így gondolták, miközben minden nyomorúságot, bűnök jogos büntetésének tartottak, amelybe nem fért bele az irgalom. Vigyázzunk, a másoknak is jutó irgalom krisztusi gondolat; de ne keverjük össze azt, ennek mai, „szabadelvű” változatával, amely viszont nem akar hallani sem bűnről, sem semmiféle különbségekről, sem számadásról, ezért mindent összemos. Az Úr szolgája Krisztus ügyét képviseli, készíti elő - ezért szenvedést és gyalázatot is vállal (6), mégpedig úgy, hogy arcizma sem rendül, mert az Úr megerősíti Őt (7-9).**

*  Felkelő nap ez a fejezet, világosság, hajnali fény. Milyen döbbenetes, hogy akkor is, ma is jobban szerették az emberek a sötétséget, vagy a mesterséges fényt, mint a világosságot, sőt, mi „bennfentes kegyesek” is jobban szeretjük, a krisztusi üzenet helyett a magunk „szűkkeblű” igeértését. Sokszor éjszakai, városi világításhoz hasonló a keresztyénség: nem sötét, de nem is a nap fénye.

** Valahányszor felkel a nap, mindig erre a bibliai fejezetre emlékeztet: az Isten reggelenként megújuló irgalmára (Lukács 1,79): adjak ebből a nekem jutó szeretetből másoknak is, de éljek belőle én is! Hiszen Krisztus már meghalt értem, nem feltétlenül nekem kell meghalni másokért: éljek irgalmából én is, hogy az Úr eszközeként holnap is adhassak abból másoknak.