Dániel egész könyve ennek a gyalázatos királynak uralkodására lett kihegyezve, akinek nem úgy adták a királyságot, hanem csellel szerezte meg (21). Ő a tegnap már említett IV. Antiokhosz. Eljut Palesztináig, sok szenvedést okoz Isten népének, és olyat tesz, amit előtte soha senki, még a legpogányabb uralkodók sem (24), meggyalázta Isten népét, istentiszteletét, templomát (31), sőt meg akarta mindezeket semmisíteni. Ez a király, azt hitte, azt tesz, amit akar (36), nem számít előtte semmi érték, a múltnak öröksége (38). - Isten népe ilyenkor vizsgázik igazán (32-35), kitart-e, ragaszkodik-e az Úrhoz, vállalja-e a próbát, szenvedést, halált? Az ilyen helyzet, ítélet és próba egyszerre, de Isten még az ítéletben és a próbában sem hagyja el népét, az önhitt király napjai ugyanis meg vannak számlálva (45) – Érdemes, minden erőltetés nélkül összevetni az akkori történéseket, az idők mai jeleivel. A fő kérdés pedig az, hogy mi milyen Krisztus-követők vagyunk a mai próbatételek idején? 

Márk 13,9-20

367. dicséret

Ismét csak kortörténeti ismeretekkel bomlik ki ez a fejezet is.* A perzsa, görög, római ütközőpontokról szól a kijelentés, amely 300 évet ölel fel. A perzsák nem bírtak a görögökkel,** végül Nagy Sándor szétzúzza a Méd-Perzsa Birodalmat, de hirtelen halála után (Kr. e. 325) négyfelé szakadt hatalmas országa: görög (Makedónia), török (Bitinia), egyiptomi (Ptolemaiosz - dél), és szír (Szeleukida - észak) részekre. Ezek közül az Ige a két utóbbi vetélkedésére és érdekházasságaira figyel, hiszen ezek ütközőpontján állt Palesztina, amely Kr. e. 198-ban kerül majd véglegesen Szeleukida kézre, élen leggonoszabb királyukkal, a zsidó kultuszt is beszüntetni akaró IV. Antiokhosszal (Kr. e. 175).***  Fontos, de minket alig érintő adatok ezek. Mégis az események mögött ott az Úr üzenete, a való igazság; amely nem más, mint éppen az, hogy a kaotikus történeti eseményeket az Úr tartja kezében, és népe javára fordítja azt. Az egész kijelentés ezt hirdeti. Ez nyugalmat, a legnehezebb helyzetben is szeretetet, bölcsességet, irányt ad küzdelmeinkben – nem adjuk fel a küzdelmet, de Isten fegyverzetével küzdünk.

* Részletesebben olvasunk ugyanazokról a történésekről, amit a 8, fejezet látomása már elénk tárt. Szabó Andor összegzi a legtömörebben a bonyolult történeti hátteret. Ebből idézek.

** I. Dáriusz perzsa király Marathónnál vereséget szenvedett (Kr. e. 490), 10 év múlva Xerxész hajóit verték tönkre Szalamisznál a görög hadak.

*** Szó esik egy prófétai látást megvalósítani akaró, zsidó csoportról (14), ők a Makkabeusok előfutárai.

De jó annak, akiben az Isten kedvét leli – mondanánk. Valóban jó, de nem úgy, és nem azért, amiért mi gondolnánk, vagy ahogy ezt egyes közösségek hirdetik: evilági sikereket garantálva az Úr kedveltjeinek. Dániel az Úr kedveltje: ennek tapasztalata pedig rémület, magány, erőtlenség (7-10), olyan fájdalom, amelyben az ember nem tudja magát összeszedni (16). Akit az Úr igénybe vesz, ott sokféle tövis adatik, ahogy ezt Pál apostol is átélte (2Korinthus 12,7), a mi Urunk Jézus Krisztusról nem is beszélve. Ez azonban csak a dolgok egyik oldala, mert ha Isten igénybe vesz (12), elerőtlenít, hogy ne magunkban bízzunk (12), de ugyanakkor Igéjében saját mennyei erejével felvértez, ez pedig mindenre elégséges (Filippi 4,13). „Beszélj Uram, mert megerősítettél engem!” (19)

Márk 12,38-44

41. zsoltár

Az itt következő látomást lehet elemezni, ízekre szedni, kortörténetileg beazonosítani (ezt már napokkal ezelőtt megtettük), de ezzel még nem értettük meg Isten Igéjét (23).* Az értette meg Isten szavát, aki minden e-világban újra ás újra kialakuló „fogság-helyzetben” is tudja, hogy az Úr kedvébe, kegyelmébe fogadott bennünket – és eljön majd az a „felkent fejedelem” (25), akit a halál sem tud végérvényesen elragadni, mert feltámadásával még a halál fogságát is legyőzte. Azóta kár számolgatni, mikor, milyen rendben teljesülnek be az ígéretek, hiszen mi már a beteljesedett ígéretek népe vagyunk. Krisztusban valóban véget ért a hitszegés, megszűnt a vétek, engesztelést nyert a bűn; és Őbenne eljött hozzánk az örökké tartó igazság, mert Ő lett a Szentek Szentje (24) – a gonoszra pedig végleges megsemmisülés szakadt (27). Minden felkent csak előképe az igazi felkentnek,** aki nemcsak Jeruzsálemet állítja helyre, nemcsak igaz istentiszteletet hoz el (25), hanem az emberi életeket újítja meg, szerte a világon, az örök élet evangéliumával.

Márk 12,18-37

228. dicséret

* Dániel olyan korban élt, amikor a babiloni fogság hetven éve már letelt; most nem ők mentek fogságba, hanem a fogság jött a helyükbe. Eltűnt már Babilon, eltűntek a perzsák, és Nagy Sándor birodalma is szétesett. Az utódállamok egyik királya (IV. Antiokhosz, Kr. e. 175) az, aki el akarja törölni Isten népét, és istentiszteletét. Ez Dániel kora, ebben a szorongatott helyzetben értelmezik újra a fogság hetven évét, amit most saját korukban, saját hazájukban kellett elszenvedniük. Ebben a helyzetben hirdeti Dániel a szabadulást. Lám, a fogság mindig újra „termelődik”, de Isten népe nem csügged, mert folyamatos bíztatást kap Urától (20-24). Ez a bíztatás a bűnbánatot tartó Dániel imádsága közben adatik. Dániel Igét kap az Úrtól, válaszként a bűnbánatra és a népéért mondott közbenjáró imádságra, miszerint Istennek továbbra is kedves a népe, nem fogja őket elhagyni.

** Az Úr akkori „fölkentjei”, szabadító eszközei voltak: Círus perzsa király, Zerubbábel fejedelem, Jósua főpap, Oniás főpap.

Ez egy bűnvalló imádság, de ugyanakkor a legkristálytisztább teológiai tétel is egyben. Éppen így gyönyörű: imádság, de olyan tanítást fogalmaz meg Istenről, amit ennél szebben, letisztultabban, és tömörebben nem lehet. – Isten igaz, bármit tesz, az úgy jó, Ővele nem vitatkozhatunk. Az Úr azonban igaz cselekvésében javunkat akarja, még akkor is, ha az adott pillanatban azt nem értem. - Az ember számára nincs más megoldás, mint Isten igaz voltát elismerni, megvallani; amiből gyökeresen következik saját nyomorúságunk megvallása: az a tény, hogy Isten kijelentette nekünk az Ő (életünket védő) igazságát, mi pedig nem hallgattunk szavára, hanem a saját utunkat jártuk. Ő igaz, mi pedig bűnösök vagyunk. Minden megújulás alapja ez a felismerés. - Ezzel a lelkülettel kérhetjük a megoldást, a szabadulást; azt, hogy az Úr orcája felragyogjon életünkön, egyházunkon, szolgálatunkon (17). Milyen áldott ez az imádság, mert nem egyéni, hanem közösségi imádság, noha egyes ember, Dániel mondja el, de „tud többes számban” fogalmazni: hiszen másokért jár követségben, mint valahány hívő ember.

Márk 12,13-17

251. dicséret

Dániel kereste a történelmi események értelmét (15),*  és az Úr kijelentésében kereste,** aki a történelem Ura is, rajta kívül nincs értelmes válasz az eseményekre. - Nagy Sándor odaadással és szorgalommal szerezte meg győzelmeit; mégis végül belerokkant, belehalt a győzelembe (8). Győztesnek lenni olyan sokba kerül, hogy nem éri meg. Krisztusban sokkal többek vagyunk, mint győztesek (Róma 8,37).  - Nagy Sándor egyik „utódja” egy „kicsi szarvacska király”, aki azonban leleménnyel gonosz pusztításokat vitt véghez (9-14). Az útkészítők ösvényén haladhatott, de ezzel gonoszul visszaélt. Ő a már többször említett IV. Antiokhosz. Milyen jó tudni, hogy gonoszsága idejét az Úr tartja kezében; az meg van határozva (14). - Dániel összeroskadt, és beteg lett a látomástól, de bízott az Úrban, ezért volt ereje végezni mindennapi dolgát (27). Ez, csakis ez a megoldás, tenni hittel a dolgunkat, és a kelleténél többet nem szabad morfondírozni!

Márk 12,1-12

183. dicséret

* IV. Antiokhosz, Kr. e. 175-től uralkodott, 2300 napot, valamivel több, mint hat évet, és Nagy Sándor egyik utódbirodalmaként, a Szeleukidák királyaként Palesztína fölött is megszerezte a hatalmat, hogy eltörölje a föld színéről Isten népét és azok kultuszát. 

**  A látomás jelentése történetileg egyértelmű (20-22): az elbizakodott kost, a médek és perzsák királyát legyőzte a kecskebak, azaz a görögök királya, Nagy Sándor. Ő azonban ereje teljében halt meg (8. vers; Kr. e. 334-325). Négy rész örökli birodalmát, ezt jelzi a négy szarv, ezek közül pedig kiemelkedik egy kicsi szarv. Bizony a kis „csontocska” tud akkorát szúrni, hogy lebénul belé a kéz. 

Dániel megdöbbent, sőt megrettent az Úr üzenetén. Ennek oka elsősorban az volt, hogy nem értette, mit jelent mindez. Nincs rettenetesebb érzés, mint amikor az ember nem ért valamit, és nem kap felvilágosítást; még félelmetesebb, ha mindez fontos ügyben történik; de a legaggasztóbb az, amikor az Isten üzenete nem érthető, amikor az élet-halál kérdésében, és az Úr ügyében nem lát tisztán az ember. Sok kérdésünk támadhat, a Szentírást olvasva pedig joggal fog el félelem, ha nagy teológiai kérdéseket boncolgatunk; hol van az egyértelmű válasz, a biztos magyarázat, hiszen annyiféle értelmezést olvashatunk mindezekről; egymásnak ellentmondókat is, miközben mindenki a maga meglátását tartja az egyedül igaznak. Ennél a kizárólagos válasznál pedig csak a bizonytalanság a rosszabb, amikor nincs válasz - amit átélt Dániel is. Végül azonban Dániel magyarázatot kap a látomásra, és amikor még részletesebb magyarázatot kér (18), azt is megkapja - a magyarázat lényege azonban nem a részletekben van, mert itt tükör által homályosan látunk (1Korinthus 13,12), még a teológiai kérdések részleteit illetően is. A megnyugtató magyarázat az, hogy a Felséges uralkodik, és örök életben részesíti övéit is. Ezt a választ, ezt a „magyarázatot” adta nekünk az Isten, Egyszülött Fiában, feleletként minden dolgokra. Ez megnyugtató, elég, érdemes észben tartani (28).

Márk 11,27-33

72. zsoltár

Dániel látomásban kapott kijelentést – mi azonban már ezekből a leírt Igékből kapjuk az Úr szavát. A korabeli történések szerint be lehet azonosítani a látomás elemit. A négy vadállat négy korabeli nagy birodalmat jelent. Az oroszlán Babilon, a medve a Méd-Perzsa Birodalom, a párduc Nagy Sándor Birodalma, négy feje pedig ennek a birodalomnak négy utódállamát szemlélteti. A negyedik vadállat tíz szarva közül egyszerre egy kis szarv emelkedett ki, nagyokat mondó szájjal, majd kitört a többi szarvból hármat. Ez a vadállat, Nagy Sándor birodalmának felbomlása után, a Szeleukida utódállam tíz uralkodóját vetíti elénk, a kis szarv pedig a zsidók kultuszát megszentségtelenítő királyt, Antiokhoszt láttatja. Az öregkorú a Felséges Isten, akihez megérkezik az Emberfia, miközben a vadállatoktól elveszik a hatalmat, és csak az Úr uralkodik. - Próbálták a látomás elemeit átvitten is értelmezni, mint az Isten népének négy nagy ellenségét: a hatalmat, félelmet, a bűnt és a halált, amelyeket legyőzött Jézus Krisztus. Ez az értelmezés azonban túl általános. Az egyik értelmezés beleragad a történelembe, a másik elszakad attól. - A látomás azonban, mint Isten Igéje sokkal többet jelent ennél! Próbáljuk egészében megközelíteni a látomást, és közben meghallani Isten ebből hozzánk szóló mai szavát. Az Úr felhasznál, de legyőz minden idegen hatalmat, és egyedül Ő fog uralkodni, népe javára. Áldott ígéret és távlat ez.

Márk 11,15-26

79. zsoltár

Dániel kormányzó lett Babilonban, Dárius király ideje alatt. Sokan igyekeztek őt bevádolni, de sikertelenül (5). Figyeljük meg, nem Dániel igazodott Babilonhoz, hanem hitével igyekezett áthatni Babilont. Ezt nem missziói stratégiával tette, hanem „csak” úgy, hogy Ő maga hűséggel élte a hitét idegenben is: „napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét” (11). Hitén, és annak gyakorlatán azonban életveszélyes helyzetben sem változtatott (8), kerüljön akár az oroszlánok vermébe is (20). Biztos vagyok abban, hogy a királyt nem az a csoda győzte meg, hogy semmi sérülés nem volt látható Dánielen az oroszlánok vermében, hanem Dániel hitvalló bátorsága. Gondoljunk arra, hogy sok hitvallót széttéptek „sokféle oroszlánok”, de áldozatuk mégsem volt hiábavaló. Jézus Krisztus nem az oroszlánok verméből, hanem a halál torkából szabadított meg bennünket. Ennél több jel nem kell (28). 

A király előtt semmi sem volt szent (3-4), úgy gondolta, mindent megtehet. Ezt a bor hatása, csak kiemelte (2). Ám azon az éjszakán jelzést kap, Igét, ott-akkor rendkívüli módon (5), és ahhoz még igaz megfejtőt, magyarázót is ad neki az Úr (13-17), hogy gyötrő elsápadása megtéréssé formálódjon (6). Elismerni, hogy Isten az Úr (21): ez az egyetlen lehetőség, hogy állatból emberré legyünk (21), aki Isten képmása, az Ő eredeti rendelése szerint. Egyébként bárkik lettünk is ebben a világban, szépek, okosok, tehetségesek, hatalmasok; az ítélet egyformán és jogosan hangzik majd el fölöttünk: megmért az Úr, és könnyűnek talált (27). Köszönjük Urunk, hogy amikor Te minket megmérsz, Krisztust is beülteted mellénk a mérleg tányérjába, hogy ne legyünk mérhetetlenül, minősíthetetlenül könnyűek.

Márk 10,46-52

480. dicséret

Kivágott fa lesz nemcsak minden hatalmasság, hanem mindenki, ezen a világon, aki el nem ismeri az Isten Felségét (29). Ez a babiloni király látomásának üzenete. Nem Istennek van szüksége arra, hogy elismerjük Őt, hanem nekünk; hogy életünkben érvényesüljön az Ő rendje, és ezáltal boldog életűek legyünk. Isten Felsége ugyanis azt jelenti, hogy Ő nemcsak odafönn uralkodik, hanem idelenn is. Aki ezt nem ismeri el, az olyan, mint aki az autópályán szembe rohan a forgalommal. Jézus Krisztus az Úri imádságban is összekapcsolja a mennyet és a földet: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, úgy a földön is” (Máté 6,10). A Felséges Isten ugyanis törődik azzal, hogy mi hogyan bánunk egymással, érdekli az életünk, gondjaink, foglalatosságaink, gazdaságunk, politikánk, egyházunk - féltő szeretettel figyel ránk. A Felségest „érdekli Babilon”. Azt akarja, hogy az a látomásbeli fa, a tönkből újra hajtson, zöldelljen és gyümölcsöt teremjen. 

Gyönyörű ez a bibliai fejezet, de nagyon nehéz. A király hódolatot kér; azt hogy boruljanak le előtte (11), mert aki nem ezt teszi, az halál fia. Rettenetes ez a „diktatúra”, de megfordítom, lehet-e szelíden és szeretettel vezetni bármiféle emberi közösséget. Ma különösen igaz, hogy az emberek határtalanul visszaélnek a szeretettel, még az egyházban is. Ahol erőt és szigort éreznek, ott félnek, és rendben-csendben végzik a dolgukat, a maguk helyén. Nagy kérdés, hogy létezik e köztes állapot a szabadság káosza és a félelmetes rend között? Ahol nem hódolnak, ott a következő pillanatban hódítanak? Ez nem változtat azon a tényen, hogy csak az Urat illeti tisztelet és hódolat, nem pedig szobrokat és embereket. Amíg azonban Isten országa nem teljesedett ki, addig a bűn - rontotta világban Isten szuverenitásának evilági hatalmakban is szükséges testet öltenie: mi ugyanis minden szeretettel és szelídséggel visszaélünk.*

Márk 10,17-34

167. dicséret

* Erre a „legtökéletesebb” paradigma Jézus Krisztus keresztre feszítése.  Ő azonban azért halt meg, hogy kaput nyisson az élő Isten felé, aki egyedül képes újjá szülni bennünket arra, hogy ne legyünk többé ilyen gyarlók, és ne éljünk vissza a jósággal, de ne hódoljunk semmiféle hatalmasság előtt; hanem az Urat tisztelve engedelmeskedjünk a felsőbb hatalmasságnak. Ha pedig tűzbe vetnek hitünkért, és halálosan megégünk, vigasztaljon, hogy Krisztusban már kihozott onnan (18). Égj csak el az Úrért, ne várj menekítő csodát ott, ahol éppen az a szolgálat lényege, hogy oda kell adni önmagadat!

A király látomása az eljövendő országra mutat, Isten országára, amely Krisztusban közelített el. A történelem keretei között kezdi meg Isten a megújítás munkáját. Minden „renoválás” először rombolással jár. A szobor összedől, nyom nélkül eltűnik (35). Ez a világ birodalmainak sorsa. Eljön majd az ország, amely nem roskad össze, és nem fakul meg soha (44). Akik nem engednek az Isten országa növekedésének, akik megbotránkoznak Isten rendjében (Zsoltárok 118,22-23; 1Péter 2,6-8), azokat összedönti, mint a kő a szobrot (45). Isten népének üldözésekor áldott vigasz volt ez az üzenet az Ő országának eljöveteléről. Krisztusban eljött, másként, mint elgondolták; de már itt van. Akik engednek Őneki, azok szeretetét tapasztalják; akik azonban ellenállnak, azokat összezúzza.*

Márk 10,1-16

479. dicséret

* Próbáljuk kortörténetileg megérteni ezt a szakaszt. A babilóniai király látomásbeli szobrának feje aranyból, melle és karja ezüstből, hasa és oldala rézből, lábszára vasból készült, lábujjai vasból és cserépből álltak össze. A szobor különböző anyagú részei egymás után következő birodalmakat jelentenek: az arany a babilóniakat; az ezüst a médeket; a réz a perzsákat; a vas pedig a macedón Nagy Sándor birodalmát jelentik; a vas és a cserép keveredése (de nem egyesülése) pedig Nagy Sándor birodalmának széthullása után északon a Szeleukidák (Szírek), délen (Egyiptomban) a Ptoelmaioszok uralmát jelenti. Dániel könyve IV. Antiokhosz (Kr. e. 175-163) ideje alatt íródott, amikor elkezdődött a hithű zsidók üldözése. - A szobor a mindenkori evilági hatalmakat jelentheti. Ezek a hatalmasságok sorban váltják egymást, összeférhetetlenek (43), akárcsak a vas és a cserép, egyre silányabbak (32-33), az aranytól a vasig és a cserépig, mert nem ismerik el az Úr hatalmát, és nem állnak be az Isten rendjébe. A szobor azonban jelentheti a saját „szobrocskáinkat” is: akik előtt leborulunk, az Úr helyett. - Dániel viselkedése beszédes. Először is alázata, miszerint nem a maga bölcsességének tulajdonítja a király töprengésének megoldását (30). Dániel nem borul le a király előtt és idegen szokások előtt, de nem utasítja el azokat a kedvezményeket sem, amelyekkel kitünteti őt a király: egyszerre hű, miközben él a lehetőségekkel, azokat Isten segítségeként éli meg, és áldásaként fogadja el. Ezzel segít barátain is. Megfontolandó, ugyanakkor kritika alá veendő ez a magatartás (46-49): hol a határ az Isten áldása, és a saját javunkat kereső élelmesség között; ahonnan már csak egy lépés a hűtlenség.

Miért álmodott olyanokat ez a király, amelyektől nyugtalan lett? Hatalma, kincse, biztonsága volt, seregei győzelmeket arattak, rettegve tisztelték a föld kerekén. És mégis, minden reggel nyugtalanul ébredt, tele volt gyanakvással, azt érezte, hogy valami fenyegeti, ami fölött nincs hatalma. Ahogy nőtt benne a bizonytalanság érzése, úgy nőtt benne a tehetetlenség és a düh: egyre indulatosabb és kimerültebb, miközben egyre kegyetlenebb is. A hatalomvágyat az emberi létbizonytalanság váltja ki:* az ember be akarja biztosítani magát, de nem sikerül, és a növekvő bizonytalanság és aggodalom még inkább arra készteti, hogy többre jusson. Az álmoktól gyötört királyban** ama mélyen rejlő belső bizonytalanság példáját láthatjuk, amely annyi embert sodor iszákosságba, tehetetlen bírvágyba, gyönyörök kergetésébe; ez visz dührohamokba, furcsa, taszító viselkedésbe. Hol az álom megfejtője, ki ad választ, megoldást, valóságos megnyugvást?

Márk 9,42-50

180. dicséret

*  A zsarnokság nagyrészt belső bizonytalanságból, szorongásból ered.

** Álmát nem tudják megfejteni a bölcsei, varázslói és csillagjósai; akiket halálosan megfenyeget, tanácsadóiban nem bízik, összeesküvést gyanít.

Dániel könyve esetében üzenet értékű az, hogy a Kr. e. 2. században írták, a Nagy Sándor utáni korban; - és a Babiloni birodalom idején, azaz 400 évvel korábban játszódik. A két történelmi helyzet azonban sok hasonlóságot mutat.* Akkor fogságban, most látszólagos „szabadságban” fenyegetett ugyanaz: elveszíthetnek hazát, nyelvet, családot, templomot, hitbeli örökséget. A négy ifjú azonban Babilonban is hűséges hitéhez, örökségéhez (8). Nem valamiféle egészségesnek tűnő vegetáriánusságról van itt szó, amikor zöldséget esznek (12), hanem a hús levágása Babilonban, tőlük idegen vallási kultuszok keretében történt: a hangsúly tehát az Úr iránti hűségen van.** Ma nem gond az örökséghez való ragaszkodás, csak a saját egyéni kibontakozásunkkal vagyunk elfoglalva. Főként nem probléma az élő Istenhez való ragaszkodás; mert mindenki a saját hite illetve hitetlensége szerint „szaval” és cselekszik. Ennek a könyvnek azonban az is nagy tanulsága, hogy az Úr iránti hűség nemcsak azonnali szembeszegüléssel, a másiktól való elhatárolódással lehetséges, hanem nyitottságban is: Isten jóindulatot támaszt övéi iránt az idegen környezetben (9).

Márk 9,30-41

463. dicséret

*  Isten népe, a könyv írásakor a görög szellem hatásának volt kitéve. A veszély ugyanaz volt, mint a babiloni elhurcoltatás idején .

** Aki pedig hűtlen ahhoz, amit Isten rá bízott, az beszennyezi magát. Itt nem minden esetben az „idegen” minősítéséről van szó, hanem a mi hűtlenségünk minősítéséről.

Fogságban legelviselhetetlenebb a kiszolgáltatottság.* Sokféle „fogság” létezik, éppen ezért számtalan kiszolgáltatottság fenyegethet bennünket. Az sem mindegy, kinek vagyunk kiszolgáltatva. Isten népe fogságban van, minden korosztály (12) megtapasztalja a kiszolgáltatottság testi és lelki kínjait.** A kiszolgáltatottságnál nincs gyötrelmesebb állapot, amely a múlandó világ sajátja, büntetése, de az ember vétke lépteti működésbe és teszi elhordozhatatlanná a kiszolgáltatottságot.*** Ilyenek vagyunk: kiszolgáltatottak a bűnnek! Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk felelősek, mert más az, amikor a ketrecen kívülről látjuk az oroszlánt, és más az, amikor benyúlunk a ketrecbe, vagy be is megyünk a vadállathoz. Ám nemcsak a bűnnek, hanem az Úr kegyelmének is „ki vagyunk szolgáltatva”, az Úr ugyanis emlékezik arra, ami történt velünk, és arra is, hogy mit miért tettünk (1). Ez az emlékezet nem felment, de ingyen kegyelemből megbocsát és üdvözít.

Márk 9,14-29

207. dicséret

*  LÁTTÁL MÁR KISZOLGÁLTATOTT EMBERI TEKINTETET, és nem esett meg rajta a szíved, függetlenül attól, hogy „ki a hibás” a kialakult helyzetért?

** Mik a jellemzői ennek a kiszolgáltatottságnak? Éhség és szomjúság 4 és 10), az erőszakos haláltól való félelem, árvaság (3), pihenés nélküli fáradozás, hajszoltság (5), nincsenek vezetők; odavan az öröm, eltűntek a szép idők (14): idegen kezek bitorolják legbensőbb és legszentebb dolgaikat (2).

*** Vétkeink, saját tévesztéseink, hibáink aktivizálják a kiszolgáltatottságot, felébresztik a bűn alvó oroszlánját, és a kiszolgáltatottság meggyötör: betegségben, konfliktusban, alá és fölé rendelt viszonyokban, harcokban, gyilkos indulatokban. „Jaj, nekünk, mert vétkeztünk! Ezért lett beteg a szívünk.” (16-17)

Egy NOVELLÁBAN olvastam, hogy az ember gyermekkorában irigyelte azokat a nagyobb „fiúkat”, akik már fel tudtak mászni a diófa minél magasabb pontjára, miközben ő maga hiába próbálkozott; aztán amikor mégis sikerült felmásznia, egy idő után már csak az volt a gondja, hogy hogyan lehet onnan nagyobb sérülés nélkül lemászni (Fülöp Lajos festőművész írása). Több jelentése is lehet ennek a példázatnak. Én most kollektíven értem: az emberiség „magasra” jutott, akárcsak a Bábel tornyának építésekor (1Mózes 11,1-9); - de nem elég magasra ahhoz, hogy „elég” legyen, ugyanakkor mégis életveszélyesen és istentelenül magasra ahhoz, hogy halálosan összezúzza magát.* Jeruzsálem „magasra” jutott, az Úr nélkül, és még többet akart, ezért hatalmasat zuhant.** Az ostromlott Jeruzsálem leírása rettenetes (1-15). Szabad folyást engedett haragjának az Úr (11), ami annyit jelent, hogy nem védett meg többé „szerető korlátaival”, hanem engedett alá zuhanni (16-20).*** Sőt még Fölkentjét is engedte foglyul ejteni az Úr (20): rejtett Krisztus-prófécia ez! Az ítéletében mégis ott a kegyelem (22); de kezdj végre lefelé mászni, ember!

Márk 9,2-13

468. dicséret

* A novella kifejezéseit használva: most már csak azon kellene serénykedni, hogyan lehet lejutni innen, baj nélkül!

** Az élő Isten nélkül utol ér bennünket a zuhanás, mert addig ugrálunk védőháló nélkül, amíg összetörünk; addig másszuk a csúcsokat, amíg ott veszünk.

*** „Vártuk a segítséget, de hiába” (17), kiszolgáltatott az Úr, nem tekintett ránk, nem hozott szabadulást.

„Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb, amire nézek, az vagyok” (GYÖKÖSSY ENDRE). Amíg az ember a nyomorúságára tekint, halálosan elcsügged a lelke (19), és Istennek is csak az ellenséges haragját látja (1-19). A fordulat akkor adatik, amikor az ember az Úrra tekint (21), megadja magát Őneki (27-30), és csendben vár az Ő szabadítására (21-39). Ezután már rendben lesz a „tekintet” sorrendje: - aki ugyanis az Úrra nézett, - az utána bűnbánattal mindig magára tekint (40), - majd újból az Úrhoz fordul, nemcsak magáért, hanem a „városért” is (49-58); - csak ezután szemléli meg alaposan ellenségeit (59-66), és ha még maradt indulat benne irántuk, akkor ezt az indulatot nyugodtan szórhatja az Úr elé (nem pedig ellenségeire). Az Úr majd intézi a többit: az Úr majd perli perünket, és megváltja életünket (58). Mire, kire nézel?

Márk 8,31-9,1

290. dicséret

Az Úr haragra lobbant engedetlen népe iránt (1): egészen összetörte őket az Úr (3), visszavonta segítő jobbját (3), a szent hajlékot és saját hajlékaikat is összedöntötte (2), nemcsak ellenséget küldött rájuk, hanem az Úr maga lett népe ellenségévé (4-5): egyszóval, az Úr porig alázta népét. Ez a nyomorúság azonban eltörpül ahhoz képest, amit a szent hely elvesztése jelent, nincs ünnep, nincs kijelentés (6-9). Ettől szenved igazán a fogságba hurcoltak sokasága, fáj, hogy hallgat az Úr, hogy nincs istentisztelet és szent ünneplés. Ma nem fáj ugyanez! - Nem számít az Ige, még népe körében sem, hát még azon túl. Annyi minden okoskodással van tele az egyház is, de az nem fáj, hogy alig van kijelentés, élő Ige, üzenet, üdvösséges evangélium, és bűnbánatra hívó, prófétai beszéd. - Éppen ezért nem félünk az Isten haragjától, a nyomorúságból pedig menekülni akarunk, azok elhordozása helyett, sőt gyakran nem is látjuk, hogy milyen nyomorúságban vagyunk valójában. – Két dolgot tanácsol az Ige. Könyörögjünk a „prófétákért”, hogy ne hiábavaló látomásokkal, üres fecsegéssel terheljenek bennünket, hanem életre hívó Igét mondjanak nekünk (14). - Továbbá öntsük ki a szívünket, mint a vizet, az Úr előtt (19).*

Márk 8,22-30

460. dicséret

* Aki leplezetlenül áll az Úr elé, és minden bűnét, fájdalmát elpanaszolja az Úrnak, az már Isten által kézbe vett ember. Tegyük ezt úgy, ahogy régen, mosdás után a lavórban lévő vizet kiöntötték: meglötykölték, és a leülepedett kosszal együtt mindent kiöntöttek. Csak így lehet az Úr elé járulni.

Jeruzsálem feldúlása, és a nép fogságba hurcolása után hangzik fel ez a panasz. - Az állapot súlyos! *- Ez a panasz azonban nem egyéni panasz csupán, hanem közösségi fájdalmat is megfogalmaz. A legnagyobb kínt az okozza, hogy idegenek feldúlták a szentélyt (10). Akkor értjük meg ezt a fájdalmat, ha kissé „profanizáljuk”; gondoljunk arra, hogy betörtek a házunkba, feldúltak mindent a betolakodók, de leginkább nem az fáj, hogy értékeket vittek magukkal, hanem az, hogy legbensőbb, „legszentebb” dolgainkhoz nyúltak illetéktelenek. Olyan ez, mint amikor más hozzáért a szerettünkhöz. Bárcsak Isten szent ügye is ilyen fontos és szent lenne számunkra. - A panaszban azonban ott van a bűnbánat: igazad van Urunk (18), jogos az ítéleted, nyomorultak vagyunk, háborog a bensőnk, vergődik a szívünk, mert engedetlenek voltunk. Itt kezdődik a fordulat, ha az ember látja tévesztéseit, és először magát okolja a nyomorúságokért. 

Márk 8,11-21

30. zsoltár

*  - Magára maradt Isten népe, mint az özvegy, nagy volt és kényszermunkássá lett (1). - Nincs vigasztalása, sőt ellenségei nevetnek rajta, mindenki elhagyta, sírását nem hallják meg (2) - Ilyenkor tudja értékelni az ember az egykori szép időket (7). - Fájdalmánál nincs nagyobb (12), ez a legőszintébb mondat a mindenségben, mert csak a saját fájdalmunk létezik igazából, amit a saját bőrünkön érzünk át.

Ézsaiás próféta könyvének összegzése: - A próféta feleleveníti a büntetés, a fogság okát. Isten megbüntette hűtlen népét (1. fejezet), akik a sokszori figyelmeztetés ellenére sem fordultak Urukhoz. Isten ítéletében mégis szeretet rejtőzött, mert a büntetésben is nevelte, érlelte népének hitét (7-9). Ha megbüntet is, nem vet el az Úr! - Isten kezdettől fogva ígérte övéinek a szabadulást, szenvedő szolgájában (42-53. fejezetek), aki Jézus Krisztusban el is jött közénk. De jó, hogy mi a beteljesedett ígéret gyermekei vagyunk! - Ézsaiás hangsúlyozta, hogy minden nép fiai közül lesznek, akik meghallják az örömhírt (18-21). Isten szeretete egyetemes, azaz minden nép fiaira kiterjed. Ézsaiás az Ószövetség evangélistája - Felvillan a jövő is. Eljön majd egy békekorszak, ebben a világban, új eget és földet teremt az Isten, ám ez még a halál korszaka (22). Aztán eljön az a teljesen új világ, ahol nem diadalmaskodik többé a halál, és mindenki leborul az Úr előtt (23; Filippi 2). Lesznek majd olyanok, akiknek ez a felismerés és leborulás már későn lesz, mert hűtlenségüket nem lehet többé jóvá tenni? (24). Erre az utolsó kérdésre, a végső választ hagyjuk meg az Úrnak!

Márk 8,1-10

261. dicséret

A fogságból hazatért nép számára az újra felépített templom, és a benne zajló kultusz biztosítékot jelentett. Pedig az Úr nincs kötve a templomhoz és a kultuszhoz, hiszen a menny az Ő trónusa, és a föld lábainak zsámolya (1). Ez a tény nem az istentisztelet fontosságát gyengíti, de hangsúlyozza, hogy nem elég a „külső” istentisztelet, hanem szükséges annak belső tartalma, az élő hit, és Isten Igéjének komolyan vétele (2-3). Ézsaiás könyvének egyik nagy témája volt ez: miszerint a gépies istentiszteletben, az önelégült vallásosságban nem telik kedve az Úrnak! Most a könyv végén hadd fordítsam meg ezt a mondanivalót! Valóban az egyház jelenléte ebben a világban csak élő hittel, szeretettel, Isten Igéjére, és annak evangéliumi tartalmára való figyelemmel hiteles: a „külső keretben” legyen ott a „belső tartalom”. Manapság azonban lehet, hogy a belső tartalom helyett a külső keretek megtartásának fontosságát kellene hangsúlyozni. Kell a megtérés, az élő hit, de ahol ezután minden korábbi külső keretet gőgösen elvetnek, mert azonnal „újabb”, és „élőbb” kell, mert a régi „hitetlen”, ott nagy baj van. Lehet, hogy ebben a bajban vagyunk? Kálvin nem véletlenül hangsúlyozta az igaz egyház ismertetőjegyei között az egyházfegyelmet. Ehelyett ma sok gyülekezet azt tesz, azt hirdet, amit csak akar; olyan istentiszteleti keretben, amilyenben kedvét leli. Egy individuális világban az egyéni hit felismerései vitathatatlanok?

Márk 7,31-37

63. zsoltár

Isten újat teremt: új eget és földet. Itteni, evilági élet ez is, hiszen a hosszú életkor (20), az eredményes, tartalmas élet (21-22), valamint az állatvilágban is jelen lévő békesség (25) ellenére jelen van még a halál (20). Isten áldása nyugszik népén, melynek mindig látható jelei vannak, ebben a világban. Édeni állapot ez, Isten eredeti gondolatának megvalósulása. Már itt, e földön lehet örülni annak, amit az Úr teremtett, és lehet hálaadással élni számunkra teremtett javaival. Ennek a megújult földi életnek legjellemzőbb vonása ezért, az öröm: hiszen Isten vígságra teremtette népét (18). Olykor szíven üt, hogy milyen öröm és „élet-ellenes” sokszor a mi teológiánk és kegyességünk: nem az evangéliumot olvassuk ki Isten Igéjének soraiból; folyton komorak, komolyak és szigorúak vagyunk, vagy „mesterségesen” örömködők, rajongók, akiken látszik, hogy valójában menekülnek. Ennek igazságára sok jel adatik: hányszor hallom, hogy komoly hívő emberek egyszer csak „mélydepresszióba” zuhannak. Jót mondunk, és jól mondjuk, amikor az Igét kommunikáljuk? Hol marad mindebből az üdvösséges öröm?

Márk 7,24-30

235. dicséret

A Perzsa Birodalom, politikai és hatalmi okokból engedte a vallási sokszínűséget – ennek azonban komoly ára volt: a szellemi sokszínűség olyan káoszt teremtett, amely a szabadság érzését keltette, de valójában kiszolgáltatottá tett. A vallásilag szabad Perzsiában sokféle kultusz működhetett, sőt a zsidók is hazatérhettek, hogy saját vallásuk szerint élhessenek. Isten népére persze hatott a vallási sokszínűség: van itt „maszek” vallásosság (4), szerencse és sorsisten, babiloni sertéskultusz (4). Pedig más „istenek” olyanok, mint a kiszáradt szőlőszem, nincs benne must (8). Szabadok vagyunk ma is: az egyetlen Isten szól, itt van velünk (1), de mi gondolhatunk, hihetünk bármit. Egy biztos, ez pedig nem dogmatikai tétel, hanem tapasztalat: Isten nélkül marad az éhség, a szomjúság, a szégyen, a fájó szív, az összetört lélek – és hiába akarjuk, nem mennek feledésbe a régi bajok (13-16). Ez a szabadság? Szól az Úr, mi nem felelünk, sőt azt tesszük, amit rossznak mond, pedig féltő szeretettel, csak minket véd.

Rövid, tömör rajz ez az emberről, rólunk: tisztátalanok vagyunk, elhervadunk, bűneink elsodornak bennünket; hitetlenségünk az Úr hatalma helyett bűneink hatalmába kerget bennünket (5-6). - Ézsaiás mégis arra kéri az Urat, hogy szeresse az embert, akinek élete csupa gyötrelem a bűnei miatt. Ez még akkor is így van, ha az ember nem akar tudni a bűnről, élete így is tele van szenvedéssel: örülni akar, de csak gyötrődik. Nem jó bűnös embernek lenni, romba dől minden, ami drága! Ézsaiás kéri az Urat, hogy cselekedjen! (8-11) - Rövid, tömör leírás olvasható itt az egyetlen Istenről is: aki leszáll, és megremegnek a hegyek, aki mégis Atyánk, a Jézus Krisztusban – ezért nem hagyja el alkotásait (7). Ez a felismerés túl van minden tanon, teológián, de áldott vigasztalás. 

Márk 7,1-13

459. dicséret