Egy NOVELLÁBAN olvastam, hogy az ember gyermekkorában irigyelte azokat a nagyobb „fiúkat”, akik már fel tudtak mászni a diófa minél magasabb pontjára, miközben ő maga hiába próbálkozott; aztán amikor mégis sikerült felmásznia, egy idő után már csak az volt a gondja, hogy hogyan lehet onnan nagyobb sérülés nélkül lemászni (Fülöp Lajos festőművész írása). Több jelentése is lehet ennek a példázatnak. Én most kollektíven értem: az emberiség „magasra” jutott, akárcsak a Bábel tornyának építésekor (1Mózes 11,1-9); - de nem elég magasra ahhoz, hogy „elég” legyen, ugyanakkor mégis életveszélyesen és istentelenül magasra ahhoz, hogy halálosan összezúzza magát.* Jeruzsálem „magasra” jutott, az Úr nélkül, és még többet akart, ezért hatalmasat zuhant.** Az ostromlott Jeruzsálem leírása rettenetes (1-15). Szabad folyást engedett haragjának az Úr (11), ami annyit jelent, hogy nem védett meg többé „szerető korlátaival”, hanem engedett alá zuhanni (16-20).*** Sőt még Fölkentjét is engedte foglyul ejteni az Úr (20): rejtett Krisztus-prófécia ez! Az ítéletében mégis ott a kegyelem (22); de kezdj végre lefelé mászni, ember!

Márk 9,2-13

468. dicséret

* A novella kifejezéseit használva: most már csak azon kellene serénykedni, hogyan lehet lejutni innen, baj nélkül!

** Az élő Isten nélkül utol ér bennünket a zuhanás, mert addig ugrálunk védőháló nélkül, amíg összetörünk; addig másszuk a csúcsokat, amíg ott veszünk.

*** „Vártuk a segítséget, de hiába” (17), kiszolgáltatott az Úr, nem tekintett ránk, nem hozott szabadulást.