Az elöljárók tisztelete az ékes rend biztosítéka. Az egyházban az elöljáró kötelessége, hogy mindenkinél jobban fáradozzon az Úr és a rá bízottak ügyében, intsen az Ige világossága szerint, bíztassa a bátortalanokat, karolja fel az erőtleneket, és legyen türelmes mindenki iránt (14). A gyülekezetek feladata pedig az, hogy becsülje meg az elöljárókat, és szeresse őket nagyon (12-13).* Manapság, ki kell mondani, a világban szigorúbb, kiszámíthatóbb rend tapasztalható, mint az egyházban; éppen ezért a „szeretet” is nagyobb, mert a szeretet csak az egymás iránti tisztelet és megbecsülés kötelékében valósulhat meg (13). Ma az egyházi elöljárókat intik, szapulják; úgy, ahogy a „világban”, a világi elöljárókkal kapcsolatban ez teljesen elképzelhetetlen lenne. Az egyházban mindent lehet, következmények nélkül. Aki az elöljáróit tisztelni és szeretni tudja (13), bízva bennük, minden nyomorúságuk ellenére, az vizsgázott elégségesen a hitből, abban van kellő alázat; az ilyen testvér mutatta meg igazán azt, hogy nem az elöljáróra, hanem a krisztusi ügyre tekint.** 

 * Ahol az elöljáró szeretetet érez, ott szárnyakat kap, legyen az a gyülekezet lelkésze, vagy bármiféle egyházi vezető.

** Ha az elöljáró visszaélne helyzetével, az majd az ő ítélete lesz. Bizony az egyházban is azon döbbenhetünk meg, hogy tiszteletet és szeretetet adunk, akár elöljáróként is, és alig kapunk vissza ebből valamit, sem mint elöljáró, sem mint testvér. Változni, megtérni kell, hogy egymással rendben, mindenki felé tudjunk fordulni (15), hálaadó örömmel (16-18); egyébként megoltjuk a Lelket (19).

Készen vagyunk a váratlan eseményekre? Valljuk meg, ahogy telnek az évek, a nem várt dolgok, történések veszélyesen, akár halálosan is kizökkenthetnek. Urunk, adj erőt, hogy a nem tervezett helyzetekben is megálljunk a hitben. Sokféle tolvaj készülődik orv támadásra (2). Mindez azonban csak kifejezése a legfontosabbnak, annak, hogy amikor Te jössz, Urunk, készen legyünk. Nem tudjuk az időt (1), de nagyon várunk, ezért nem érhet váratlanul a jöveteled. Ennek jele, hogy nincs békességünk és biztonságunk itt; bizony „gyanús”, akinek itt gőgös biztonsága, és elégedett békessége van; nagy romlás szakadhat rá (3). Uram, azokon is könyörülj, akik Igéd szerint nem menekülnek meg (3), hiszen mi is csak kegyelemből részesülünk örök javaidban, hiszen nem vagyunk jobbak ezeknél (6-7), erre világosan utal Igéd (10). Köszönjük, hogy üdvösséges javaidban részesítesz (9). Amikor megjössz, teljessé lesz, ami töredékes. Gyermekkoromban mindig csodáltam a kéttornyú templomokat; - tudom belemagyarázás, de az egyik torony számomra a már ebben a világban megtapasztalt krisztusi megváltás szimbóluma, a másik pedig a megváltás teljessége, a színről színre látás, Krisztus visszajövetelével.

1Krónikák 2

87. zsoltár

Az Úr eljövetele olyan reménység, amely erőt ad, hogy kitartsunk az egymás, valamint a kívülállók iránti tevékeny szeretetben, a szorgalmas kétkezű munkában, a csendes életben. Aki a maga dolgával van elfoglalva, az lesz a másik számára is áldássá, miközben igyekszik senkire sem szorulni (9-12). - Akik tehát ebben az „adventben” élünk, megvigasztaltan és erőben várjuk az Urat, vagyis telve reménységgel (13-18). - Ha az Úr eljövetele fontos, akkor ez a világ fontos (Bonhoeffer),* a másik ember fontos; de én is fontos vagyok önmagam számára, mert csak akkor lehet a másik fontos, ha önmagamat is szeretem (Örkény István);** és közben nem fontos semmiféle „dzsúdó”, sem hatalmi, sem helyzetei, sem erkölcsi, sem teológiai „dzsúdó” nem számít többé (Milan Kundera).*** Félre ne értsük, a „szolgáló hatalom”, a valós helyzet, az erkölcs, az Igén alapuló teológia fontos, de a „dzsúdó”, vagyis a „meccs” nem érdekes, még nézőként sem.

* Bonhoeffer szerint minden ami az evangéliumban a „túlnaniról” szól, az ezért a világért szólal meg, hogy már ez a világ szebb legyen, megjelenjen benne Krisztus, és az örök élet távlata. 

 ** Örkény István a „Macskajáték” című kisregényében ír erről: „Az ember hozzákopik a körülményeihez. Akit semmibe vesznek, semmivé válik; … Most először érzem, hogy fontos vagyok valakinek, azóta vagyok magamnak is fontos” (22-23. oldal.).

 *** Milan Kundera a „Lassúság” című regényében fejti ki ezt a sokféle, fárasztó „dzsúdót”, többek között a nyilvános erkölcsi dzsúdót is, ironikus pontossággal (17. oldal).

Hogyan kell Istennek tetsző életet élni? - Pál és munkatársai nemcsak hirdették az evangéliumot, hanem krisztusian éltek, azaz hiteles példával jártak elől; „amint tőlünk tanultátok” (1) - Az Istennek tetsző élet két területét emeli ki az apostol, az egyik a házasságra, a másik a testvérek közötti viszonyra vonatkozik; vagyis a hívő embernek házasságon belül és kívül is rendben vannak a kapcsolatai. Az utóbbi magától értetődő; senki ne csalja meg a testvérét, mert ha magunk között nem tudjuk megakadályozni a túlkapásokat, akkor nem lehetünk áldottak a világban. - Az első, a házasságra vonatkozó rendelkezés azonban támaszt kérdéseket. Értjük, hogy az apostol joggal fogalmazza meg, hogy az Istennek tetsző élet jelenti azt, hogy rendben van a házasságunk, nem paráznaságban élünk. De hogyan értsük azt az intést, hogy a házasságon belül se a kívánság szenvedélye irányítson bennünket? (3-4) Nagy baj, ha a házastársunkat nem kívánjuk, akkor támad igazán a kívánság. - Istennek tetsző az, ha az ember a megszentelődés útját járja, azaz nem tökéletes, de az Úr erejével igyekszik azzá lenni (7; Máté 5,48; 2Péter 1,10).

Zofóniás 3

74. zsoltár

Hogyan várjuk az Urat?* Az Ige szerint hálaadással, örömmel (9), könyörgéssel (10), szeretettel egymás és mindenki iránt (12), egyre feddhetetlenebb szent élettel (13); - és még egy fontos módon: egymás hitének gazdagításával. Pál ki akarja pótolni a thesszalonikaiak hitét, ezért is szeretne velük személyesen találkozni (11). Egyik sem megy nekünk igazán: sem a hálaadás, sem az öröm, sem a könyörgés, sem a szeretet,** és a legképtelenebbek vagyunk arra, hogy másoktól, mint Isten eszközeitől, tanuljunk a hitben; – mindig mi tudjuk jobban, mi értjük jobban az Írást, az Isten tiszteletének módját, a kegyesség útját, azt, hogy hogyan lehetne hatékonyabb szolgálatot végezni. Több hit és alázat kellene.

Zofóniás 2

17. zsoltár

* Fontos kérdés, hiszen a feltámadott Úr visszajöveteléig adventben élünk.

** … sem a legalább egymás iránti szeretet,

Pál Korinthusban (Cselekedetek 18,1-17) írja az Újszövetség első iratát (Kr. u. 50). Az aggodalom és az öröm szülte meg ezt a levelet.* Pál is aggódott, főként Isten ügye iránt; tudta, hogy az Úr kezében van az evangélium hirdetése, mégis tudni akarta, hogy nem volt-e hiábavaló fáradozása Thesszalonikában (5), és az ottani testvérek, az üldözések ellenére kitartottak (4). Milyen emberi képet fest az apostolról az Ige, ugyanis ez az aggódás már elviselhetetlenné lett (1), és az apostol nem győzte tovább türelemmel; ezért elküldte Athénból Timóteust, hogy hírt halljon a thesszalonikaiakról, és munkatársa által tovább bátorítsa őket (2). A jó hírek megvigasztalták, örömre hangolták az apostolt, aki felüdült (7-8). Ez a bizonyosság adott neki erőt a továbbiakhoz! Uram, adj olyan „szigeteket” az életben, amikor bizonyossá lesz számunkra, hogy munkánk nem hiábavaló, sem a hétköznapokban, sem a Te ügyedben járva. Add azt is, hogy egymást fel tudjuk üdíteni örömünkkel és szilárd hitünkkel, ahogy Pált is felüdítették a thesszalonikaiak. 

Zofóniás 1

60. zsoltár

* Pontosabban fogalmazva, ezeket a körülményeket használta fel Isten Lelke.

Pál hálát ad* azért, hogy a Krisztusról szóló beszédet nem emberi beszédként fogadták az ottaniak, hanem Isten szavaként, ezért az Ige ereje is hat bennük (13). Ez ma is csoda, a Szentlélek munkája. Rendszeres istentiszteleti közösségben mindez „nehezebb”, ezért imádkozzon érte és készüljön rá igehirdető és igehallgató egyaránt. - Az apostol hálát ad azért, hogy szenvedéseket is elhordozott a thesszalonikai gyülekezet a Krisztus ügyéért, üldöztetést, ellenségeskedést, akadályoztatást; akkor zsidóktól és pogányoktól (Cselekedetek 17,1-9); ma kiktől?** - Az apostol hálát ad azért, hogy a thesszalonikai testvérek szeretete annyi örömöt, erőt és reménységet adott neki szolgálatában. Ezt a tényt a távolság sem veheti el, sőt, ez a szeretet örökkévaló találkozásban erősödik meg (17-20). Ma is öröm, erő és reménység a testvérek közössége? - Legfőbb okunk hálát adni, mindezeken túl azért lehet, mert sokszor akadályoz a sátán (18), számos dologban tartósan megakadályoz, de az Úr győztesen bontja le ezeket az akadályokat, hiszen a legnagyobbat, a halált, már végérvényesen lebontotta. Ezért reménységgel adunk hálát mindenkor.

Habakuk 3

50. zsoltár

* Hálát tudsz adni, mindenkor? Ha hálát adsz, mit köszönsz meg? Pál hálát ad mindenkor!

** Az Ige szerint utoléri majd ezeket az Isten haragja, végérvényesen (14-16). Uram, hála Neked, hogy Te, „végérvényes” haragodban irgalmas vagy!

Hogyan járt Pál és munkatársai a thesszalonikaiak között? - Szenvedést vállalva az evangéliumért, belül ugyan tusakodva, mert szenvedni nem jó, de mégis bátran és nyíltan vállalva az evangéliumért való küzdelmet, ahogy korábban, Filippiben is (1-2). - Nem tisztátalan szándékkal, hanem tisztán, igazul és feddhetetlenül (10); nem saját dicsőségét keresve, nem leplezett kapzsisággal és nem hízelkedve, mint aki embereknek akar tetszeni (3-7). - Szelíden és határozottan; szelíden, mint az anya; de kellő időben határozottan, mint a szigorú atya (7-8; 11-12) - Az evangélium hirdetése mellett az apostol dolgozott is, kétkezű munkából élt (9). Az alapkérdés azonban mindig az, hogy ugye soha nem magunkat akarjuk a másikra erőltetni misszió címén; ugye nem a másikat akarjuk birtokolni?* Krisztust ugyanis nem kell és nem is lehet a másikra erőltetni, nekünk hitelesen hirdetni kell az evangéliumot, a többi mind Isten cselekvése.**

Habakuk 2

213. dicséret

* Moravia, „Unalom” című regénye.

**  A mai igeszakasz egy biblikus missziói alapmodell.

A thesszalonikaiak életében megtörtént a fordulat, a bálványoktól, az élő és igaz Istenhez fordultak, aki Fiát feltámasztotta, hogy szabadítást adjon (9-10). Ez a fordulat ebben a világban is változást hoz, mert hitből eredő munkát, szeretetből való fáradozást, reménységgel teli állhatatosságot eredményez; a munkáért jár a megélhetést biztosító bér, de a hívő ember a munkát is pontosan végzi, a szeretetből való fáradozás azonban ingyenes és szünet nélküli, ezért csak reménységgel lehet, állhatatosan fáradozni, mint ahogy csak reménységgel lehet ezt az életet „méltó” módon megfutni (3). - Ez a fordulat azért történhetett meg a thesszalonikai hívők életében, mert az Úr már előre döntött felőlük, hogy nem, hagyja őket a „pogány” élet meleg mocsarában (4); de küldött emberi eszközöket is, Pál és munkatársai személyében, akik hitelesen éltek közöttük, és nemcsak szóval, hanem erővel is hirdették nekik az evangéliumot (5-6). - A bálványoktól az Istenhez! Ez a lényeg! Uram, emberileg lehetetlen, mert ebben a világban bálványok között élünk, és bálványokból élünk. Csak Te cselekedheted ezt a csodát, hogy a bálványoktól Hozzád térjünk, és utána se legyünk lehetetlenné a világban; sőt inkább attól kezdve, igazán hasznossá lehessünk (7).

Habakuk 1

57. zsoltár

Aki bölcs, az belátja, hogy az Úr szava igaz, tanácsa egyenes, vagyis helyes (10). Ezt a bölcsességet azonban semmiféle tehetség, okosság, tanultság és szorgalom nem képes produkálni; - ez a bölcsesség az Úr ajándéka. Ezért jó hallani Isten ígéretét, miszerint Ő kigyógyít bennünket hűtlenségünkből (5), azaz e világ logikája szerint tájékozódó bölcsességünkből. Az Úr cselekedheti meg felénk az első lépést, hogy könyörül rajtunk, és szívből szeret bennünket (5). A megtérés (2) ennek a megváltó, szívet megnyitó krisztusi szeretetnek már „csak” ellenállhatatlan következménye. Isten szeretetének ajándéka, az Ő igazságát belátó bölcsesség, a múlt hibáit eltörlő irgalom (4), és a régi hiábavalóságokat elhagyó, az életirányt megváltoztató engedelmesség. Nélküle csak halálos engedetlenségre futja tőlünk (1), csak Ővele van esélyünk alapvetően jobbra, „harmatos”, „gyökeres”, „virágos”, „gyümölcsös”, „illatos” jövőre; - Hóseás ugyanis ezeket a képeket festi meg könyve záró fejezetében. 

Márk 16,14-20

264. dicséret

Isten féltékeny szeretettel szereti népét, - ezért haragjában is szeretete harsan ki: ne hagyja el Őt népe idegenért; idegen istenekért. Ezek természetesen emberi „képekkel” kifejezett formái az Úr kibeszélhetetlen és megmagyarázhatatlan szeretetének. Ebben a fejezetben egymást váltják az indulat és a megnyugvás alakzatai: - párducként és a medve indulatával támad az Úr, széttépi, felfalja őket (7-8); - ugyanakkor pedig mégis megmenti őket a haláltól, és nincs benne megbánás e tekintetben, azaz elhatározta, hogy könyörül népén (14). Nyilván azonnal a feltámadás himnuszának sorai jutnak eszünkbe: „halál, hol a te fullánkod” (2Korinthus 15,55). Köszönjük ezt a reménységet Urunk, addig azonban adj mennyei erőt naponta a halál töviseinek hordozásához, kezeléséhez; egyéni, egyházi, társadalmi méretekben egyaránt. Urunk, lásd, begyulladt, kínoz ez a tövis, minden mozdulattal elviselhetetlenebb, és csak a Te erőd, világosságod tart meg a reménységben. A tövis fájdalmát érezve ugyanis inkább indulatodat tapasztaljuk, és bennünk is annyi „széttépő” indulat támad. 

Márk 16,9-13

425. dicséret

Isten előtti erkölcsi kérdés az, hogy megélhetésünk mekkora hányadát szereztük ügyeskedéssel, „spekulációval”, a tényleges munka helyett; - ma pedig a spekuláció felé billent el a mérleg nyelve. Isten mai népe is sokféleképpen gyarló. Itt prófétai kritikát olvasunk Isten népéről: akik hazudnak, alattomosak, erőszakosak (1), kalmárkodnak, ügyesen nagy vagyonra tesznek szert (8), és minden eredményüket a saját okosságuknak tulajdonítják (9). A pénzről szemérmesen nem beszél a hívő ember, de nem foglal el kisebb helyet az életünkben, mint bárkiében. Nem is ez a baj, hanem az a kérdés: hogyan szerezzük, milyen áron, mire használjuk; - Az a valódi megtérés, amikor az ember a „csúcson” rádöbben, hogy küzdött, „győzött”, de ez halálosan kevés, ezért elkezdi igazán, „sírva” keresni az Urat (5-7). 

Márk 16,1-8

350. dicséret

„Gyülekezetünk fiataljai közül valaki meghívta a feleségemet és engem, hogy menjünk el Martonvásárra egy hangversenyre. Csodálatos, gazdag élmény volt. Igen, de számomra ez csak az egyik oldala volt a dolognak, belemerülni Beethoven muzsikájába. A másik része az volt, hogy nagyon keserves, éles fájdalom szaggatta a vállamat és a karomat. Testi fájdalom. Ebben a kettősségben ültem ott, és figyeltem, hogy mindeközben mi zajlik le bennem. Minden embernek van egy titokzatos szellemi centruma, egy műhely, ahol feldolgozzuk az élményeket: ez a centrum az „én”. Miközben ott ültem, azt figyeltem, hogy ez az „én” háromfelé is kifejtheti a tevékenységét. Ez az „én” megfeledkezhet a fájdalomról, és koncentrálhat a muzsikára, ez az egyik lehetőség. De fordítva is lehet, hogy annyira fáj, hogy megfeledkezik a muzsikáról, és koncentrál a fájdalomra. A harmadik lehetőség, hogy az „én” önmagát figyeli, hogy most mit csinál az „én”. Ez az emberi pozíció: feszültségek között élünk. Ezek a feszültségek összecsattannak az énünkben, és döntenünk kell, hova fordulunk. Az Istenben is van ilyenfajta szerkezet, mint mibennünk? Feszültség, amivel koncentrálni kell valahová? Bocsánat, hogy így beszélek Istenről, a szemléletesség miatt teszem. Bizony, Istenben is ott van az irántunk való jogos harag és a kegyelméből következő szeretet összecsapása. Isten pedig az irgalomra koncentrál, a szeretetre koncentrál, kegyelmesen dönt.” (Farkas József)

Márk 15,42-47

447. dicséret

Dús lombú szőlő Izráel, bőven terem (1), - de ez itt most nem dicséret, hanem kritika. A dús lomb sikert, szépséget, bujaságot jelent, testi, lelki, társadalmi, vallási értelemben egyaránt (2-4). Ahol a szabadság már szabadosság, és ahol a szőlő „szakadásig” terem, ott a következő évben alig lesz termés. Ahol túlfeszítenek minden húrt, ott előbb-utóbb valami megreped, elpattan. Meddig teremhet még szőlőt ez a dús lombú nyugati társadalom, meddig pöröghet még ez a modern világ, meddig tágíthatók még a határok. A legnagyobb baj, hogy az érdekekhez nem párosulnak értékek. Az érdekkel nincs baj; az, bizonyos határig biblikus; még a Heidelbergi Káté is több kérdésben felteszi, mi hasznom mindebből? De ahol csak az érdek dominál, mindent felülírva, ahol a pénz, profit, presztízs, pozíció, paráznaság kiszorítja az örökkévaló értékeket, ott előbb utóbb „megszakad” a bőven termő szőlő, és elszárad a dús tőke - elpattan a húr. Esély sincs változásra, amíg az alapdiagnózis ez: „nem féltük az Urat” (3).  Adj megtérést, Urunk!

Valóban döbbenetes, amilyen hűtlenül – paráznán viselkedett Izráel, hűséges Istenével szemben. Ezért jogos a büntetés, azaz a paráznaság bérét el kell venni az állhatatlanoknak (1-6).* Nyomorúságukat csak tetézi a közöttük lévő gyűlölködés, mert ahol sok a bűn, ott nagy a gyűlölködés (7). - Sorolhatnánk még a jogos büntetések sorát: immár kilenc fejezet óta csak erről van szó; milyen gonosz, hűtlen, förtelmes ez a nép, és ezért miféle büntetések sora vár rá. Bizony, leverő, fárasztó ez a sok ostorozás, még ha jogos is. Akit állandóan csak szapulnak, az még jobban megkeményedik; akinek állandóan csak a bűneit szórják a fejére, az belefárad, belehal, esélye sincs a jobbra. Köszönjük Urunk, hogy Te megmutattad, nem ez az igazi arcod! Jézus Krisztusban nem ránk olvasod a bűneinket, hanem lehajolsz hozzánk. Aki a ciszternában senyved, annak segítő jobbot kell nyújtani, és ki kell húzni a mélységből (Zsoltárok 40). 

Márk 15,16-32

22. zsoltár

* Nyomorúságok sora következik: vége lesz az örömnek (1), hiányozni fog a must (2), és szűken terem a föld, végül nem lakhatnak hazájukban, hanem idegen földre hurcolják őket, ahol nem tisztelhetik az Urat (3-4). Kenyerük arra elég, hogy ne haljanak éhen, de arra kevés, hogy lecsillapodjanak; - gyötrelmes testi és lelki kielégítetlenség az osztályrészük (4). Kincseiket benövi a csalán, lakhelyüket a gaz (6).

Nincs szánalmasabb, mint amikor valaki nem találja a helyét. Természetesen az ember, élete kezdeti szakaszában keresi ezt a helyet; de mivel mindennek rendelt ideje van (Prédikátor 3), ezért előbb-utóbb meg kell azt a helyet találni, ahol magunkra, feladatunkra, a másikra és Istenre találunk. Milyen szánalmas, ahogy Isten népe a többi nép között bolyong, mint a kóborló vadszamár: nem találja helyét, Istenét; pótlékok után koslat, bálványok, oltárok, népek és királyok kegyét keresi. Pedig olyan nagy ajándékot kapott ez a nép: kijelentést, vezetést, törvényt, biztos irányt és utat (12); - ő pedig tovább keres. Így aztán nem tudja teljesíteni szolgálatát a világban, hiteltelenné lesz, miközben önmagát emészti fel, és megtapasztalja életének hiábavalóságát.* De jó tudni, a mi munkánk, nem hiábavaló, ezért szilárdan állunk a helyünkön, az Úrban (1Korinthus 15,58).

Márk 15,6-15

483. dicséret

* „Ha elhordom a köveket, - Máris újra nőnek még nagyobb hegyek. - De viszem, mint a többiek, - És káromkodok, vagy nevetek, - És azt akarom, amit nem lehet, - Érted és ellened, - Veled és nélkületek.” (LGT Sziszifuszi blues)

Izráel történetében volt olyan időszak (2Királyok 15), amikor gyors egymásutánban négy királyt is meggyilkoltak (Kr. e. 752 – 732). A hangulat akkor fűtött kemencéhez volt hasonló (7), amely éjszaka is parázsként izzott, reggelre pedig fellángolt (6): egymással is hadban álltak, királyaikat megölték, idegen nagyhatalmakhoz fordultak segítségért (8), ahelyett, hogy az Úrhoz kiáltottak volna (7). Ünneplésre gyűltek össze vigadni, miközben a szívük tele volt gyilkos indulattal. Isten népe között is mennyi álnokság (1), gonoszság és hízelkedés (2), képmutatásba rejtett gyilkos indulat (5-7) lappang. Sok kérdést vet fel ez a szakasz! Milyen indulatok lappanganak benned? Életed nem botránkoztat meg sokakat (1János 2,10)? Mire vagy képes, hogy előbbre juss? Hogyan viszonyulsz a „királyokhoz”, az éppen regnáló hatalomhoz? Kiáltasz-e naponta az Úrhoz? Képviseled-e az Urat, minden időben? Hogyan viszonyulsz az „idegenekhez”, akik szépek és okosok, a világ rajong értük?

Márk 15,1-5

156. dicséret

 Gyönyörű a 450. éves Heidelbergi Káté hitvallása, miszerint testestől-lelkestől az Úréi vagyunk. Ezért minden sebünk az Ő tudtával sajog rajtunk és bennünk, egyházunkon és szolgálatunkon, hogy végre ne csak a fejünkkel, hanem egész valónkkal Őfelé forduljunk (1). - Meggyógyított emberek vagyunk, mert Ő feltámadott és minket is feltámaszt, ezért a mai sebeket is a gyógyulás tényével hordozzuk (2). - Megtérni nem lehet saját akaratból, ez a fordulat az Úr kegyelmi tette, de ettől kezdve egyre jobban törekedhetünk megismerni az Urat (3).  - Az Úr eljövetele, jelenléte, megváltása biztos, mint a hajnalhasadás (3), a mi állhatatlanságunk ellenére is (4). - Ezért joggal ostoroz az Úr, de soha nem vet el (5), sőt azt végzi el bennünk, hogy „vallásunk” ne embertelen gépezet és felesleges áldozatok sora legyen, hanem Isten kegyelméből és ismeretéből következő szeretet (6). Minden bizonytalan, de az Ő szeretete biztos, ez a bizonyosság pedig minden itteni ingatagságot megtámaszt.

Vannak határok! Szabad ember az, aki ismeri és tiszteli a határokat. Ezek a határok még akkor is az Isten által húzott határok, ha igazságtalannak tűnnek, vagy korlátoznak.* A határokat tisztelni kell: a magántulajdon védelme ugyanúgy benne foglaltatik ebben, mint a másik ember tisztelete, és az örök értékekhez való igazodás, Isten törvényének cselekvése. Minden összeomlás ott kezdődik, amikor határrontók leszünk, mint Izráel és Júda: nemcsak egymás törzseinek tulajdonát nem tartották tiszteletben, hanem az Úr parancsait sem. Ma tényleg megtapasztaljuk, hogy nincs határ; - átgázolunk még a másikon is, miközben az Úr által meghúzott határ már régóta nem mérték. A szénásszekér kerekének „határa” az abroncs, nélküle azonban szétesne a kerék, és nem lenne terhelhető a szekér. Még az örök életben is lesz határ, azaz isteni rend, ott azonban ez a legnagyobb öröm forrását jelenti majd; bizonnyal jó lesz! Isten határtalan szeretetének határa Krisztus, és ha már dobálódzunk ilyen értelmezhetetlen szavakkal, mint a „végtelen”, akkor a végtelen határa Isten.

Márk 14,53-65

345. dicséret

* Az emberek által húzott határokat is az Úr engedi megrajzolni, ezek sokszor ítéletesek, de később az Úr kegyelme szerint átrajzolja, és örök rendje szerint módosítja a határokat.

Az Úr világosan kimondja, mi a baj velünk, nem a hátunk mögött, hanem a szemünkbe mondja, nem rosszindulattal, hanem féltő szeretettel - Az alapbaj az, hogy nem ismerjük Őt (1). - Ezért akár perbe is szállunk az Úrral, miszerint Ő nem látja jól a mi bajunkat.* Nem az Úr a „norma”, hanem az ember a „mérce”. Ettől kezdve minden szétesik: nincs igazság, hűség, esküdöznek és hazudoznak, ölnek, lopnak, paráználkodnak. Ebben a káoszban elalél ember, állat, és a lakott föld (1-3); a lelki, hitbeli keveredésről nem is beszélve (12-13). - Az Úr szolgái is hűtlenek, megvetették az Úr szavát, hamis próféták, megélhetési papok (6-9). Persze azért ne legyünk képmutatók, mert mindenki megélhetésből csinálja, amit csinál, mert meg kell élni! De milyen áron? - A káosz következménye máig tapasztalatunk: „esznek majd, de nem laknak jól” (10). - Ennek ellenére, micsoda kegyelem, mégsem veti el az Úr a népét, de megregulázza (14-16), mert a szilaj marhát nem lehet tágas helyen legeltetni. Urunk regulázz, téríts észhez, hogy el ne vesszünk, de a fenyítés alatt se vond meg tőlünk határtalan kegyelmedet. Cselekedd hatalmaddal, hogy jobbá legyünk!

Márk 14,43-52

69. zsoltár

*  Legrosszabb esetben meg sem halljuk Őt.

Képzeljük el, megcsalt bennünket a hitvestársunk, nemcsak gondolatban, hanem valóságosan. Nyilván sok oka lehet annak, ha így alakul egy házasság. Mi szokott történni akkor, ha kiderül: fájdalom, harag, bosszú, szakítás, válás; vagy kényszerű együttsenyvedés, a látszat fenntartása érdekből és illemből, de soha nem lesz már olyan az a házasság, amilyen valaha volt. Létezhet olyan, hogy ekkora csalódás után, nemcsak „megbocsátunk”, hanem igazán újat akarunk kezdeni azzal, akinek az Úr színe előtt megfogadtuk, hogy őt soha el nem hagyjuk. Ez lenne a hívő ember útja: aki igazán szereti a másikat, az megcsaltan is szereti. Hóseás ezt a képet magasabb szintre emeli: az Úr így szereti hűtlen népét. A prófétának ezt a szeretetet kell kiábrázolnia, amikor tovább kell szeretnie azt az asszonyt, aki más szeretője volt és házasságtörővé lett (1). Jézus Krisztus felmenői között parázna asszonyokat is találunk (Máté 1,1-17), mert Ő a paráznák megváltója is; azoké, akik szeretik az édes, kívánatos aszú szőlőt - és ezért elpártolnak hitvestársuktól és Istenüktől. Ez a megváltó szeretet azonban megfékezi a paráznaságot, nemcsak úgy, hogy megtisztít, mert a paráznaság itt soha nem elintézett ügy, hanem úgy is, hogy nem ad alkalmat rá, „bezár”, „korlátoz”, fogságba visz, ahogy itt is olvassuk (2-5). Joó Sándor mondta egyik igehirdetésében: Uram, ha lenne kedvem a bűnre, ne legyen alkalmam rá; ha lenne alkalmam rá, ne legyen kedvem hozzá!

Márk 14,32-42

102. zsoltár

Sok szerencsétlenség érheti az embert. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy többnyire saját tévesztéseink hoznak ránk romlást; – nyomorúságunk letagadhatatlan. Ákor völgye Jerikó városa mellett feküdt.* Jerikó elfoglalásakor egy Ákán nevű ember az Úrnak szánt zsákmányból lopott, ezért az Ákor völgyében halálra kövezték (Józsué 7,24-26). Az „Ákor” völgyének jelentése: szerencsétlenség völgye. Hóseás ebben a fejezetben felváltva hirdeti Isten jogos ítéletét, és könyörülő irgalmát.** Isten ugyanis azt ígéri, hogy a szerencsétlenség völgyét a reménység kapujává teszi. Erre csak az Úr képes: kaput nyitni ott, ahol emberileg már csak áttörhetetlen falak magasodnak. Jézus Krisztus feltámadása tette a szerencsétlenség völgyét a reménység kapujává. A halál árnyékának völgyében járva sem félünk! (Zsoltárok 23)

Márk 14,26-31

208. dicséret

* Ákor völgye Júda és Benjámin törzsének határán feküdt.

**  A fejezet kerete az új kezdet (1-3; 16-25), ezek között olvasható az ítélet.

Érdekes, hogy a testi paráznaságot kevésbé toleráljuk, mint a „lelki” paráznaságot.* A „lelki” paráznaság alatt nem a gondolati „tévelygéseket” értem, mert hála az Úrnak, hogy a gondolat nem a szabadságjogok miatt szabad. „Lelki” paráznaság az, amikor valakit az érzelmei irányítanak, ezért „döntés” helyett állandóan csak kóstolgat. „Lelki” paráznaság az, amikor valaki az egyetlen, élő Isten helyett a saját vágyai szerinti „istent” imádja. „Lelki” paráznaság az is, amikor valaki Krisztust megváltónak tartja, de a gyülekezeteket cserélgeti, és mindig más lelkészbe „szerelmes”. Parázna az, akit nem lehet semmiféle válasszal, szolgálattal, odaadással kielégíteni, mert neki mindig több kell, más kell, a másiké kell; mint az óvodásnak: meglátva a másik babáját, felkiált, hogy nekem az a baba kell! De az Ige szerint parázna az is, aki Isten ígéretét félreértve, olyanná akar lenni, mint a homok a tengerparton (17): nincs félelmetesebb a „soknál”. A homokba bele lehet fulladni, az agyonnyom, eláraszt. Tudom, hogy ez csak „kép” Isten áldásainak kifejezésére, mi azonban parázna módon, szó szerint értjük! Isten irgalmazzon nekünk, paráznáknak!

Márk 14,10-25

437. dicséret

*  Isten ígérete az, hogy noha Ő jogosan száll szembe népével a sokféle „lelki” paráznaság miatt (4)-15, végül mégis megkönyörül övéin (1-3). 

Reménytelen félelem lesz úrrá rajtunk, amikor azt olvassuk, hogy „nincs irgalom”. Amíg van halál, addig valóban nincs irgalom. Ennek gyökere pedig az a tény, hogy nem tartozunk az élet Urához. Ahol az ágat lemetszik a tőről, ott előbb-utóbb pusztulás következik. Isten azonban csak egy időre hagyja el népét, majd visszaoltja őket az életet adó tőbe, Jézus Krisztusba, akiben mégis azt mondta az Úr, hogy van irgalom: mert ti az én népem vagytok, és senki sem ragadhat ki benneteket az én kezemből. Ez a szeretet azonban nem visz rá többé semmiféle paráznaságra (2), sem Istennel, sem emberekkel; sem testi, sem lelki értelemben.* 

Márk 14,1-9

450. dicséret

* Hóseás egy parázna korban (Kr. e. 750-722), az északi országrészben figyelmeztette Isten népét, hogy nem mehet ez így tovább. Amikor az Úr egy parázna nő elvételére szólítja fel Hóseást, azzal azt jelzi, hogy milyen nagy a baj. Ma is sokféle módon tudunk „paráználkodni”, a legnagyobb paráznaság azonban: elhagyni az élő Istent, minden életnek forrását (Zsoltárok 36,10).

A nagy próbatétel után eljön a megváltás időszaka (1-3; 12). Az Ige keresi a lelki hasznát az Antiokhosz féle üldözéseknek, és állhatatosságra buzdít (12). Izráel eddig alig foglalkozott a halál utáni élet kérdéseivel. A mostani nyomorúság azonban szembe kényszerítette őket azzal, hogy meddig még Uram, hogyan adatik megoldás, mi lesz a mártírokkal és azokkal, akik olyan gonosz módon okoztak szenvedést másoknak? (6) Itt már olvasunk örök életről és örök gyalázatról (2). Ne feledjük: a végső szót ebben, az élet kegyelmes fejedelme, Jézus Krisztus mondja ki. Ő ígérte azt is, amit itt már Dániel is prófétál, hogy a nagy nyomorúság időszakai, a választottakra tekintettel megrövidülnek (Máté 24,22).* Dániel itt számolgat (11), érthető: a szenvedésben látni kell a gyötrelmek végét, csak így viselhető el.** Mindenesetre Jézus Krisztus arra intett, hogy ne számolgassunk, hanem hitben szolgáljunk, mert nem a mi dolgunk időpontokat és alkalmakat tudni (Cselekedetek 1,6).

Márk 13,21-37

364. dicséret

* A nyomorúságok megrövidülésére utal, hogy itt is két időszak és egy fél szerepel (7), amely a dánieli utolsó hét fele (hét évről, azaz évhétről van szó; Dániel 9,27).

** Nem véletlen azonban, hogy a héber kánon Dániel könyvét nem a próféták, hanem az egyéb iratok közé sorolták, mert ez a könyv a végidőkről szóló látomás (apokaliptika). Más a prófécia, és más az apokaliptika: a próféta a történelemben ad kijelentést, és ezzel Isten népét inti és reményt kelt; az apokaliptikus pedig a történelem végére tekint, és számolja a napokat. Mindkettő bátorít, de másként.