Érdekes, hogy a testi paráznaságot kevésbé toleráljuk, mint a „lelki” paráznaságot.* A „lelki” paráznaság alatt nem a gondolati „tévelygéseket” értem, mert hála az Úrnak, hogy a gondolat nem a szabadságjogok miatt szabad. „Lelki” paráznaság az, amikor valakit az érzelmei irányítanak, ezért „döntés” helyett állandóan csak kóstolgat. „Lelki” paráznaság az, amikor valaki az egyetlen, élő Isten helyett a saját vágyai szerinti „istent” imádja. „Lelki” paráznaság az is, amikor valaki Krisztust megváltónak tartja, de a gyülekezeteket cserélgeti, és mindig más lelkészbe „szerelmes”. Parázna az, akit nem lehet semmiféle válasszal, szolgálattal, odaadással kielégíteni, mert neki mindig több kell, más kell, a másiké kell; mint az óvodásnak: meglátva a másik babáját, felkiált, hogy nekem az a baba kell! De az Ige szerint parázna az is, aki Isten ígéretét félreértve, olyanná akar lenni, mint a homok a tengerparton (17): nincs félelmetesebb a „soknál”. A homokba bele lehet fulladni, az agyonnyom, eláraszt. Tudom, hogy ez csak „kép” Isten áldásainak kifejezésére, mi azonban parázna módon, szó szerint értjük! Isten irgalmazzon nekünk, paráznáknak!

Márk 14,10-25

437. dicséret

*  Isten ígérete az, hogy noha Ő jogosan száll szembe népével a sokféle „lelki” paráznaság miatt (4)-15, végül mégis megkönyörül övéin (1-3).