Az elöljárók tisztelete az ékes rend biztosítéka. Az egyházban az elöljáró kötelessége, hogy mindenkinél jobban fáradozzon az Úr és a rá bízottak ügyében, intsen az Ige világossága szerint, bíztassa a bátortalanokat, karolja fel az erőtleneket, és legyen türelmes mindenki iránt (14). A gyülekezetek feladata pedig az, hogy becsülje meg az elöljárókat, és szeresse őket nagyon (12-13).* Manapság, ki kell mondani, a világban szigorúbb, kiszámíthatóbb rend tapasztalható, mint az egyházban; éppen ezért a „szeretet” is nagyobb, mert a szeretet csak az egymás iránti tisztelet és megbecsülés kötelékében valósulhat meg (13). Ma az egyházi elöljárókat intik, szapulják; úgy, ahogy a „világban”, a világi elöljárókkal kapcsolatban ez teljesen elképzelhetetlen lenne. Az egyházban mindent lehet, következmények nélkül. Aki az elöljáróit tisztelni és szeretni tudja (13), bízva bennük, minden nyomorúságuk ellenére, az vizsgázott elégségesen a hitből, abban van kellő alázat; az ilyen testvér mutatta meg igazán azt, hogy nem az elöljáróra, hanem a krisztusi ügyre tekint.** 

 * Ahol az elöljáró szeretetet érez, ott szárnyakat kap, legyen az a gyülekezet lelkésze, vagy bármiféle egyházi vezető.

** Ha az elöljáró visszaélne helyzetével, az majd az ő ítélete lesz. Bizony az egyházban is azon döbbenhetünk meg, hogy tiszteletet és szeretetet adunk, akár elöljáróként is, és alig kapunk vissza ebből valamit, sem mint elöljáró, sem mint testvér. Változni, megtérni kell, hogy egymással rendben, mindenki felé tudjunk fordulni (15), hálaadó örömmel (16-18); egyébként megoltjuk a Lelket (19).