„Gyülekezetünk fiataljai közül valaki meghívta a feleségemet és engem, hogy menjünk el Martonvásárra egy hangversenyre. Csodálatos, gazdag élmény volt. Igen, de számomra ez csak az egyik oldala volt a dolognak, belemerülni Beethoven muzsikájába. A másik része az volt, hogy nagyon keserves, éles fájdalom szaggatta a vállamat és a karomat. Testi fájdalom. Ebben a kettősségben ültem ott, és figyeltem, hogy mindeközben mi zajlik le bennem. Minden embernek van egy titokzatos szellemi centruma, egy műhely, ahol feldolgozzuk az élményeket: ez a centrum az „én”. Miközben ott ültem, azt figyeltem, hogy ez az „én” háromfelé is kifejtheti a tevékenységét. Ez az „én” megfeledkezhet a fájdalomról, és koncentrálhat a muzsikára, ez az egyik lehetőség. De fordítva is lehet, hogy annyira fáj, hogy megfeledkezik a muzsikáról, és koncentrál a fájdalomra. A harmadik lehetőség, hogy az „én” önmagát figyeli, hogy most mit csinál az „én”. Ez az emberi pozíció: feszültségek között élünk. Ezek a feszültségek összecsattannak az énünkben, és döntenünk kell, hova fordulunk. Az Istenben is van ilyenfajta szerkezet, mint mibennünk? Feszültség, amivel koncentrálni kell valahová? Bocsánat, hogy így beszélek Istenről, a szemléletesség miatt teszem. Bizony, Istenben is ott van az irántunk való jogos harag és a kegyelméből következő szeretet összecsapása. Isten pedig az irgalomra koncentrál, a szeretetre koncentrál, kegyelmesen dönt.” (Farkas József)

Márk 15,42-47

447. dicséret