A fogságból hazatért nép számára az újra felépített templom, és a benne zajló kultusz biztosítékot jelentett. Pedig az Úr nincs kötve a templomhoz és a kultuszhoz, hiszen a menny az Ő trónusa, és a föld lábainak zsámolya (1). Ez a tény nem az istentisztelet fontosságát gyengíti, de hangsúlyozza, hogy nem elég a „külső” istentisztelet, hanem szükséges annak belső tartalma, az élő hit, és Isten Igéjének komolyan vétele (2-3). Ézsaiás könyvének egyik nagy témája volt ez: miszerint a gépies istentiszteletben, az önelégült vallásosságban nem telik kedve az Úrnak! Most a könyv végén hadd fordítsam meg ezt a mondanivalót! Valóban az egyház jelenléte ebben a világban csak élő hittel, szeretettel, Isten Igéjére, és annak evangéliumi tartalmára való figyelemmel hiteles: a „külső keretben” legyen ott a „belső tartalom”. Manapság azonban lehet, hogy a belső tartalom helyett a külső keretek megtartásának fontosságát kellene hangsúlyozni. Kell a megtérés, az élő hit, de ahol ezután minden korábbi külső keretet gőgösen elvetnek, mert azonnal „újabb”, és „élőbb” kell, mert a régi „hitetlen”, ott nagy baj van. Lehet, hogy ebben a bajban vagyunk? Kálvin nem véletlenül hangsúlyozta az igaz egyház ismertetőjegyei között az egyházfegyelmet. Ehelyett ma sok gyülekezet azt tesz, azt hirdet, amit csak akar; olyan istentiszteleti keretben, amilyenben kedvét leli. Egy individuális világban az egyéni hit felismerései vitathatatlanok?

Márk 7,31-37

63. zsoltár