Az ember életében nagy fordulat, amikor rádöbben arra, hogy „csak ennyi” az élet: mindaz, amiért hevültünk, hajtottunk, nagyra tartottunk, valójában mulandó, nem lényeges, mások előtt főként nem számít. Egykori nagy zenekarunk, a Presser féle LGT énekelte: „amikor elköszöntünk mind, a bohóc ránk legyint”. A mai Ige joggal nevezi a „csak ennyit”, a maga nyelvezetén bálványnak (3-9): haszontalan (10-12), mert pihenni térünk, és elvész mindaz, amiért izgultunk; még akkor is, ha nagyon igaznak gondoltuk azt, amit képviseltünk (1-2). A megtérés ott veszi kezdetét, ahol az embert ez a „bálványosan csak ennyi” tapasztalat igazán meggyötri (12), és engedi, hogy végre üres edény lehessen az Isten kezében, amelyben megjelenhet, saját maga önző tartalma helyett az Isten mennyei világának ajándéka. Isten nélkül „csak ennyi”, és még a bohóc is csak ránk legyint, akárkik voltunk is, Krisztussal azonban nemcsak ennyi, hanem örökkévalóan több.

Márk 4,1-20

377. dicséret

Szerző: refdunantul  2013.07.06. 04:00 komment

süti beállítások módosítása