ISTEN ÉS MAMMON

– 1. A mammon: vagyon, tulajdon, gazdagság. Ravasz László szerint a mammon „miniatűr mindenhatóság”. Amíg Isten uralma alá nem kerültünk, a mammon ural bennünket. Addig az ember mindenáron meg akarja szerezni a mammont, aztán meg akarja tartani, és még többet akar belőle. A mammon olyan, mint egy kábítószer: ha megszoktuk, nem tudunk létezni nélküle, és mindenre képesek vagyunk, hogy megszerezzük azt. Ezzel azonban az ember halálos örvényekbe keveredik, amelyek elnyelik. A mammon: a földi kincs (19–20) és minden, ami ehhez kapcsolódik: hírnév, nő, csalás, jószág, test, világ.

– 2. Rettenetes dolgok történnek a földi kincsek körül. Ne a világ maffiahálózatára gondoljunk, hanem saját konfliktusainkra, mögötte saját álkincseink önző védelmére. A „Lear király” foglalkozik ezzel a kérdéssel. Meddig mehet el az emberi aljasság, saját „kincseinek”, „igazságainak” markolászásában? Hogy vagyunk ezzel mi, az egyházban?

– 3. Pedig a földi kincs mulandó: az idő megemészti, a tolvaj ellopja. Ez persze így közhely. De Jézus ajkáról elhangozva isteni kijelentés. Egyébként pedig azonnal megértjük e kijelentés igazságát, amikor betegek leszünk és a halál árnyékának völgyében járunk. Akik akkor sem adnak ennek a kijelentésnek igazat, azokról mi inkább most hallgassunk. 

– 4. Mindenünk, amink „itt” van: az Istené. Továbbadásra kaptuk. Mindenünket egyszer el kell engedni, vissza kell adni örök Gazdájának. Nekünk pedig el kell számolnunk azzal. Nincs alku! Senki sem szolgálhat két úrnak (24). Ezek közül csak az Isten az Úr. De akinek nem az élő Isten az Ura, azt könyörtelenül legyőzi ez a másik úr. Ahol a kincsünk, ott a szívünk (21). Ha a mammonnak szolgálunk, akkor az tölti ki az életünket, kiszorít onnan minden mást, mint a víz a medencéből a levegőt, mint a sötétség kiszorítja a világosságot az alagútból. Így kialszik belőlünk a test lámpása, a „lélek szeme”, a lelki látás, az Isten Lelke által élesített látás (22–23).

– 5. Életünknek része a földi javakkal való sáfárkodás. Meg kell élnünk! Nem ez a probléma. A döntő kérdés az, hogy hol a szívünk, vagyis a döntő helyzetekben kihez, mihez ragaszkodunk (24). Áldott legyen az Isten, hogy Ő ragaszkodik hozzánk, és Ő nem enged beleveszni bennünket a halálos örvényekbe. Ő megtart, megvált, megszabadít, megadja a mindennapit, az „elég” lelkületét. Az Úr adhat bővelkedést is egy időre, de soha nem engedi, hogy bedaráljon minket a mammon gépezete!

1Mózes 18

AZ IMÁDSÁGRÓL…

– 1. Jézus nem azt mondja, hogy a nyilvános imádság képmutatás. Az öncélúan magamutogató, farizeusi kirakat-kegyesség a képmutató. Az ember nyomorúságos természetének része a képmutatás, amely csak a „kirakatra” ügyel, ami „haszonnal kecsegteti az üzletet”, de arra már nem figyel, ami a „raktárban” van. A nyilvános imádság fontos és szükséges: mert hitvallásunk része, nem szégyellve hitünket, kegyességünket (5).

– 2. A nyilvános imádság egyik fajtája a közös imádság. Közösen, hangosan azért imádkozunk, hogy együtt, egymás hite által épülve álljunk meg az Úr előtt. Ezt „szűk”, testvéri szeretet-közösségben gyakorolhatjuk. Ez egy szent értelemben intim közösség. Nem mindenkor, nem mindenhol, nem mindenkivel közösségben kapjuk a közös imádság lehetőségét. Senkit nem kényszeríthetünk erre. Mi magunk sem mindig vagyunk alkalmasak erre. Sok erőt, bátorítást adhat a közös imádság. Áldott az a család, boldog az a házasság, ahol ezt gyakorolhatják.

– 3. Jézus arra is figyelmeztet, hogy az imádság ne legyen „bőbeszédű” (7), hiszen tudja a mi Urunk, mire van szükségünk (8). Mi sokszor nem tudjuk. Vágyaink többnyire nem a mi javunkat szolgálják. Az imádság ne legyen bőbeszédű, egy harsogó világban különösképpen ne legyen az, mert az imádság mindig Isten beszédének, Igéjének befogadására készít fel.

– 4. Vannak olyan „imatémák”, amelyeket senkivel sem oszthatunk meg, mert azok csakis az Úrra tartoznak. A „belső szoba” csendjében elmondott imádságok mindig a legszentebbek (6), a leghitelesebbek, ahol az ember „kiöntheti szívét” (Jeremiás siralmai 2,19), megszabadulhat terheitől, megtisztulhat, és olyan üres edénnyé lehet, amit az Úr Lelke tölt meg az Isten országának kincseivel.

1Mózes 17

FELTÉTLENÜL KELL LÁTSZANI?

– 1. Minket, akik rendszeres kegyességi életet élünk, így ez életünk legfontosabb, éltető ritmusa, folyton kísért az, hogy ebben látszódjunk, ebben legyenek „sikereink”, vagyis ezt vegyék észre mások, és kellőképpen értékeljék. Bizony értékeljük is egymást ezen a területen, ami csak gerjeszti ezt a kísértést: „az komoly, hívő ember, a másik meg még csak úton van”. Ilyet is hallottam már, valakire utalva: „annak a hite csak ezüst, még nem arany”. Persze ugyanez felekezetek között is „működik”, el egészen odáig, hogy egyik felekezet a másik kegyességét nemcsak minősíti, hanem akár le is hitetlenezi a másikat.

– 2. Jézus Krisztus kijelentése sokkal többről szól, mint pusztán a magamutogató, öncélú, kirakatkegyesség és látszatkeresztyénség kritikájáról. Arról is persze! Amikor egymás előtt illendően viselkedünk, de mi van odahaza? Amikor kürtöltetünk magunk előtt, akár adományokat gyűjtve is. Vannak olyan tragédiák, amelyek után szinte versenyezünk az adományosztásban, a segítségben, annak hírül adásában. Tudjuk, hogy ez a világ csak így működik. Urunk nem is akar bennünket kivenni a világból, de megőriz bennünket abban a gonosztól (János 17,15), annak kísértéseitől, hogy mindenkor tudjuk, hol a határ. Ma mindenki úgy gondolja, legalábbis a kegyesek közül – Isten Igéjére hivatkozva – mindenki azt gondolja, hogy ő jót tesz, ő csak ad, neki igaza van. Ezért a kürtöltető világ hangzavarába mi is beállunk a saját kürtjeinkkel. Jézus int: Vigyázzatok!

– 3. A mi Urunk azonban ennél sokkal többet hangsúlyoz itt. Isten ismer, lát, tud rólunk, szeret, megváltott, az övéi vagyunk. A jutalmunk – Őbenne – már készen van. Tegyük csendes hűséggel, reménységgel és bizonyossággal a dolgunkat. Ennyi elég. Nem kell direkt látszani! Nem kell minden radaron feltűnni! Nem szabad „a verseny” halálos sodrásának még a közelébe se állni. Ne álljunk be a kürtöltetők sorába!

1Mózes 16

RAVASZ LÁSZLÓ MAGYARÁZATA VILÁGOS.

– 1. A törvény elrendeli a felebarát szeretetét. A felebarát szeretete azonban az emberi természet romlottsága miatt folyamatosan szűkült, saját népünk fiaira, házunk népére és a legszűkebb családtagokra. Az ember, a szeretet nagy parancsolatát egyre inkább csak erre a kis körre vonatkoztatta, a többire pedig, a közömbösségen túl, az ellenséges magatartást alkalmazta. A nagyon buzgó vallásos ember a maga ellenségét az Isten ellenségének tekintette, és istentiszteletébe is bevonta az ellenség szidalmazását, megátkozását (Zsoltárok 69,23–30).

– 2. Jézus hitetlenségnek tartja, ha csak azokat szeretjük, akik minket szeretnek (46–47). Az ellenség szeretete a tanítványság próbája. Isten felhozza napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak (45). Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (János 3,16). Isten Fia, Jézus Krisztus még a kereszten is imádkozott az ellenségeiért, áldotta azokat, akik átkozták, jót tett azokkal, akik gyűlölték (44). Ő nem emlegette, hanem cselekedte az Isten szeretetét, mint az irgalmas samaritánus (Lukács 10,36–37).

– 3. Hol találunk ilyen embert? Csak Isten újjászülő kegyelme formálhat bennünket ilyenekké. Az újjászülő Isten azonban megváltó Isten is. Ebben a testben ugyanis mindig távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6). Csakis az Isten tökéletes (48). Nekünk akkor van esélyünk, ha Ő vesz kézbe bennünket. Az evangélium éppen ez: az Ő irgalmassága kézbe vette durva életünket; csiszol, formál, megvált. Már elkezdődött a mi megváltásunk.

1Mózes 15

HITVALLÓAN EGYÉRTELMŰ BESZÉD ÉS ÉLET

– 1. Szavaink egyértelműségére hívja fel Jézus a figyelmet. Ez az elvárás Isten népének életében az Úr kegyelme által érvényesülhet: a hétköznapokban ugyanúgy, mint az Őróla szóló bizonyságtételben. Szavainkból persze következik az egyértelműen hiteles életünk.

– 2. Nem merünk igent mondani. Helyette a „talán”, az „esetleg”, a „majd meglátjuk” kifejezéseket használjuk. Nehéz helyzetekben, a felelős döntés helyett gyakran kétértelmű véleményeket fogalmazunk meg, diplomatikus ügyeskedéssel, vagy menekülésként. Mesterei vagyunk azoknak a fogalmazványoknak, amelyeket így is, meg úgy is lehet érteni. Ritkán hangzik fel ajkunkról a határozott „igen”, mert nem akarunk elköteleződni, felelősséget vállalni, sem egymásért, sem ügyekért. Az igenünk analógiája a házassági „igen”, ahol az „igen” kimondása a hitvestársam egy életre szóló, felelős felvállalása. A házassági „igen” kegyelmi állapot: „igen” Isten akaratára, Igéjére, rendjére, szeretetére, abban való gyönyörködésre.

– 3. De nem merünk nemet mondani sem, mint ahogy igent sem… Ezzel pedig halálosan nehéz helyzetbe sodorjuk magunkat és másokat is, mert a „semmilyen”, vagy a „mindegy milyen” állapot bizonytalanságánál nincs rosszabb. Ennek a halálos állapotnak csak a felszíne az a tény, hogy túlvállaljuk magunkat, mert nem mondunk nemet. Megint csak a felelősség áthárításával, fifikásan olyan helyzetet, feltételeket teremtünk, amire a másik kényszerül kimondani a nemet.

– 4. A krisztusi élet szerint, az „igen” legyen „igen”, a „nem” pedig „nem”. Nincs arany középút. Az életben dönteni kell: mégpedig az alapján, hogy tudjuk, kik vagyunk, mit hiszünk, hova tartozunk, melyik irányba megyünk! A mi döntésünk előtt, az élő Isten rólunk szóló, mindent megelőző döntése – ránk, nyomorult emberekre mondott igene – ad reménységet.

– 5. Tegyük azért hozzá mindezekhez, hogy az Isten óvjon bennünket a radikális szélsőségektől, mert kiirtjuk egymást. A krisztusi ember tud „árnyaltsággal” járni a világban, de a „döntő” helyzetekben dönt, mégpedig Isten elkért akaratához igazodva dönt, majd hitvallóan szól és cselekszik.

1Mózes 14

HÁZASSÁG ÉS PARÁZNASÁG

– 1. A férfi és a nő viszonyának tisztasága a házasság medrében lehetséges. A meder nélküli folyó pusztít, a mederben szabályozott folyó pedig éltet. Isten rendje szerint az emberi élet, az emberi társadalom alapja a család. Itt teljesedhet ki igazán az emberi élet, a házasság örök hűségében, testi-lelki összetartozásában, védettségében, intimitásában.

– 2. Jézus védi a házasságot. Sokféle paráznaság pusztít közöttünk, de a legsúlyosabb a házasságtörés. Ne paráználkodj, ne légy házasságtörő! (27)

– 3. Kísértés érhet a szemeinken keresztül, majd a kísértés végrehajtását a végtagjaink kezdik, közeledéssel, simogatással. Jézus alkut nem ismerő, kemény kijelentése arra utal, hogy a tiszta házasság állandó „irtás”, „szakítás”. A legkisebb megingás összedönti egész testünket, egész életünket, és valóban a gyehenna kezdődik el ott, ahol élvezetet, örömöt, boldogságot akartak: emberi módon, emberi indulattal (29–30).

– 4. Jézus sem szó szerint vette kijelentését, hiszen a szemek kivájása és a kezek levágása még ezután sem szünteti meg magát a gondolatot, amelyből a parázna cselekvés kiindul (28). Ezért imádkozik a zsoltáros tiszta szívért, amit csak az Úr újjászülő kegyelme teremthet meg benne (Zsoltárok 51,12). A tiszta szívű ember meglátja az Istent, mint szabadítót és megszentelőt (Máté 5,8).

– 5. A jézusi kijelentést a „gyakorlat” igazolja. Sok embert ismerek, akik nem tagadtak meg maguktól semmit: ételt, italt, nőt fogyasztottak ők bőséges választékban; és mi mindent műveltek még, ami ezzel jár. Ezek közül többüknek ismerem földi életük végét is: kiégett, összetört, megbetegedett, senkihez sem tartozó életekké lettek… Pedig élvezeti kultúránk ebbe az irányba halad. A nagy szabadságban nem kell megtagadnunk magunktól semmit, ami jól esik. Enni is csak azért nem eszünk, hogy a kor elvárásai szerint csontsoványra fogyjunk, és szemrevalók legyünk. Ebben nincs semmiféle önmegtartóztatás. Közben azonban egész testünk, lelkünk, életünk, környezetünk belepusztul ebbe.

– 6. A bűnök nem csak szexuális bűnök. Paráznaság az is, amikor valaki megunt valakit, valamit, és azt egy nemes indokra hivatkozva, lecseréli. Lehet, hogy a házasságában ezt nem akarja (nem meri) megtenni, de más területeken buzgón „újítgat”. Sajnos gyakran a gyülekezeti újítók is az otthoni rossz házasságukból menekülnek közénk újítgatni, ahelyett, hogy ezt először odahaza tennék meg.

1Mózes 13

TÖRVÉNY ÉS EVANGÉLIUM

– 1. Az isteni törvény kifejezi Isten akaratát, életrendjét, amely nélkül minden a halálba hullik szét. A törvény továbbra is érvényben van, de a jézusi értelmezésben.

– 2. Jézus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt (17). Az érvényben van, amíg ez a világ létezik. A törvényben kifejezett, éltető isteni akaratnak minden részlete érvényben van, még a legkisebb részlete is. Mindig ott kezdődik a pusztulás, ahol egy aprócska követ kimozdítanak a helyéről, és végül összedől az egész épület. A szervezetben egyetlen helyen megbomlik az egyensúly, és belehalunk. Ez nem konzervatív gondolkodás. Ez tény. Egyetlen apró részletet elhagyni Isten kijelentett törvényéből, vagy kimagyarázva, megalkudva relatívvá tenni, életveszély. Ezért nincs más választás, mint ezeket megtartani, tanítani; kitartani (18–19).

– 3. Jézus nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni (17). A pohár üresen is szép, de mégsem töltheti be lényegi rendeltetését. A poharat meg kell tölteni. Isten törvényét, a benne kijelentett, éltető, üdvözítő isteni szándékot be kell tölteni. Ezért jött Jézus Krisztus, és erre váltott meg bennünket is, hogy az Ő erejével készek legyünk szívből, örvendezve teljesíteni minden parancsolatban az Isten életes akaratát: kirakat tisztaság mellett megtisztuló élet, sokféle paráznaság helyett hűség és megelégedés, ne ölj helyett éltető szeretet! A törvény betöltésével egy új világkorszak vette kezdetét, az üdvkorszak, amely az Úr visszajövetelével lesz teljessé. Így lesz a törvényből evangélium, a holt betűből és paragrafusból élet, mások számonkéréséből bűnbánat…

1Mózes 12

MIT MOND JÉZUS A TANÍTVÁNYAIRÓL? (1)

– 1. Mi vagyunk: a föld sója, világító lámpásként a világ világossága és a hegyen épített város.

– 2. Jézus Krisztus szava teremtő és újjáteremtő szó. „Ti vagytok…” – mondja Jézus (13). Nem a magunk erejéből leszünk áldássá mások életében. Az Úr jelenléte, követése, áldása, újjászülő kegyelme tesz bennünket ilyenekké. Éppen ezért, Jézus nem jövő időben fogalmaz, hanem jelen időben. Nem arról van szó, hogy egyszer majd ilyenekké leszünk, hanem már azok vagyunk. Micsoda kegyelem, méltóság, bizalom…

– 3. A só ízesít, tartósít, tisztít és gyógyít. A lámpás világít a sötétben, utat mutat. A hegyen épült város messziről látható, biztos pont, mint amilyen Jeruzsálem volt, meg a templom hegye: láthatóan hirdetve az élő Isten krisztusi szeretetét, az élet és az örök élet ajándékozóját.

– 4. Valójában Jézus Krisztus a soha meg nem ízetlenülő só; Ő az örök világosság; Ő a hegyen épített, mennyei város. Mi annyiban lehetünk ilyenekké, amennyiben Őt hirdetjük, Őt szolgáljuk, Őt követjük, Őbenne élünk, Ő formálódik ki bennünk és általunk. Így bármi szépet és jót teszünk, nem minket dicsérnek, hanem dicsőítik a mennyei Atyánkat (16). A só a legfontosabb az ételben, de soha nem szerepel az étlapon. Nem látványosan szolgálni! Mi azért vagyunk megízetlenült só, elrejtett lámpás, és önmagát reklámozó város; mert mi minden módon látszani akarunk; mert Krisztust emlegetve is mi akarunk látszani. Ha így maradunk, kidobnak, elfújnak, lebontanak…

*

A só eloszlik, átjár, ízesít, megóv a romlástól. Óvni a világot a romlástól, átjárni az életet, mint kovász a tésztát, só az ételt: ez a mi szolgálatunk.

Isten a fény. Ez a fény Jézus Krisztus arcán ragyogott fel, és azok arcán, akik Őrá tekintenek. Amikor a napba tekintünk, fénylik az arcunk, de a fény nem a miénk; úgy kaptuk azt. A fény világosságot, reménységet, örömöt, utat és célt sugároz. A mi feladatunk, áldott kiváltság, hogy sugározzuk Isten Igéjét, üzenetét, evangéliumát. Jaj, ha véka alá rejtjük, ha megtartjuk magunknak, ha szégyelljük, ha nem vállaljuk fel, vagy meghamisítjuk a ránk bízott üzenetet.

A hegyen épített város nemcsak látszik, útba igazít, hanem hirdeti azt is, hogy Isten népe nem magányos szemlélődője hitének, hanem egy gyülekezet tagja, egy közösség része. A város viharban, vészben, ellenség dúlásában, éhínségben, tűzvészben, özönvízben is megáll; amíg csak lehet. A város puszta léte bizonyságtétel. Itt állok, másként nem tehetek. Csak akkor alkalmazkodom, ha földig lerontanak. Isten örökké megőriz! (Ravasz László)

1Mózes 11

A BOLDOGSÁGMONDÁSOKRÓL

– 1. A „boldog” kifejezés itt nem egy megállapítás, hanem egy magasztaló üdvözlés lerövidített formája: „Üdv annak, akit boldognak lehet nevezni, ezért boldogan lehet dicsérni.” Isten az, aki boldog, önmagának elégséges, és akinek kegyelme abban mutatkozik meg, hogy üdvösséges boldogságát nekünk ajándékozza, a Jézus Krisztusban. A Hegyi Beszéd felépítése is ezt a mennyei megajándékozottságot hangsúlyozza.

– 2. A boldogságmondások rámutatnak a jelenre, annak hiányos, fájdalmas valóságára: szegénység, sírás, éhezés, üldöztetés. Ezek mindegyike testi és lelki értelemben együtt magyarázható csak.

– 3. A boldogságmondások kijelentik a hitből érlelődött gyümölcsöket: amelyek ezeket a hiányokat, Isten eszközeiként gyógyítják a világban: szelídség, irgalom, tisztaszívűség, békességszerzés. Ez a négy gyümölcs elég lenne ahhoz, hogy Isten eredeti gondolata szerint rendeződjék az életünk. Nincs szelídség, irgalom, tisztaság, békesség: nincs élő hit; ezért a magunk módján erőlködünk azért, hogy boldogok legyünk, miközben halálosan boldogtalanok vagyunk. Urunk, adj hitet! Urunk, köszönjük, hogy már adtál hitet!

– 4. Végezetül a boldogságmondás kijelenti a boldog Isten evangéliuma által elkészített jövőt (1Timóteus 1,11): vigasztalás, örökség, megelégíttetés, az irgalom tapasztalata, Isten színe előtti élet, istenfiúság. Isten országának teljessége ez. Isten országa már itt van. Isten országa maradéktalanul kiteljesedik.

– 5. A boldogságmondásokat Jézus Krisztus hirdeti meg, mint Isten országának alkotmányát. A boldogságmondások Jézus Krisztust hirdetik meg, mutatják be. Jézus Krisztus maradéktalanul boldog, mert Ő, Isten Fiaként pontosan ilyen. Ugyanakkor a boldogságmondások megrajzolják a krisztusi ember alakját is. A mi Urunk, Szentlelke által egyre inkább minket is ilyenekké formál át (Galata 4,19).

1Mózes 10

ISTEN ORSZÁGÁNAK EVANGÉLIUMA GYÓGYÍT.

– 1. Sokan haltak meg mostanában körülöttünk, számunkra fontos emberek. Sokan súlyos betegek, testileg és lelkileg szenvednek, erőtlenek, mindenféle kínokban gyötrődnek. Persze, a jól ismert mondás szerint, az élet „orcátlanul” megy tovább, és a még egészségesek úgy bugyborékolnak tovább az élet izgalmas mocsarában, mintha ők sose halnának meg. Ezek odavetnek némi tanácsot, kezelést, hívő vigasztalást a vergődőknek, persze érdemben segíteni nem tudnak, és futnak tovább.

– 2. Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, mert nemcsak hatalmasan hirdette a megváltás evangéliumát, hanem a megváltás előízét adta azzal, igazolva mennyei hatalmát, hogy meggyógyította a testi, lelki, mentális betegeket, mindenféle erőtlenséget, mindazt a sok nyomorúságot (23–25), amitől a halál árnyékának völgyében vergődünk, kimondva-kimondatlanul (12–17). Ő nem magának halászott embereket. Jézus nem valami elvnek, ügynek, identitásnak toborozott „katonákat” (18–22). Ő az Isten megváltó szeretetét ajándékozta a világnak, zsidóknak és pogányoknak egyaránt (15).

– 3. Az itteni gyógyulás azonban csak átmeneti. Az igazi gyógyulás az örök élet, az üdvösség, amely már „itt” elkezdődik, „odaát” kiteljesedik, a Jézus Krisztusban. Hitben járva, szeretjük ezt az életet, de mindennél szánalmasabbak vagyunk, ha nem látunk túl ezen az életen! (1Korinthus 15,19)

– 4. Olvastam egy írást arról, hogy a génkutatás tudománya hamarosan megtalálja az öregedésért és a betegségekért felelős géncsoportot. Ettől kezdve akár örökké is élhetünk majd a földön. A tudós génkutató azonnal kijelentette, hogy természetesen az ebből következő számos más kérdést már nem az ő illetékessége megválaszolni: elbírja-e a föld „az emberiséget”, hiszen a túlnépesedett földteke készletei végesek, az emberi természet nem változik, beleértve azt is, hogy először ez a „földi örök élet” egy gazdag elit osztályrésze lesz majd. Ha csak ebben az életben reménykedünk, és ha Jézus Krisztustól is csak erre a földi életre nézve várunk „áldásnak” nevezett sikert, hatalmat, pénzt; akkor minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Korinthus 15,19). A halál ugyanis nem a meghalás. A halál az az élet, amit itt élünk, ahogy élünk. Az örök életet, ezt a mennyei többet csak az élő Isten adhatja meg nekünk.

1Mózes 9

MIVEL ÉLÜNK?

– 1. Most az első kísértésből induljunk ki! (3–4) Ez a kísértés a mindennapi kenyérrel, a megélhetéssel, az egyre jobb megélhetéssel kapcsolatos; valamint azzal, hogy mindent a magunk érdekében használjunk fel, és soha ne lássunk nagyobb összefüggésekben. A kísértő a böjtölő Jézus isteni hatalmát is saját maga kenyér-érdekeinek felhasználására késztetné. Ez a lelkület mindenkiből és mindenből hasznot húzna, „kőszívvel” még a kövekből is.

– 2. Isten szava, Igéje, mint lelki kenyér élteti igazán az embert. Igen, kenyérrel is él az ember, de nem csak kenyérrel él az ember. Ugyanis az embert elsőrenden Isten szava élteti. Mi éltet? Mivel élsz? Ez itt a kérdés! Mert amivel táplálkozol, az vagy. Amivel élsz, olyan módszereket alkalmazol másokkal szemben is. A csak kenyér által táplált test, lelki kenyér nélkül: szívében, lelkében, testében „elhízik”, eltunyul, önző ösztönemberré lesz; létezik, de nem él (Jelenések 3,1).

– 3. Nem emlegetni kell az Igéket, hanem élni azokból, és élni azokkal; aszerint élni. Elgondolkodtató, hogy mi, akik hirdetjük és fogadjuk az Isten Igéjét, mennyire bízunk Isten Igéjének éltető, tápláló, megújító erejében a „testi világ” keretei között. Sajnos, ki kell mondani, egyre több az aggasztó jel arra nézve, hogy közöttünk is mindent elural a kenyér-kérdés, az ehhez társuló harmadik kísértés, az e-világi, „magasnak” tűnő, pedig nagyon is mulandó hatalom (8–9). Hirdetjük az Igét, és mindent zsigerből, testi emberként oldunk meg. Persze, vegyük figyelembe az e-világi realitásokat, ne vessük le magunkat a magas toronyból, mert az öngyilkosság lenne! (5–7) De az e-világi halálos realitásokban, ha csak szépen beszélünk az Isten Igéjéről, anélkül, hogy az Úr szavára hagyatkoznánk, és számolnánk az Isten hatalmával és megváltó szeretetével: akkor a gonosz győzedelmeskedett felettünk.

Urunk, csak Teneked van hatalmad legyőzni a gonoszt! (10) Jöjj, Urunk! (Jelenések 22,20)

1Mózes 8

IGAZSÁG ÉS KEGYELEM.

– 1. Keresztelő János keresztsége a megtérés és bűnbánat keresztsége. A bűntelen Jézus azért keresztelkedett meg Jánosnál, hogy ezzel meghirdesse: Ő mindenben közösséget vállal népével, részese népe minden nyomorúságának, és azokat magára veszi, rólunk leveszi, minket megvált. Jézus nem magáért keresztelkedett meg, mintha Őneki lenne szüksége bűnbánatra, megtérésre, bűnbocsánatra, hanem népéért, értünk; vagyis azért, hogy kifejezze: halála által nekünk szerez feloldozást és megoldást, feltámadásával nekünk ajándékoz örök életet (13–15).

– 2. Ember erre képtelen. Belegondolok: mennyire nem tudok osztozni a másik nyomorúságában; nemhogy nem tudom magamra venni azt, hanem inkább menekülök az elől, amíg csak tehetem; nem tudok érdemben segíteni, nem tudok lényegi megoldást ajándékozni. Egyikünk sem képes erre. Ha van bennünk szeretet, sokat segíthetünk egymáson, enyhíthetjük a nyomort, de mindig kívül maradunk a másik baján, viszont előbb-utóbb beleveszünk majd a saját bajunkba. Ez az igazság. A többi mind mellébeszélés, ideértve a saját gyarló igazságunkat is. Isten igazsága az Ő tökéletes rendjét képviseli, amit mi szétszabdaltunk. Ahol istentelenség van, ott arat a halál. Életünk sok bűnére-vétkére tekintve, bizony ki kell mondanunk, hogy jogos igazság ez (Róma 6,23).

– 3. Isten azonban úgy töltötte be igazságát, hogy kegyelmezett nekünk: Jézus Krisztusban nemcsak osztozott sorsunkban, hanem hatalmával levette rólunk nyomorúságos életünk halálos terhét. Megnyílt az ég (16). Az Úr Lelke megelevenítette testünket és lelkünket (16). Isten gyermekeivé lehetünk mi is, akik hallják az Úr szavát. Az ilyen emberekben gyönyörködhet az Úr, mert az ilyenek örömöt okoznak embertársaiknak is, hiszen nem a saját gyarló igazságukat, hanem az Úr üdvösséges igazságát képviselik (17).

1Mózes 6,9–7,24

VÍZZEL ÉS SZENTLÉLEKKEL.

– 1. Csak két evangélium foglalkozik Jézus gyermekkorával, de mind a négy részletesen beszél Keresztelő Jánosról, mint Jézus előfutáráról. Keresztelő János szolgálata tehát döntő módon hozzátartozik Jézus szolgálatához. Keresztelő János tanít, de tanításában hangoztatja: aki utánam jön, az erősebb nálam, én vízzel, Ő majd Szentlélekkel fog keresztelni (11). Ez a szolgálatunk lényege: mindig kellenek Keresztelő Jánosok, akik az Isten kiáltó hangjai lesznek az élet pusztaságában mások számára (3), amiként bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, és utána eltűnnek a színről, hogy a megváltó Jézus legyen minden mindenekben (János 3,30). Mi vízzel keresztelünk, aki utánunk jön, az végzi el a lényeget, az Szentlélekkel keresztel.

– 2. Kívülről tudom ezt az igeszakaszt, és most ragyogott fel számomra igazán: „…aki utánam jön…” (11) Amikor bizonyságot teszünk Jézus Krisztusról, elmondunk mindent, amit tudunk. De azzal a bizonyossággal tegyük ezt, hogy noha a mi szavunk erőtlen, „vízzel való keresztelés”, de utánunk jön az Úr, aki mindezt Lelkének erejével megpecsételi, igazzá, elevenné, élővé és hatóvá teheti sokak életében. Amit az Úr tesz hozzá szavainkhoz, az a megváltás, az az evangélium, az a keresztyénség! Kell a „keresztelői” szolgálat, de nem elég: Krisztus kell, az Ő Lelke kell. Ő minden hűséges szolgálat nyomában jár áldó hatalmával.

– 3. Gondoljuk végig mi mindent jelent ez: bűnvallás és bűnbocsánat (6); intés és vigasztalás (7–10); az áldozathozatal és a megtéréshez illő élet tekintetében (10). A mi intésünk riogat és megfélemlít; a Krisztusé megvigasztal, és nem félelemből, hanem hálából indít új életre. Mennyi baj, szenvedés szorongat mostanában testvéreket körülöttem. Vigasztalom őket, de szavam „vízkeresztség”, tehetetlen emberi szó, a kétségbeesetten egyedül vergődő betegek számára. De abban bízom, hogy Krisztusról szóló szavaim nyomán, utánam jön maga az Úr…

1Mózes 5,1–6,8

AZ ÚR KEZÉBEN…

– 1. Nagy Heródes (Kr. e. 37 – Kr. u. 4) meghalt (19). Meghalnak az e-világon leghatalmasabbak is, meghalunk mindnyájan, és utána meg kell állnunk az Úr színe előtt: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé…”, hogy kiderüljön, vajon Őneki kedvesen éltünk-e? Sok nyomorúságunk van, de ezek között is a legnagyobb, hogy egymás életére törünk (20); vagy nyíltan és rettenetesen, mint Heródes tette ezt; vagy kifinomult ügyeskedésekkel. Csak az Úr kegyelme tart meg a számadáskor! (2Korinthus 5,9–10)

– 2. Minket őriz az Úr az üdvösségben, mint Józsefet és családját. Még akkor is így van ez, ha ebben a világban már nem őriz meg bennünket, hanem hazahív örökkévaló országába. Milyen nyíltan szól Isten Igéje az emberi tényezőkről is, amelyek a hívő embernél is jelen vannak. Ne akarjuk ezeket folyton elfedni, letagadni! Lám, nem mindig szégyen idegenbe menekülni (2,13), nem mindig gyengeség félni, ahogy József sem Betlehembe ment vissza, mert ott Heródes kegyetlen fia, Arkhelaosz uralkodott, hanem északra, Názáretbe tért vissza (22).

– 3. Urunk mindent a kezében tart. József és családja életében ezekkel az eseményekkel is, mindent szépen intézett, miközben kijelentette magát (22), és az üdvösségünket munkálta, hogy beteljesedjék az Írás Jézus Krisztussal kapcsolatban (Ézsaiás 11,1), hiszen Názáret sarjat jelent (23). A kivágott, kipusztultnak tűnt törzsből új élet, új hajtás fakad; halálra ítélt életünk számára van reménység a Krisztusban. Még azok számára is, akiket megvet a világ, ahogy a názáretieket is megvetették.

1Mózes 4

VAN-E MENEKVÉS?

– 1. Heródes haragra lobbant, és hatalomféltésből megöletett minden kétéves és annál fiatalabb gyermeket. Az evangélista tényközlő tárgyilagossággal tárja elénk az eseményeket. Éppen ettől lesz igazán megdöbbentő: mire képes a gonosz által megszállott ember, milyen ez a bűntől megrontott világ. Heródesek mindig voltak és mindig vannak. Mi is Heródessé leszünk, amikor indulatból, féltékenységből pusztítunk, amikor semmi nem szent, amikor semmi nem számít... (16)

– 2. Kegyelem alatt vagyunk, ha megszomorodunk a világ nyomorúságán. Kegyelem alatt vagyunk, ha tudunk sírni (5,4). Kegyelem alatt vagyunk, ha ez a sírás nem lesz hangos és vigasztalan jajgatássá; vagyis, ha nem megkeseredve, hanem reménységgel sírunk, imádkozva sírunk, látva az Úrtól elkészített megoldást, a maradandó vigasztalást (18; Jelenések 21,4).

– 3. Az Úr menekülést készített övéinek, Józsefnek és családjának. Az Úr szabadulást készített népének. Amikor testi szemeinkkel azt látjuk, hogy nincs menekvés, meg ne rettenjünk, hiszen amikor Jézus Krisztus számára nem volt menekvés, Isten éppen akkor mutatta meg, hogy az Ő hatalma legyőzi még a halált is: harmadnapra feltámadott. Ahol nincs menekvés, ahol az emberi lehetőségek véget érnek, ott kezd igazán munkálni az Úr kegyelme. Az ember teste görcsbe rándulhat, az ember megrettenhet; de Isten hatalma még a megrettenésben is velünk van (13–15).

1Mózes 3

IMÁDNI…

– 1. Imádni csakis az egyetlen, élő Istent lehet. Imádat csakis az Úrnak jár. Amikor a napkeleti bölcsek azért tesznek meg hosszú és veszélyes utat, hogy imádják a „királyt”, akkor ezzel azt hirdetik meg, arról tesznek vallást, hogy Jézus az Isten Fia (1–2).

– 2. Aki azonban nem Jézus Krisztust imádja, az mindenre képes: mint az önmagát imádó Heródes, aki értesüléseket szerez, hamisan láttat, és közben gyilkos indulattal bármit képes a maga számára kamatoztatni; vagy mint az Írást részleteiben tökéletesen ismerő tudós papok, akik semmit sem tudnak Isten megváltó szeretetéről, és nem látják a fától az erdőt. Isten imádása nélkül tombol a gonosz, írástudók és „írástudatlanok” között egyaránt (3–8).

– 3. Az emberi élet csakis Isten imádásában teljesedhet ki. Az imádásban „helyére” kerül az emberi élet: örvendezik, ajándékot ad, önmagát; mert emberfeletti ajándékot kapott, üdvösséget, örök életet, mindennél többet. Aki Istent imádja, az alázattal beismeri a maga nyomorúságát, és egyedül a hatalmas Isten megváltó, krisztusi szeretetétől várja a megoldást. Isten felemeli azokat, akik Őt imádják, kijelenti magát nekik. Lám, van még remény, hiszen távoli vidékek bölcsei imádják az Urat; azok, akik nem a testi szemekkel látható választott néphez tartoztak és mégis választottak voltak. Lám, van még remény, hiszen a teremtett világ ragyogó csillaga is az Urat imádja (9–12).

1Mózes 2

A SZENTLÉLEK ÁLDÁSAI.

– A Szentlélektől való Jézus Krisztus születése (18). Nemcsak abban csodálatos értelemben, ahogy Mária áldottan fogant a Szentlélektől (20), hanem Jézus Krisztus születése maga, mint a megváltás isteni szándéka, ezáltal az Isten ígéreteinek beteljesedése is az Úrtól, Isten Lelkétől való (22; Ézsaiás 7,14). Ezáltal nemcsak valljuk, hanem mindenkor tapasztaljuk, életünk utolsó percéig, és azon túl az isteni teljességben, hogy: „Velünk az Isten.” (23)

– A Szentlélektől való az, hogy életünk áldott, értelmes, krisztusi életté lehet (18). Ilyen értelemben, Isten népe áldott állapotban van a Szentlélektől. Nemcsak Mária, hanem József is áldott állapotban volt. Isten Lelkének áldott vezetésével lettek jegyesek (18). A Szentlélek erejével hordozták a próbatételeket (19). A Szentlélek bölcsességével maradhatott higgadt József, hogy a külső provokációk ellenére is, imádsággal végiggondolja helyzetüket (20). A Szentlélek által szerethette József örök hűséggel Máriát, a mindent megmagyarázó és mennyei összefüggésekbe helyező angyali kijelentés előtt is, hiszen József még akkor sem akarta megszégyeníteni és „megköveztetni” Máriát, mint házasságtörőt (19). A Szentlélek végezte el, hogy mindketten engedhessenek az Isten akaratának (20), és szentlelkes buzgósággal szolgálhassák az Urat. Ilyen az áldott élet.

– A Szentlélektől való az angyali kijelentés csodája (20). Ez az Isten Igéjének, kijelentésének csodája. A Szentlélektől való, hogy a halál árnyékának völgyében járva megnyílik az ég (Máté 3,16), és az örökkévaló Úr szabadító irgalma emberi értelmet meghaladó módon magához ölel bennünket, megnyugtat, eligazít, megigazít, megszentel és megvált (21) „…ne félj…” (20)

1Mózes 1,26–31

KRISZTUSIG!

–  Egy fárasztó nap után hazaérni, de aznapi feladatunkat becsülettel elvégezve eljutni hazáig: hála, öröm, remény és megnyugvás. Sok minden történhet ma is, de biztos és áldott úton vagyunk: Krisztusban, Krisztusig.

– Sok név olvasható ebben a nemzetségtáblázatban, egyenként is elidőzhetnénk minden személy kilétén, szerepeltetésének teológiai üzenetén. A lényeg azonban az, hogy Isten ezeket mind arra használta fel, hogy eljöjjön Krisztus, hogy eljussunk Krisztusig.  Nem említ minden nevet Máté evangélista, csak az Isten szerető szövetségkötését, az ábrahámit (1Mózes 12,1–5), valamint a dávidit (2Sámuel 7), és ezeknek beteljesedését, a krisztusit, azokon belül háromszor 14 nemzedéket. Máté gyönyörű rendben fogja egybe az áttekinthetetlennek tűnő évszázadok lényegét: Krisztusig.

– Krisztusig! Gyarló életünk fogságától Krisztusig; a betegségtől a gyógyulásig, a bűntől a bocsánatig, a haláltól az életig, a gonosz hatalmától a szabadulásig; az emberileg megoldhatatlantól az Isten hatalmas szeretetéből fakadó megváltásig: ez az evangélium. Ennek dokumentuma Máté evangéliuma. Isten Lelke által ez a dokumentum megelevenedik számunkra, megelevenít minket, mint ahogy a partitúra hangjegyei csodálatos, élő, eleven zenévé állnak össze, és a mennyei világ örömére hangolnak bennünket, amikor azt hallgatjuk.

1Mózes 1,1–25

– Józsué könyvének végén három temetésről olvasunk. Meghalt Józsué, eltemették a saját városában (29–30). József holttestét hazahozták Egyiptomból, és most eltemették azt az Ígéret Földjén, Sikemben (32). Meghalt Eleázár főpap, Áron fia is, akit Gibeában temettek el (33).

– Mindhárman idegen földön éltek, és beteljesedett rajtuk Isten ígérete. Most mindhárman az Ígéret Földjében pihennek. Hűséges Istenünk beteljesíti ígéreteit. Lehet, hogy e földi létben nem éljük meg mindazt, amiért imádkoztunk és küzdöttünk, de akkor sem hittünk és éltünk hiába.

– Mindhárman az Úr szolgái voltak (29). Nincs ennél nagyobb méltóság: az Urat szolgálva élni, dolgozni a magunk helyén, a magunk „hivatásában”, és másokat is az Úr szolgálatára indítani. A világ halálos nyomorúsága éppen az, hogy mindenki saját magát szolgálja, még a legnemesebbnek mutatott ügyek mögé bújva is. Az Úr szolgálata szabadít meg bennünket ebből az állapotból. Mi, a magunk erejéből képtelenek vagyunk az Úr szolgálatára (19). Az Úr kegyelme hív el bennünket erre a szolgálatra, ez a kegyelem hoz ki bennünket a halálos régiből, és mindvégig megőriz bennünket ebben a szolgálatban (17–18).

– Mindhárman meghaltak, és reménységben haltak meg (29–33), mert mindhárman ismerték az Úr szabadító, nagy tetteit (31); és ismerték az Úr velük kötött, megváltó, örök szövetségét (25–28). Sok minden történhet velünk, az élet útján járva. Urunk, kérünk, ne engedd, hogy megkeseredjünk, add, hogy az örök élet krisztusi reménységével, a Te örök irgalmadba kapaszkodva mehessünk el innen! Akkor egy kőoszlop emlékeztette a népet a reménységre, ma Isten Igéje emlékeztet bennünket Jézus Krisztus feltámadására (1Korinthus 15,1–2).

Efezus 6,10–24

– Nem ti, hanem én! – így szól az Úr (13). Mindent Isten cselekedett!

– Tömör összefoglalása ez Isten népe eddigi történetének: az Úr kihozta népét és bevitte… (5; 13). Ez a két szó kifejezi az Úr cselekvésének minden áldását: Ő „kihoz” bennünket a halálból és „bevisz” az életre!

– Az Úr színe előtt megállva, elcsendesedve megalázkodik bennünk a lélek: minden nyomorúságunk ellenére, milyen kegyelem alatt vagyunk! Az Úr színe előtt állva felragyog a krisztusi, megtartó kegyelem, és helyére kerül az életünk, Isten erőt, megnyugvást, megoldást, üdvösséget ajándékozó rendjében.

– De még az is kegyelem, az is Isten cselekvése, hogy az Ő színe elé állhatunk, az Ő színe előtt élhetünk, és az Ő megváltó szeretetére tekintve összegezhetjük eddigi életünket; ne megkeseredve, hanem hálákat adva. Az Úr talál meg bennünket, mint elveszetteket (Lukács 15,24).

– Az Úr végzi el azt is, hogy még ma eldönthessük, hogy Jézus Krisztust követve Őt szolgáljuk, házunk népével együtt (14–15). Egyébként ez a kegyelem azt is beláttatja velünk, hogy nincs is értelme mást szolgálni, csakis az Urat; Őrajta keresztül pedig abban teljesedik ki az emberi élet, ha szeretetben szolgálunk egymásnak (Galata 5,13); azoknak, akiket az Isten ránk bízott. Ha mindenki erre figyelne, „rendben” lenne az „itteni” élet is; és nem marcangolnának szét bennünket gyarló és mulandó érdekek.

Efezus 6,5–9

– Józsué megöregedett, és mindvégig az Úr ügyében járt. Nem feltétlenül az az áldott ember, aki megöregedhet e-világban. A hosszú élet önmagában nem érdem. Az az áldott ember, aki az Úr ügyében jár, alázatos hűséggel; bárhol végzi is feladatát (1).

– Józsué mindvégig az Úr ügyében járt, de nem végzett… A szolgálatunk soha nem kész. Mindig valaki munkájába álltunk be, és valakinek átadjuk majd azt. Sok volt még a feladat, amikor Józsué megöregedett, az ország jó részén még kánaániak laktak. Egyszer egy gyülekezetet váltó lelkésztől hallottam, hogy ő azért szolgál új gyülekezetben, mert az előző helyén már végzett. Nem értettem, miről beszél.

– Józsué tudta, hogy nem végzett. Azt is hálaadó szívvel fejezte ki Józsué, hogy amit elvégezhetett, azt is az Úr kegyelme által végezhette el, hiszen az Úr cselekedett általa (3). Isten beteljesítette ígéretét (14).

– Józsué tudja, hogy nem végzett, ezért intette népét, hogy vigyázzanak (11), és legyenek hűségesek az Úrhoz, valamint mindahhoz, amivel az Úr megajándékozta őket. Látta népe gyengeségét, kísérthetőségét. Ezért kérte népét Józsué, hogy inkább ne keveredjenek az ottani népekkel, minthogy hűtlenné legyenek Urukhoz, örökségükhöz, mennyei kincseikhez (6–8).

– A világ legnehezebb kérdése ez: hogyan szerethetem a másikat úgy, hogy közben ne adjam fel hitemet, a rám bízott értékeket, saját magamat. Amikor elkülönülünk másoktól, akik számos módon „idegenek” számunkra, akkor azzal soha nem azt fejezhetjük ki, hogy a másikat nem szeretjük, netán megvetjük. Ilyet soha nem tehet a krisztusi ember! Hiszen a mi Urunk is mindig az embert nézte. Aki azonban hitében gyenge, az inkább maradjon „zárt”, minthogy hűtlenné legyen. „Nyitott” csak erős hitű ember lehet, aki hitével „megtermékenyíti” környezetét. Az Úrhoz hűtlen és önfeladó nyitottság öngyilkosság, halál és pusztulás (16). A mi Urunk azonban életet akar ajándékozni a világnak (János 3,16), rajtunk keresztül sokaknak.

Efezus 6,1–4

– Mennyi baj származhat félreértésekből: sértődés, harag, bosszú, harc, háború. Van-e hitünk, bölcsességünk és ebből fakadó higgadtságunk arra, hogy imádkozva és kivárva a kellő időt, végiggondoljuk a helyzetet – mint József tette Mária esetében (Máté 1,20) –, és csak utána cselekedjünk? Személyes tapasztalatom, hogy mindig akkor születnek áldott döntések, ha nem azonnal és indulatból, végképp nem elvakult buzgalomból cselekszünk. Van olyan esti telefon, amit aznap, fáradtan már nem szabad felvenni, és másnap megadja az Úr a megoldást, mert megújul az Ő kegyelme.

– A keleti törzsek visszatértek a Jordánon túli területeikre. Ekkor úrrá lett rajtuk a testvéreiktől való földrajzi távolság miatti elszigeteltség érzése. Építettek tehát egy nagy oltárt, hogy arra tekintve emlékezzenek szabadító Istenükre és a testvéreikkel való közösségre (9–11). Ezt a nyugati törzsek nemcsak elszakadási kísérletnek vették, hanem legfőképpen Isten elleni lázadásnak (16–19), és hithű buzgalmukban majdnem rátámadtak testvéreikre. Hála az Úrnak, hogy mégis a megfontolt egyeztetésekkel kezdték, amelyek során kiderült, hogy nem egy újabb áldozati oltárt akartak állítani a keleti törzsek, hanem az Istenükhöz és az egymáshoz tartozásukat akarták erősíteni (21–34). Tisztázódott a félreértés, rendeződött minden, nem akartak többé hadat indítani saját testvéreik ellen…

– Az egy oltár, egy áldozati hely törvényi rendelése (3Mózes 17,8–9) evangéliumi üzenetet hordoz, hiszen Isten népének egysége, összetartozása mellett előre mutat Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes áldozatára, egyetlen Istenünk páratlan, megváltó és üdvözítő szeretetére.

Efezus 5,21–33

– Az Úr, a mi Istenünk szeret bennünket. Ezt a szeretetet egyszülött Fiában mutatta meg az Isten. Ez a szeretet legyőzte a bűn zsoldját, a halált. Ebből a szeretetből élünk minden nap. Ez a szeretet az örök élet bizonyosságából fakadó szeretet, amely felülír mindent: minden gyarló emberi érdeket, minden itteni önző küzdelmet és harcot. – Kár, hogy ezt még hívő emberként is csak a halálos ágyunkon értjük meg igazán! – mondta nekem az egyik testvérem, aki halálos beteg volt, és azóta már hazatért az Úrhoz.

– Azonnal vitába szállnánk ezzel a kijelentéssel, hiszen Isten népének, és az egyes hívő embernek is vannak értelmes harcai ebben a világban… Mégis, most inkább ne akarjunk vitázni. Sajnos, zsigeri bennünk az állandó konfrontáció. Nem tudunk másként létezni. Mindenki joggal védi a „sajátját”, vagy azt, amiről azt gondolja, hogy a „sajátja”. Csak a megváltás segít rajtunk.

– Az Úr útján járni, nekünk csakis Jézus Krisztus követésében lehet. De mit jelent ez? Ezen az úton járva, megbecsüljük és védjük az Ígéret itteni földjét, a Krisztusban testvéreinket, valamint a saját kincseinket: lehetetlen ebben a világban Jézus Krisztust másként követni. De szánalmasak vagyunk, ha hitben járva nem látunk tovább az ígéretek kiteljesedésére, a megváltás teljes valóságára, „odaát”. Nagy nyomorúságunk, hogy mi szinte csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, és ez látszik is rajtunk (1Korinthus 15,19).

Efezus 5,18–20

– A léviták nem kaptak külön területet, mert az ő örökségük az Úrnak való szolgálat volt, és nincs ennél nagyobb kincs (13,33). Mégis, ebben a világban valahol lenni kell, élni kell, megpihenni és visszahúzódni is kell; ezért a léviták is kaptak városokat, szám szerint negyvennyolcat, és kaptak legelőket is (3). Isten ténylegesen gondoskodik szolgáiról (4Mózes 35,1–8).

– Ezek a lévita városok mindenütt ott voltak, a többi törzs között. Isten szolgái elérhetők voltak mindenki számára, ott éltek népük között és mindig bátorították, figyelmeztették a népet Isten Igéjével.

– Ezeket a városokat Izráel fiai adták át a maguk örökségéből a lévitáknak. Isten népe fenntartotta az Úr szolgálatának ügyét. Ez egy fontos intés nekünk!

– A léviták városaihoz tartozó legelők arra utalnak, hogy a léviták állattenyésztésből élhettek és nem földművelésből. Ez a tény Isten népét is arra emlékeztette, hogy Isten pásztora a népének; mi pedig ebben a világban az Ő tulajdonai vagyunk.

Efezus 5,15–17

– A menedékvárosok meghirdetik az emberi élet szentségét, a hatodik parancsolat fontosságát; vagyis azt, hogy aki embert ölt, az bűnt követett el, bárkit is ölt meg az illető, bárhogyan is történt mindez. Mindenkor, mindenkire nézve érvényes az egyértelmű parancs: Ne ölj! (2Mózes 20,13) Azért ilyen rövid, tömör ez a tiltás, mert nincs „de…” Nem hivatkozhatunk sem igazságra, sem vallásra, sem hitre, sem politikai vagy eszmei meggyőződésre, sem semmi másra, hogy ezzel megindokoljuk a gyilkosságainkat; beleértve a közvetetten kivéreztetett emberi életeket, amelyek a lelkünkön száradhatnak.

– Az élet azonban e-világon nem más, mint egymás és a lakott föld valamilyen formában való „felzabálása”. Nincs irgalom: folyamatosan ölünk és minket ölnek. Sokszor a másik halála jelenti a mi életünket, életterünket, lehetőségeinket: persze csak egy ideig… Nyilván jogilag korrekt a megkülönböztetés, hogy más az, amikor valaki szándékosan, előre eltervezett, gonosz szándékkal gyilkol; és más az, amikor valaki véletlenül kerül olyan helyzetbe, hogy azzal másvalaki halálát okozza: figyelmetlenség, baleset, a körülmények összjátéka. De mi a helyzet a mi világunk öngyilkos tempójával, amelybe belekergetjük egymást, és ahol aztán árgus szemekkel figyeljük, hogy ki mikor dől ki a sorból, ki meddig bírja?

– A menedékvárosok meghirdetik azt is, hogy ebben a világban kegyelemre, menedékre szorulunk. Az akkori mendékvárosokba való bejutást a város véneinek döntése tette lehetővé. A pozitív döntés után a főpap haláláig a városban kellett tartózkodnia annak, aki vétlenül ölt embert. Csak a főpap halála után kapott végleges felmentést. A mi Főpapunk meghalt és feltámadott: valljuk meg bűneinket; azt is amikor mások halálának részeseivé lettünk; kapaszkodjunk az Úr kegyelmébe, hogy irgalmat és oltalmat nyerhessünk. Ezután csakis irgalmasan lehetünk jelen a világban (Máté 5,7).

Efezus 5,1–14