– Miután mindegyik törzs megkapta örökségét (1–48), Józsué is megkapta a neki járó részt. Igen, annak is jár valami, aki a nép élén fáradozott, felelősséget vállalt, erősítve és bátorítva övéit (49–51).

– Pontosabban fogalmazva: senkinek semmi nem jár, mert mindannyian csak „haszontalan szolgák” vagyunk, és azt tesszük, ami a kötelességünk (Lukács 17,10). Mégis, milyen kegyelmes az Isten, hogy nem feledkezik el népének elöljáróiról sem: kegyelem, hogy minden méltatlanságuk ellenére, egy időszakban vezethették az Isten rájuk bízott nyáját; kegyelem az is, hogy ezt az Úr áldásával, „sikerrel” tehették; és bizony kegyelem az is, hogy valami rész még nekik is jut az e-világi örökségből.

– Józsué azonban csak akkor kapta meg az övét, amikor a többiek már mind hozzájutottak a részükhöz. Józsué része saját törzsének, Efraimnak zord, terméketlen, hegyes részére esett, ahol felépítette városát és abban lakott. Józsué legutoljára kapott részt, és nem a „legszebbet” kapta. Isten népe és Isten gyermeke a zord területet is otthonossá teszi krisztusi, szorgos szeretetével. Fontos, hogy ebben a világban is legyen részünk, otthonunk, ahol megnyugodhatunk, hitben és lélekben erőt gyűjthetünk, és ahol felkészülhetünk az „elmenetelre”.

Efezus 4,17–32

– Az Ígéret Földjének birtokbavétele nem ment olyan hősiesen és zavartalanul, ahogy a „diadalos” leírások ezt elénk tárják. Isten Igéje erről is szól. Áldott az Úr szava, mindenben színigaz! (Zsoltárok 18,31) Nem tünteti fel diadalnak azt, ami nem az. Egyetlen diadal létezik: Jézus Krisztus győzelme a bűn, a halál, a gonosz felett.

– A birtokba adott városok közül többet nem sikerült elfoglalni, azok csak papíron kerültek „birtokba”, de nem ténylegesen. A papíron kimutatott „statisztika”, és a valóság közötti különbség, mind a mai napig, nagy probléma.

– Hét késlekedő törzs még neki se látott a honfoglalásnak. Talán már elfáradtak, belefáradtak a küzdelembe. Nagy kérdés: mikor lehet elfáradni, mikor megfáradni; vagy Isten hívő népe számára mindegyik tilos? Csak az Úr erejével tarthatunk ki, és akkor, ha az Isten ad mellénk bátorító vezetőt, testvért; olyat, mint Józsué volt a hét csüggedt törzs számára (2–7).

– Józsué biztatta őket, összeíratta az el nem foglalt területeket, majd Isten színe előtt, a sílói szentélyben (1), sorsvetéssel kiosztotta azokat a még lemaradt törzsek között, hét egyenlő részben. Az imádságos sorsvetés nélkülöz minden egyéni érdeket és érzelmet, tényleg az Úr akaratára bízva az eseményeket (8–9).

– Micsoda kegyelem: ezek féltek, elfáradtak, megfáradtak, késlekedtek, és mégis megkapták a részüket! (10) Hányszor félünk, megfáradunk, késlekedünk, nem élünk az Isten drága ajándékaival; és érdemtelenül mégis megkapjuk az örökséget! Csak leborulhatunk ez előtt a kegyelem előtt!

Efezus 4,1–16

– Lám, soha semmi nem elég! Még akkor sem, ha többet kaptunk, mint mások. Ezt a legnyomorúságosabban „a pénzek elosztásánál” tapasztaljuk. Valójában minden területen, bármivel kapcsolatban képesek vagyunk elégedetlenkedni, irigykedni, pedig inkább hálát kellene adnunk: „…mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thesszalonika 5,18)

– József fiai, Efraim és Manassé, a leggazdagabb területen, a legnagyobb területeket kapták az Ígéret Földjén; Manassé törzse még a Jordánon túli területekből is kapott (1–2). Mégis azzal a panasszal álltak elő, hogy népességükhöz képest ez túl kicsi nekik (14–18).

– Igen, pont ez a lényeg: mihez képest kicsi vagy nagy valami? Mihez viszonyítunk? Csak abból indulhatunk ki, hogy minden kegyelem, és minden az Isten ajándéka az életünkben, aki nem a bűneink szerint bánt velünk. Minden hálaadás csak ebből a bizonyosságból fakadhat. Enélkül pedig bármink van, soha nem lesz elég. Bizony, nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel (1Timóteus 6,6).

– Sok más, fontos üzenet is rejtőzik még ebben a szakaszban, csak utalhatunk ezekre. – Celofhádnak, Manassé ükunokájának nem volt fia, „csak” öt lánya (3–6). Ezek, az Úr törvénye szerint részesedtek Manassé örökségéből (4Mózes 27,1–11). Az Úr kezdettől fogva megáldotta a nőket, gondoskodó szeretettel vette körül őket, ahogy ezt Jézus Krisztus életében és szolgálatában is láttuk (Lukács 23,27). – Manassé törzse sem foglalt el minden várost, amit az Úr nekik adott, hanem Efraimhoz hasonlóan, a kényelmesebb és „kifizetődőbb” utat választotta, amikor csak adófizetőivé tette azokat. Nehéz, nagyon nehéz kérdések ezek. Az Isten országának kiteljesedésében, hála az Úrnak, ez már nem lesz kérdés, és a gyarló emberi eszközöket is eltörli majd az Úr. Itt, ebben a világban azonban egy biztos: ha az Úr valamit nekünk ajándékoz, hogy azzal sáfárkodjunk, és mégsem élünk ajándékaival, akkor hűtlen szolgákká lettünk (11–13). – Józsué azt tanácsolja az elégedetlen Manassé törzsnek, hogy vágják ki a hegyvidéki erdőket… (14–18). Amit az Úrtól kaptunk, azzal még nekünk is dolgozni kell. De, ami akkor, egy kis területre vonatkozóan, igei tanács volt, az ma már engedetlenségünk jelévé lett. Ma már „kivágtunk mindent”; belaktuk a földet, annak minden szegletét, és a földteke már nem bír eltartani bennünket. Uram, irgalmazz!

Efezus 3,14–21

– József erős háza két törzsből állt, Efraim és Manassé törzséből. Ezek az Ígéret Földjének középső, gazdag területét örökélték; Júda törzse után a területben is legnagyobbakat. Közöttük Dán és Benjámin törzsének méretben sokkal kisebb terület jutott.

– Ebben a világban mindig vannak különbségek, nincs egyenlőség. Isten megváltó szeretete – amely ugyanaz, népének minden tagja számára – ebben a világban különbözőképpen mutatkozik meg. Vegyük észre azt, amit Isten nekünk adott, azért legyünk hálásak, és ne azt nézzük, hogy mi jutott a másiknak. Hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretetében, Isten már mindent nekünk adott. Például: Efraim területén állhatott a szent sátor háromszáz évig, Sílóban. „…minden a tietek…” (1Korinthus 3,21)

– Efraim harcosai, Júda férfiaihoz hasonlóan, nem űzték ki teljesen a kánaániakat, Gézerben inkább adófizetőikké és robotos szolgáikká tették őket. Ez a könnyebb, kényelmes és haszonleső megoldás, később sok gondot okozott. A bírák korában azonban visszájára fordult a helyzet. A kánaániak felkeltek ellenük és szolgáikká tették Izráelt. Ebben a világban nincsenek „arany középutak”; ha nem számolunk le végérvényesen a régivel, az felzabál bennünket… Jézus Krisztus visszajövetelének teljesen új korszakára várunk, a kegyelem teljességének korszakára, ahol mindez bizonnyal másként lesz. 

Efezus 3,1–13

– Júda törzse kapott először örökséget, és legnagyobb törzsként területe meghaladta minden más törzsét. Jákób próféciája teljesedett be itt, amit Júdáról mondott (1Mózes 49,10). Megnyugtató tudni, hinni: „mindezekre” azért volt szükség, hogy Júda törzséből megszülethessen az örök király, a Megváltó, akinek engednek majd a népek.

– Amíg az Úr Jézus Krisztusnak nem engedünk, a gonosz és a halál hatalma alatt vagyunk. Istenünk azonban nem hagy bennünket ebben az állapotban: örökségünk van. Ezen az örökségen azonban többé nem uralkodhat semmiféle rontás.

– Júda, és a többi törzs területét is, pontosan meghatározták, városaikkal együtt. De ezt a területet, beleértve Jeruzsálemet is, soha nem birtokolhatták zavartalanul (63). Mi zavartalan itt, ebben a világban? Ezért várjuk vissza a mi Urunk Jézus Krisztust. Ez a reményteli várakozás azonban örömmel tölti el „itteni” szolgálatunkat, jelenlétünket is!

Efezus 2,11–22

– Kálébet még Mózes küldte el, negyvenesztendős korában, hogy társaival együtt tekintsék meg az Ígéret Földjét, mielőtt átlépik annak határát. Káléb jó hírt hozott arról a földről, nem pedig rémhírt, miszerint az ottani erős és hatalmas néppel szemben nincs esélyük (4Mózes 13,30). Káléb bátorította a népet és bízott Isten ígéreteiben. Igen, mi akkor követjük hűséggel az Urat, ha jó és bátorító hír követeivé leszünk, amellyel kapcsolatosan Jézus Krisztus feltámadása óta bizonyosságunk van! Aki Isten Igéjével megrémíti mások szívét, az nem hűséges szolga, és valójában a saját gyarló, emberi indulatai munkálnak ilyenkor. Isten majd megrémít embereket, ha erre van szükség. De akkor ezt az Úr tegye! Mi pedig csak hirdessük az örömhírt! (6–9)

– Káléb hálát ad azért, hogy ebben a világban is hosszan és egészségesen, ereje teljében megőrizte őt az Úr. Egy nyolcvanöt éves ember hálaadása ez. Nem mindig képesek az idős és egészséges emberek eléggé hálát adni ezért a csodáért, miközben körülöttük meghalnak, vagy megrokkannak a „negyvenévesek”. Mindenkinek másként adatik ez. Nagy dolog, amikor valakiben igaz hálaadásra indul ezért a lélek. Minden nap kegyelem itt (10–11).

– Káléb számára beteljesedtek Isten ígéretei, mert megkapta azt a várost, ahová először lépett, amikor meglátták az Ígéret Földjét. Hebrón városát még mindig az anákok lakták. Káléb számára ez idősen is harcot jelentett. Ebben a világban utolsó pillanatig tart a harc. Csak az Úr erejével van esélyünk! Isten ígéreteinek valós, békességes beteljesedése a Jézus Krisztusban van, és ezek az ígéretek maradéktalanul csakis „odaát” teljesednek ki (12–15).

Efezus 2,1–10

– Mindig marad elvégezetlen feladat; minden nap után; és életünk alkonyán is. Ez a fejezet, a Jordánon túli terület felosztása mellett, leltárba veszi az el nem foglalt területeket. Józsué megöregedett, és az Úr, szolgája elé tárja életének mérlegét: megvénültél, és igen sok még az el nem foglalt terület (1). 

– Az Úr azonban megnyugtatja Józsuét: ossza csak ki ezeket a területeket is népének örökségül, mert a többit Ő majd elvégzi (6). Megnyugtató, hogy az Úr cselekvése és kegyelme kipótolja majd azt, amit mi a legnagyobb odaadással végzett szolgálatban sem tudtunk maradéktalanul elvégezni.

– Az Úr azonban azóta sem adta át ezeket a területeket! Ez sem véletlen! Ennek is üzenete van. Az Úr ugyanis minden nép Istene. Az Úr e-világban lakó népe tanulja meg azt, hogy az Úr maga az Ő népének valóságos öröksége (33). Az Isten ugyanis maradéktalan és örök örökséget adott nekünk, a feltámadott Jézus Krisztusban.

Efezus 1,15–23

– Pontos jegyzőkönyvezése ez a fejezet az Isten népe által elfoglalt területeknek. A jegyzőkönyvezés mögött azonban ott van valami sokkal több: az Isten cselekvése, az Isten hatalma és szeretete választott népe iránt. A száraznak tűnő, precíz felsorolás valóban az Isten vezetését, erejét, szabadító győzelmet ajándékozó szeretetét magasztalja, azért ad hálát. Minden pontos, nem kapkodó munka, a „legszárazabbnak” tűnő is, ezt az Urat magasztalja. Micsoda kapkodás folyik manapság: gyorsan, „látványosan, szépen és pontosan”, valójában azonban esik szét minden a kezeink alatt.

– Először a Mózes vezetésével aratott győzelmekről olvasunk, a Jordán keleti oldalán (1–6). Ebben a felsorolásban is ott munkál a Szentlélek. Nemcsak Józsué győzelmei, hanem az „előd”, Mózes munkája is megkapja a hálaadással teli tiszteletet. Miért látjuk azt manapság mindenhol, hogy az elődöt csak szapulják, és majd a fiatal jön, lát és győz, majd ő megmutatja? Nem a hitünkkel van baj?

– Ezután felsorolják a Józsué által elfoglalt területeket, valamint a legyőzött királyokat. Ez a lista délen 16 kánaáni királyt (9–16), északon 15 kánaáni királyt jegyez fel (17–24). Összesen 31 város királyáról van itt szó. Sok a földi király itt, ebben a világban, hatalmuk véges. Az egyetlen király uralma az örök! Mi Őbenne bízunk!

Efezus 1,1–14

– Józsué elfoglalta az egész országot, az Ígéret Földjének minden tájegységét (16–17). Józsué azért foglalhatta el az Ígéret Földjét, mert az Úr megígérte ezt népének, és mert az Úr Józsuéval és seregével volt. Józsué győzelmeinek másik indoklása az, hogy az itt lakó népek keményszívűek voltak, és Isten népe ellen támadtak (20).

– Az egyik indoklás az Isten kegyelmére utal, a másik indoklás az Isten ítéletére mutat. Isten kegyelme és Isten ítélete mindig együtt látható a Józsué könyvében. Ez mindenestől a szuverén Isten döntése. Ez előtt az ember alázattal csak leborulhat, bármennyire nem értené azt az adott pillanatban. Aki azonban le tud borulni az Úr előtt, az kegyelem alatt van! Józsué győzelme mindenestől Isten cselekvése. Ez azonban nem teszi feleslegessé az emberi küzdelmet. Józsué hosszú harcban kapta a győzelmet (18).

– Az igazi győzelem azonban soha nem egy földi ország elfoglalása. Az igazi győzelem soha nem a másik legyőzése, lekaszabolása, kifosztása. Az igazi győzelem Jézus Krisztus feltámadása: örök diadal az itteni valóság minden kínja, gyarlósága, ellentmondásossága felett. Az Ígéret Földjén megkapta Izráel minden törzse a maga részét (23), de a krisztusi győzelem által a mi örök, maradéktalan részünk „odaát” van, amelyért a mi megváltó Jézus Krisztusunk szenvedett, és amihez nem az embertársunk szenvedése által jutottunk hozzá.

Lukács 24,50–53

– A déli részek királyainak legyőzése után, az északi részek királyai megriadtan szövetkeztek Józsué ellen. Seregükkel szemben, emberileg esélye sem lett volna Józsuénak (1–5).

– Isten azonban bátorította Józsuét (6). Józsué könyvének helyes magyarázata hit kérdése. Ez a hit tudja, hogy a Józsué által vívott harc rendkívüli, Isten felhatalmazásából történő küzdelem, ezért nem sorolható a történelem sokféle háborúi közé. Amikor az északiak felsorakoznak Józsué ellen, szinte a 2. zsoltár jut eszünkbe, mert olyanok ezek, mint akik összegyűltek az Úr ellen és az Ő felkentje ellen (Zsoltárok 2,1–3). Józsué és serege nem a maga harcát, hanem az Úr harcát vívta. Az Úr bátorításában bíztak. Nem szállt el a bátorságuk akkor sem, amikor a legyőzhetetlen ellenséget meglátták. Az Úr erejére hagyatkozva mindig elébe mentek az eseményeknek, és rajtaütés-szerűen cselekedtek. Nem nyűgözte le őket és nem is rettentette el őket az ellenség „technikája”; ártalmatlanná tették a paripákat, a harci szekereket, így nem kezdték el „átvenni azokat” (6–9). „Ezek a harci kocsikat, amazok a lovakat emlegetik dicsekedve, mi pedig Istenünknek, az Úrnak a nevét.” (Zsoltárok 20,8)

– Józsué neve azt jelenti: szabadító. Ő az Úr felkentjének, Jézus Krisztusnak „előképe”. Jézus Krisztus megvívja a végső győzelmet a gonosz pusztító seregével, és minden gyarló, pusztító harcból megváltja népét és megtérésre hívja a népeket. Sok még itt a harc: nemcsak gyarló harcok, hanem hit-harcok is, ezért az Isten országának kiteljesedésére várunk!

Lukács 24,36–49

– A gibeóniak Izráelhez való átállása miatt, a déli részek öt királya megtámadta Gibeónt (1–5). Ezzel indult az a harci cselekmény (6–27), amelynek végén, a túlerő és a nehéz terepviszonyok ellenére, Józsué serege elfoglalta az Ígéret Földje déli részét, Jeruzsálemet kivéve (28–42).

– Fogalmazzuk meg a legfontosabb üzeneteket! Józsué serege itt emberileg elképzelhetetlen, megmagyarázhatatlan módon arat győzelmet (8; 12–14). Ez a győzelem az Úr győzelme, akinél a lehetetlen is lehetséges (Lukács 1,37; 18,27). Az öt kánaáni király irgalmatlan kivégzése a bűntől rontott és törvény alá rekesztett világ egyetlen lehetősége, amely azóta mérhetetlenül sokszor megismétlődött már. Az Ószövetségben Isten parancsa is ehhez a helyzethez igazodott. A rossz irgalmatlan legyőzése azonban nem győzi le magát a gonoszt. A világ ezért mindig gonosz és irgalmatlan marad.

– Ezért küldte el Isten, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Ő meghalt, elhordozva a bűn büntetését, legyőzve a gonosz hatalmát, majd feltámadott; hogy az új és örök élet irgalmas szeretete járhassa át népén keresztül ezt a világot. Akik Jézus Krisztusban vannak, azok örökre megerősített városba menekültek, így végérvényesen megmenekültek (20). Ebben a városban, az Úr városában a gonosz irgalmatlansága már nem kaszabol. Isten országában az Ő akarata valósul meg, amelynek gyümölcse: igazság, békesség és öröm a Szentlélek által. Ez az ország, minden ellenkező jel ellenére, dagad, mint tésztában a kovász (Máté 13,33).

Lukács 24,13–35

– Ebben az ószövetségi történetben úgy ragyog fel a feltámadott és életet ajándékozó Krisztus evangéliuma, mint pocsolyában a napsugár. Józsuénak ki kellett volna irtani a gibeóniakat, a mózesi törvény szerint (5Mózes 7,1–2). Isten akarata azonban éppen ezzel a történettel írta felül a mózesi törvény ide vonatkozó részét, hogy a feltámadott Jézus Krisztusra, az élet Urára mutathasson, és Isten eredeti, éltető szándékára (16–17).

– Ki kellett volna irtani a gibeóniakat, de nem koncolták fel őket, nem bánthatták azokat, mert eskü kötötte Izráel népét, hogy meghagyja a gibeóniták életét. „Életben hagyni, nem bántani, nem felkoncolni, hanem éltetni!” Ez az Isten akarata. Ezt jelentette ki nekünk húsvétkor (18–20). 

– Aki életben maradt, aki megmenekült, az hálával szolgál Isten népének közösségében. A gibeóniakat nem bántja, hogy ők örökre a favágói és vízhordói feladatokat kapták meg. „Alantas” feladat ez? Legfeljebb fárasztó, de életfontosságú szolgálat.  Nem is beszélve arról, hogy ők lehettek majd az Úr háza oltárának favágói és vízhordói is (22–27). A gibeónitákat, hazugságuk miatt, átkozottnak nevezik (23). Az emberi átkot azonban mindig leveszi az Úr megváltó szeretete. A feltámadott Jézus Krisztusban ennél sokkal nagyobb dolog történt velünk: Isten levette rólunk a törvény, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának átkát.

Lukács 24,1–12

– A gibeóniak egyedül túlélni akartak. Belátták, hogy Jerikó és Aj városának eleste után nincs esélyük (3). Távoli népnek adták ki magukat, akik Józsué és népe szolgálatára jöttek (4–8), mert hallották Izráel Istenének és hatalmas cselekedeteinek hírét (9–10). Józsué szövetséget kötött velük, mint jövevényekkel (5Mózes 20,10); ha szolgálják őket, életben maradhatnak (15). Ha kiderült volna, hogy kánaáni nép, nem köthettek volna velük szövetséget, az Úr parancsa szerint (5Mózes 7,1–2). Az Úr akaratát minderről nem kérdezték meg (14).

– Sok kérdést tehetünk fel itt. Baj, ha az ember túlélni akar, és ezért mindenféle ravaszságokhoz folyamodik? Meddig mehet el az ember azért, hogy a saját életét megtartsa? Józsué itt engedetlenné lett? Józsuénak ugyanis minden ott lakó kánaáni népet, bálványaival együtt ki kellett volna irtani (5Mózes 7,1–2). A korrekt teológiai választ tudom erre: Isten megítél minden istentelen régi életet, és csak azoktól megtisztulva lehetséges az új élet. Ugyanakkor ez a válasz mégis nyugtalanná tesz sokakat? Most Józsué nem nézett utána alaposan, hogy kik is ezek; illetve nem kérdezte meg az Urat. Hányszor kapkodunk, hányszor nem imádkozunk a fontos döntések előtt? Tetszik nekünk az, legyezgeti a hiúságunkat, hogy mások, életben maradásukért cserébe, a szolgálatunkba állnak? Márpedig ezek a kérdések a mai napig elevenen itt köröznek körülöttünk.

– Az egész történet, úgy ahogy van, a megtartó Jézus Krisztus után kiált. Akárhogy gomboljuk, nem jó itt semmi. Megváltás kell! Jézus Krisztus meghalt, de nem sokáig pihent a sírban, harmadnapon feltámadott, hogy kegyelemből és nem ravaszságból, „túléljünk”, és ennek a világnak minden ellentmondásos sebét örökre meggyógyítsa megváltó szeretetével.

Lukács 23

– Isten szeretete túlmutat az emberi logikán. Isten krisztusi szeretete túlmutat a „korrekt teológiai” tételeken, valamint az igazságosan jogos és halálos beszorítottságon is.

– Aj városának legyőzése és annak leírt eseménysora, mint Józsué könyvében sok hasonló, csak Jézus Krisztusra tekintve érthető helyesen, akiben Istenünk a teljes kijelentéssel ajándékozott meg bennünket. Most nagyhéten – éppen nagypénteken – ez az értelemzés nemcsak fontos, nemcsak kívánatos, hanem áldottan szükséges is.

– Aj városának elfoglalása mutatja, hogy Isten nagyon szereti népét, engedelmességre vezeti őket, intésében is tisztogatja őket, és győzelemre segíti ügyüket.

– Ez a történet azonban csak szűk keresztmetszete Isten akaratának. A fenti tételek krisztusi értelmezése tehát ekként hangzik: Az egyetlen engedelmes élet; – Jézus Krisztus élete. Ő az, akit Isten megbüntetett az emberiség minden engedetlenségéért, hogy a világon könyörülhessen (János 3,16). Soha ne felejtsük el, hogy Isten megváltó szeretete világméretű! Isten megbékéltette a világot önmagával, a Jézus Krisztusban (2Korinthus 5,17–21). Isten népe azért kapott áldást, győzelmet, hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3).

– Józsué oltárt épített az Úrnak, hálát adva Aj városának legyőzéséért (30–31), majd felírta a mózesi törvényt erre az oltárra (32–33). Utána a mózesi törvény minden betűjét felolvasta a nép előtt; annak áldását és átkát egyaránt (34–35). A mi oltárunk a Golgota hegye, ahol Isten, Jézus Krisztusban elhordozta és levette rólunk a teljesíthetetlen törvény átkát, az örök elvárások átkát, a bűn és halál átkát; hogy áldottak legyünk és áldássá lehessünk!

Lukács 22,39–71

– Ma – nagycsütörtökön – összegezzük azt, amit ebben a fejezetben olvastunk! Emberi logikával milyen „korrekt teológiai” tételeket állíthatunk fel, a rettenetes események alapján. Sok igemagyarázat is ugyanezt teszi ennél a résznél. Az engedetlen élet következménye vereség. Lám, Isten népe is vereséget szenvedett Aj városánál, Ákán bűne miatt (7,1–12). A vereség pedig csüggedést eredményez (1). Aztán a megtorolt bűn, Ákán megkövezése, majd az újbóli engedelmesség nyomán visszaáll a rend (7,10–26). Isten népe újból győzelmet arat (14–23), miközben igazodnak a pontos haditervhez, hadicselvetéshez (3–13), és utána lemészárolták az egész bűnös várost (24–29).

– Döbbenetes jelenet ez: Aj városa lakóinak „…nincs módjuk se erre, se arra menekülni…” (20) Ez az emberlét; – Jézus Krisztus nélkül!

– Isten szeretete azonban túlmutat az emberi logikán. Isten krisztusi szeretete túlmutat a „korrekt teológiai” tételeken, valamint az igazságosan jogos és halálos beszorítottságon is. Jézus Krisztusban van menekvés: megtöretett a kenyér és kiöntetett a bor (Máté 26,26–28). Ez a nagyheti események üzenete! Jézus Krisztusban örök, üdvösséges menedékünk van! Amilyen valóságos a kenyér és a bor az úrvacsora jegyeiben, ugyanolyan valóságos ez az isteni, megváltó szeretet.

Lukács 22,7–38

– Isten megáldja népét, és győzelemre segíti őket, ha azok engedelmeskednek parancsainak. De Isten azonnal visszavonja áldását népéről, ha azok engedetlenné lesznek Ővele. Elég egyetlen botlás, vagy egy valaki bűne, és máris az egész nép bűnhődik miatta. Amikor Ákán elvesz a jerikói kincsekből, amelyeket Isten parancsa szerint, teljesen meg kellett volna semmisíteni, akkor Isten az egész népről leveszi a győzelemre segítő áldását. Aj városa előtt maroknyi sereg verte meg őket (1–7). Józsué leborulva imádkozott (8–9), könyörgő szívvel tudakolta a baj okát (10–12), majd sorsvetéssel rátaláltak az engedetlen Ákánra (13–19), akit bűnvallása után, családjával együtt agyonköveztek az Ákór völgyében, tetemüket elégették és hatalmas kőrakást emeltek a hamvak fölé (20–26).

– Jézus Krisztusban Isten áldása azóta kiteljesedett, és más értelmet nyert. Isten áldása nélkülözhetetlen, de az nem feltétlenül látható győzelmek sorában ölt testet, hiszen a feltámadott Jézus Krisztusban a végső győzelem már a miénk. Isten hívő népe tud szolgálni, alul maradni, „nem győzni” is… Isten áldása és az engedelmes élet most fordítva kapcsolódik egymáshoz, mint akkor: a megnyert, krisztusi áldásból, az üdvösség öröméből következik a hívő, engedelmes élet; és nem az engedelmes élet érdemli ki az áldásokat. A mi engedelmességünk, ebben a világban mindig töredékes, de Isten Lelke által egyre szilárdabb. Isten áldott népe ma is komolyan veszi az Isten által megítélt bűnt, azt nem tűri meg maga körül (12), mert az képmutató élethez vezetne. Isten kegyelme megbocsátja a bűnt, de ugyanakkor mennyei erőt ad arra, hogy kísértéseinkben megálljunk. „Szegény Ákán”: kísértésbe esett, megtetszett neki valami, megkívánta és elvette. Ezután, hiába vallotta meg bűnét, kínhalállal irtották ki őt, családjával együtt (20–26). Nem volt irgalom! Ma van irgalom, bocsánat, könyörület a Jézus Krisztusban. Még a halál és a gonosz hatalmával szemben is győzelem adatik nekünk. Isten az Ákor völgyét a reménység kapujává tette (Hóseás 2,17). Ezzel a kegyelemmel azonban nem lehet visszaélni!

– Mennyi mindent megkívánunk! Mennyi mindent el is veszünk ezekből: felvállaltan, titkon, vagy gondolatban (Máté 5,28). Ebben a nagy szabadságban még a bűnvallást is hanyagoljuk, mert nekünk minden „jó” kijár. Isten népe is „nagy szabadságban” él… De hitünk és életünk kiüresedett, az Ákor völgyében élünk, nincs rajtunk az Úr áldása. Itt az ideje, hogy megolvadjon a szívünk az Úr előtt (5), rádöbbenve helyzetünk halálos tarthatatlanságára.

Lukács 22,1–6

Merjük ezt a nehéz szakaszt, a JÉZUS KRISZTUSRA TEKINTVE ÉRTELMEZNI, mint ahogy azt az egyházatyák magyarázták.

– 1. Istenünk kihoz bennünket a halálos veszedelemből, minden gyarlóságunk ellenére; szeretteinkkel együtt (22–23; 25). Ezt cselekedte velünk Isten, a Jézus Krisztusban; túllépve saját népe határait. Őnélküle azonban halálban vagyunk és kárt vall az életünk.

Amikor kihoztak bennünket a laktanyából, amikor leszereltünk a katonaságtól, akkor értettem meg először valamit igazán abból, hogy mit jelent, amikor az Úr „kihoz” bennünket… Kellet az a katonaság! Alázattal, rendet és fegyelmet tanulva jobban örülhettünk a szabadságnak és hasznosabban élhettünk azzal. Kellett a próbatétel, hogy leszerelve, fiatalként még telve reménységgel és „határtalansággal”, mégis tudjuk a határokat.

Az Úr kihozta a parázna, méltatlan, sajátjait eláruló Ráhábot és háza népét a bajból. Az Úr kihozza népét a szolgaságból, a próbatételekből. Az Úr kihoz a bűnből, a betegségből, a halálból, a gonosz hatalmából. Istenünk szabadító Úr, a Jézus Krisztusban.

– 2. Isten felperzseli a régit, mint Jerikót, hogy teljesen új jöjjön létre (2Korinthus 5,17). Jézus Krisztus nélkül „kardélre hányjuk” egymást. Ennek manapság sokféle, „kifinomult” formája van; de az „eredmény” ugyanaz. Jézus Krisztus nélkül avulás, pusztulás az ember állapota, vallástól és kultúrától függetlenül. Jézus Krisztus nélkül bántjuk és pusztítjuk egymást. Most ez rombolja le a másikét, holnap meg fordul a kocka. Isten, a feltámadott Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Ő életet akar. A régi „kardozásnak” vége! Őbenne vége! Aki mégis kardot ragad, az ítélet alatt van (24).

– 3. Isten leveszi rólunk az átkot, és megáld bennünket, hogy áldássá legyünk, a népek számára, a mai jerikóiak számára is! Ő nem számít fel nekünk vétket, Jézus Krisztus érdeméért (2Korinthus 5,19). Olyan ez, mint amikor fáradtan valamiért megbántom a Feleségemet, akit a legjobban szeretek. Majd bocsánatot kérve tőle, ő csak ennyit mond: – Nem számít! – és megölel. Jézus Krisztus nélkül azonban maradunk a hiábavalóság átka alatt. Rossz így élni! Isten azonban üdvösségesen jót készített nekünk, mindennél jobbat (Filippi 1,23). Isten nem Jerikó romjaira, nem a népek pusztulására, nem életünk széthullására építi fel az újat, hanem saját Fiában megmutatott szeretetére, mint örök és szilárd alapra (26). Az Úr örök szeretete mindenkor velünk van (27).

Lukács 21,29–38

– Jerikó megerősített városa kifejezője minden emberi gyarlóságnak és nyomorúságnak, amely az emberi élet halálos rákfenéje. Ma a városiasodás korában érdemes ezt újragondolni. A városi létben is sok áldás lehetne: az Úrban. De az Úr nélkül mindez a gonosz tobzódásának fellegvára, amely Isten ítélete alatt áll. Egy felelős, magas beosztású nyomozó ismerősöm említette, csak úgy általánosságban, hogy mi minden történik egy nagyvárosban egyetlen nap, egyetlen éjszaka alatt, amely a hétvégéken, csak hatványozódik (1).

– Nem erővel, hadi cselekménnyel, hanem hit által, az Úr ereje által, az Úrban bízva omlottak le Jerikó kőfalai (Zsidókhoz írt levél 11,30). Igen, ez a hit. Józsué, és így népe sem fél attól, hogy amíg az Isten parancsának engedve, naponta körbejárják a várost, az ott lakók, a védett városfalak mögül lenyilazzák őket. Ez a hit: naponta menetelünk, az Úr színe előtt, parancsa szerint, miközben emberileg alig valamit tudunk a holnapról. De azt tudjuk, hogy az Úr megtartja népét: tesszük a dolgunkat hívő ráhagyatkozással, és az Isten szabadító cselekvésében való bizonyossággal (2–16).

– Jerikó városában mindent ki kellett irtani. Jézus Krisztusban mindenkire és mindenre csakis mentő szeretettel lehet tekinteni, és csakis így lehet cselekedni másokkal. A teljes kijelentés ez! Ennek a szeretetnek krisztusi kockázata van: hiszen a gonosz, pórázon ugyan, de még tombol, pusztít, egymás ellen hergel bennünket. Tudom, milyen könnyen lehet „irtózatos” hangulatot teremtve felhergelni a másikat. Isten kiirtja a gonoszt. Kompromisszum nincs. Ő azonban megmenti a megtérőket, mert Ő az élet Ura. Jerikó kőfalai leomlottak, hogy új város épülhessen fel a helyén, az Isten városa (17–21).

– Isten, saját népe kezébe adta Jerikót! (2) Vigyázzunk, akiket az Isten a kezünkbe, a kezünkre adott, azokat Ő számon kéri rajtunk. Jézus Krisztusban ez a „leosztás”; nincs más. Mi nem irthatunk ki senkit! Mi csak felelősen, az Isten félelmében járva szerethetünk, vezethetünk, inthetünk. Akit az Úr a kezünkre adott, azt krisztusi szolgálatra kaptuk, nem pedig gyarló, önző indulatra…

Lukács 21,25–28

– Megdermedt a környező népek szíve, és még a lélegzetük is elállt, amikor Isten népe megjelent közöttük. Hisszük, hogy Jézus Krisztus eljövetele óta nem dermesztő a jelenlétünk, de mégis istenfélelmet támaszt általunk az Úr ott, ahol élünk (1).

– Isten népe, a hosszú pusztai vándorlás után, megerősítheti az Úr megtartó szeretetének szövetségét: annak külső, testünkön-életünkön hordott jele ugyanúgy fontos (2–8), mint az Úr szabadító tetteire emlékeztető ünnepek megtartása (10–12). Mindkettő az Úrba vetett hitünket erősíti; azt az egyetlen hitet, amely Jézus Krisztusban, leveszi életünkről a gyalázatot (9). Ez a gyalázat valójában töredékes, halandó ember életünk gyalázata, annak minden gyarlósága és nyomorúsága. Micsoda öröm: Istenünk elhárította rólunk a gyalázatot.

– Az Úr seregének vezérét látja Józsué, nagy küzdelmei előtt. Ekkor Józsué, akárcsak Mózes, leveszi a saruját az Úr színe előtt (2Mózes 3,5). Áldott bizonyosság: harcainkban velünk van az Úr, legyőzhetetlen seregével. Az Úr seregének élén Jézus Krisztus áll, aki a győztes! (Jelenések 3,21) Krisztusunk a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát győzte le. Ezért Jézus Krisztus nem pusztító, kivont karddal jön segítségünkre, hanem szavának, Igéjének új életet adó, hatalmával (13–15).

Lukács 21,20–24

– A Jordánból kiemelt kövek emlékeztettek Isten hatalmas vezetésére, amellyel népét áthozta a Jordán folyón, korábban pedig a Vörös-tengeren (1–9). Ezek a kövek, ilyen értelemben pedagógiai célt szolgáltak: emlékeztették Izráelt, nemzedékről nemzedékre, az Isten szeretetére. A szülőknek, különösen az apáknak kötelességük volt gyermekeiknek továbbadni Isten hatalmas tetteit, így elmondani a Gilgálban felállított emlékkövek jelentését is (5Mózes 6,4–7).

– Isten hatalmas szeretetének, vezetésének teljessége Jézus Krisztusban jött el hozzánk, akiben Isten megmutatta, hogy nemcsak földi életünkben, hanem azon túl is megtart bennünket. Nincs ennél nagyobb örömhír! Nagy ajándék, hogy az Isten ebben a világban megáld bennünket: szeret, vezet, segít, megőriz; hitet ajándékoz nekünk; házat, hazát, országot ad nekünk, szűkebb hazánkban pedig családdal, gyülekezettel, feladattal áld meg bennünket. De ez a földi élet véges; és olyan gyorsan elrohan. Pál ezért hangsúlyozza Timóteusnak: „Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom…” (2Timóteus 2,8) Jézus Krisztus feltámadására kell emlékezni minden nap: ez a mi örömünk, bátorításunk, reménységünk az „itt-létben”. A feltámadott Jézus Krisztus hitünk tartalma; és egyben Jézus Krisztus a forrása, valamint megelevenítője is a hitünknek.

– Isten hatalmas szeretetére nem mulandó tárgyak emlékeztetnek igazán. Bár, hitünk mélypontjain, fontos szerepe lehet a tárgyaknak is: rájuk tekintve, azok emlékeztetnek… De ez csak átmeneti állapot lehet. Isten örök Igéje emlékeztet bennünket Isten hatalmas, krisztusi szeretetére és vezetésére. Az apostol is az evangéliumot említi, mint a hívő emlékezés és emlékeztetés valódi lehetőségét. Figyeljünk naponta imádsággal Isten Igéjére! Ez elég! Ez hitben tart! Az Ige által maga az élő, feltámadott Úr jár velünk ma is. Isten Igéjét adjuk tovább. Az abban megfogalmazott történeteket adjuk tovább a gyermekeinknek, nem vetítve és játékosan, meg mindenféle ügyeskedéssel, hanem elsősorban szóban… Mondd tovább az Igét sokaknak, hogy megismerje a föld minden népe az Úr szeretetét! (24)

Lukács 21,5–19

– Az Úr vezet, előttünk jár. A feltámadott Úr a tanítványok előtt járt (Máté 28,7). Sok a járatlan út. Noha mi szeretnénk mindent előre modellezni, kiszámolni, az ismeretlen utak kapcsán is; de váratlan körülmények ezrei veszélyeztetik a tervet. Áldott az Isten, hogy annyi tehetséges emberrel, valamint újabb és újabb ismeretekkel áld meg bennünket, amelyek lehetővé teszik az út hozzávetőleges kimenetelének tudakozását. De elég egy hajszálnyi módosulás, és borulhat minden. Arról most nem is beszélek, hogy egy pillanat alatt felborulhat az egész életünk. Valaki csak egy rutin vizsgálatra ment el, és kiderült, hogy fél éve van vissza, emberi számítás szerint. Egy másik valaki műtétre készült; az altató orvosa gerinc-érzéstelenítést javasolt, a kisebb kockázatok miatt; de mindjárt hozzátette, ennek is van kockázata, mint mindennek, még az otthoni küszöbnek is.

– Isten népe ott áll az Ígéret Földjének határán, a Jordán folyónál: ismeretlen az út, ismeretlen az ország, ismeretlenek az ott élők; noha kikémlelték előtte a majdani földet, és most is áldott rendben készülődnek (1–3). Mégis, minden okos, szorgalmas, odaadó emberi készülődés ellenére egyetlen reménységük van csupán: Istenük előttük jár; vezeti, segíti, megáldja őket. Egyetlen reménységük az, hogy velük van az Úr! (4)

– Isten serege nem merészkedhet közel az Úrhoz, de kellően szent távolságban követhetik az Úr ládáját (3–4). Isten közelségének áldása szent, méltóságteljes távolságtartásban tapasztalható meg. Isten baráttá lett a Jézus Krisztusban (János 15,14); de Ővele nem „bratyizhatunk”.

– Isten vezetése mindig olyan konkrét jelekben, eseményekben mutatkozik meg, mint amilyen látható a „szent láda” volt akkoriban. Isten legkonkrétabb vezetése mindig az Ő Igéje, amelynek forrása a Szentírás. Ne várjon konkrét jelet az Úrtól az a nép, aki nem figyel imádságos rendszerességgel az Isten Igéjére.

– Az isteni vezetés konkrétságában rend van: elől mennek a papok az Úr jelenlétét kifejező ládával (5–6); majd utánuk haladt a tekintéllyel megbízott vezető, Józsué, akit naggyá tett az Úr, népe előtt (7–8).

– Az Úr vezetése csodát tesz, a lehetetlen válik lehetségessé (Lukács 1,37; 18,27): kettévált a Jordán folyó (15–17). Ennél csak egy nagyobb isteni csoda létezik: az, amikor nem nyílik látható út; és mégis megmarad az Úrba vetett hit és reménység. Hiszen Jézus Krisztus feltámadott, örök utat nyitott nekünk az úttalanságban.

Lukács 21,1–4

– Ha csak a puszta történet áll előttünk, akkor kétes események sora ez: egy parázna nő félelemből és érdekből átáll a zsidó kémek oldalára, és ezzel saját népe árulójává lesz, hogy aztán így biztosítsa a majdani, erősebb hódítók megérkezése után az életét, és családja életben maradását. Igen prózaiak, gyarlók, kegyetlenek az élet eseményei: ahol mindent a puszta érdekek vezérelnek, az anyagi és hatalmi viszonyok és alkuk mentén. Dermesztő és megrettentő, így pőrén látni „a világ sorát”.

– A legnagyobb nyomorúság azonban nem az, hogy a világ ilyen. Ennél sokkal nagyobb nyomorúság az, amikor az ember nem képes reménységgel, hittel tekinteni erre a világra, mint aminek van Ura és Gazdája. A legnagyobb kegyelmi ajándék a hit látása: amely ezt a pőre világot – annak minden tényszerű és letagadhatatlan gyarlósága ellenére is –, mégis a reménység ruhájába öltözteti. A hit látása képes minden eseményt azzal a bizonyossággal értékelni, hogy Isten az események Ura is, aki – az események pillanatnyi érthetetlensége és kínjai ellenére is (János 13,7) – azokat hívei javára fordítja majd (Ézsaiás 38,17). Ez az Isten, Jézus Krisztus Atyja, aki legyőzte a halált.

– Milyen lehetne az ember hit nélkül, mint csak valamiféle módon parázna? A korábban parázna Ráháb megkapta a hit látásának kegyelmi ajándékát (8–11). Ettől kezdve így szemlélte a világot, így élt, ekként cselekedett: nem érdekből, hanem hitből, persze örvendezve hite áldásainak, bevonva az áldások sorába családját is (12). A hit felöltözteti a pőre világot a reménység ruhájába; hogy végképpen bele ne kerüljünk a gyarlóságok darálójába; vagy bele ne keseredjünk abba, amit éppen látunk és tapasztalunk. A hit által felöltöztetett valóság az egyetlen létező valóság, az „objektív” valóság. „Hit által nem veszett el az engedetlenekkel együtt Ráháb, a parázna nő, amikor a kémeket békességgel befogadta.” (Zsidókhoz írt levél 11,31)

Lukács 20,41–47

– Az áldások forrása csakis az a bizonyosság, hogy velünk van az Isten (Máté 1,23). Ezt az ígéretet kapta Józsué, és a honfoglalás előtt álló nép (1–9). Életünknek ez a bizonyosság ad tartást minden körülmények között: Jézus Krisztusban velünk az Isten. Ez a bizonyosság messze túlmutat a földi „Ígéret Földjén”, hiszen akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (Róma 14,8). Ez a bizonyosság üdvösséges irányt ad az életünknek (7–8), elveszi a félelmeket (9), megerősít (5–7), boldogít (8).

– Ez a bizonyosság elég arra, hogy az Isten embere mindent megtegyen az Úr ügyében (16), abban az értelemben, hogy a maga helyén, az Istentől kapott lehetőségei között szorgalmasan tegye a dolgát: Isten dicsőségére, a rábízottak és sokak javára. Mindent megteszünk, amit csak tehetünk – az Úr törvényét, krisztusi rendjét betartva –, de az áldást az Úrtól várjuk (7–8). Hiszen, ha olyan útra tévedünk, amiről ugyan megmagyarázzuk, hogy ez az Úr útja, de valójában már messze eltávolodtunk az Úrtól; akkor ne várjuk az Ő áldását! Ahol pedig nincs az Úr áldása, ott a gonosz átka tombol.

– Éppen ezért, a legfontosabb: minden aktuális körülményben újra ki kell imádkozni az Úr akaratát, krisztusi törvényéből következő szándékát. Akkor, Józsué korában, a „honfoglalás” volt a feladat: elfoglalni… Ma annyi mindent birtoklunk, önző módon foglalunk le időt, embert, tárgyat, környezetet, lakott földet. Ma éppen az ellenkezője: az elengedés lenne az Úr akarata. Ma ezt a szándékot áldja meg az Isten! Ez az isteni szándék még akkor is megfontolandó, ha pontosan tudjuk, hogy olyan önző világban élünk, ahol minden elengedéssel visszaélnek, és méltatlan kezek koncaiként hullik az szét. Ezért most inkább csak annyit mondjunk: bizonyossággal mindent megtenni az Úr ügyében; megbecsülni és védeni azt, amit az Úr nekünk adott; és legalább magunk között megtérni az „elfoglalás” és birtoklás bűnéből, gyakorolva az elengedést…

Lukács 20,27–40

– Lemúél királyról nem sokat tudunk; a feliratból is csak annyit, hogy masszái uralkodó volt (1). A „Masszá” név arab törzsre utal: Masszá Izmáel egyik fiának neve (1Mózes 25,14). A szakasz arám nyelvi elemei is arra engednek következtetni, hogy a zsidó bölcsességirodalmon kívüli hagyományanyaggal van dolgunk. Éppen ebben van igeszakaszunk első üzenete: Isten kezdettől fogva (1Mózes 12,3) az egész emberiséget tartotta és tartja szem előtt: teremtő, gondviselő és megváltó munkájában egyaránt. Más népek gondolatai is lehetnek olyan ihletettek, hogy azokban az egyetlen Úr szava szólal meg. Lemúél királyt itt nem az apja, hanem az anyja tanítja, aki fogadalmat tett gyermeke kapcsán, mint Anna Sámuel kapcsán (2). Lám ez is az egyetemesebb gondolkodás része, a nemeket illetően is. Isten gondolata sokkal több, mint amit mi abból rendszereinkben birtokolhatunk.

– A tanácsok megszívlelendők, egy uralkodó számára különösen: a tiszta és józan élet teszi lehetővé azt, hogy a rábízottakra felelősen gondot viseljen, mint egy Istennek kedves uralkodó (3–5). Az ilyen király, országa nyomorultjait különösképpen számon tartja: szegényeit, igazságtalanul kisemmizett „némáit”, haldoklóit. Ez utóbbinál fontos sort olvasunk: az elkeseredett és szenvedő ember fájdalmai csillapítani kell. Ma újra meg kell tanulnunk a krisztusi szeretetszolgálat nem kirakatos, de önzetlen, részvéttel teli cselekedeteit. Valóban: ebben a világban ez a leghitelesebb követése Krisztusnak. Ehhez nem kell elmenni Afrikáig; ott él melletted a te szegényed, kisemmizett némád, elkeseredett szenvedőd és haldoklód…

– Az Istennek kedves uralkodó különösképpen odafigyel a mulandó ember ügyére (8). Evangéliumi ez a sor. Mi ugyanis legfeljebb – részvéttel teli szeretettel – fájdalmat tudunk csillapítani. Nagy dolog, ha ezt tesszük, és nem lettünk még teljesen közömbössé! Isten az a „király”, aki Jézus Krisztusban nemcsak odafigyel a mulandó ember ügyére; hanem megváltó szeretetével, halálával és feltámadásával úrrá lesz az elmúláson: örök élettel ajándékoz meg minket!

Lukács 20,20–26

– Na, pont ezek azok, amelyeket tilos elismerni és kimondani: elfáradtam, végem van, tudatlan vagyok (1–3). Emberek előtt ilyet kimondani: egyenlő a halállal, mert onnantól kezdve a másik ezt azonnal továbbadja, az illetőt leírják, kiírják; és abba tényleg belehal, egzisztenciálisan, lelkileg, mindenhogyan... Manapság íratlan szabály: ha már csak húzni és vonni tudjuk magunkat, akkor sem ismerhetjük be tudatlanságunkat és halálos fáradtságunkat. Az utolsó percig, okos és erős emberként mosolyogni kell, egyházban és világban egyaránt.

– Mi lenne a megoldás? A végső dolgok kutatása, az Isten ismeretének csodája ad majd bölcsességet, életerőt, megváltást? Sok nagy teológust ismertem. A szent tudomány gazdái ők, ismereteik rendszere tiszteletreméltó. Ezek minden kérdésre tudják a választ; azokra is, amit itt az igeversben Ágúr megfogalmazott: ismerik Isten nevét, Fiának nevét; még ennél többet is (4). Lenyűgöző a teológiai viták mögött rejlő tudás, elevenség, frissesség, érvelési készség. Igére Igével, filozófusra filozófussal, teológusra teológussal felelnek. Pontosan tudják a leckét.

– Amikor aztán tényleg lemegy a függöny, és csak magunk maradunk, pőrén az Isten előtt, de jó lesz, hogy végre kimondhatjuk: Uram, én tudatlan, elfáradtam, „feküdni, aludni” vágyom. Micsoda kegyelem, hogy az Úr szeretetének ölébe hajthatjuk le fejünket mindnyájan, akik Őhozzá menekülhetünk (5). Az Úrhoz való menekülés mindig üdvözítően több a szent dolgokról való tudásnál. Ez a menekülés olyan, mint a haldokló utolsó sóhaja itt: – Istenem! (1)

Lukács 20,9–19