– Tényleg „vadulunk”! Ez a „vadulás” mindenhol tapasztalható: a bürokrácia embertelen rengetegében, az „elektronikus világ” irányításában, a feladatok végtelen sorában és könyörtelenségében, az emberi kapcsolatokban. Ez a „vadulás” ott feszül minden türelmetlenségben, durvaságban, önzően hajthatatlan és sebnyalogató sértettségben… Ez a „vadulás” önző, nem tud foglalkozni a másikkal, nincs benne részvét. Ez a „vadulás” a világ szegény oldalának jólétet, elégtételt, igazságot követelő „vadulását” is jelenti.

– A „vadulás” azonban tünet. Hiszen ahol nincs kijelentés; ahol nincs jelen az élő Isten szava, Igéje, üzenete; ahol nincs jelen az élő Isten megváltó szeretete; ahol nincs Jézus Krisztusba vetett hit: ott elvadulunk. A vallás is megvadít. Jézus Krisztusba vetett hit kell! Isten kijelentése a megváltó Jézus Krisztus!

– Csak akkor van esélyünk túlélni a „vadállati” természetünket – mielőtt még újra halálosan egymásnak esünk –, ha megfogadjuk az Úr tanítását, ha megragadjuk Isten kijelentését, és az abban közölt krisztusi kegyelmet. Így folytatódik az igevers második sora is. A vadállat elejt és megzabál másokat, másokból él, de egyszer maga is elhullik és dögevők martaléka lesz. Isten kijelentése figyelmeztet bennünket ember voltunkra. Isten, Jézus Krisztusban elénk állította az igaz embert, az Ő eredeti gondolata szerint (János 19,5). Jézus Krisztus nemcsak hirdette a szelíd szeretetet, hanem cselekedte is azt, egészen megváltó haláláig (Máté 5,5). Mert a szelíd szeretet vége, ebben a világban: halál. A szelíd szeretettel visszaélnek. Jézus Krisztus azonban feltámadott a halálból! (Lukács 24,34) Isten Fiaként hirdeti ma is a feltámadott Úr, hogy nincs más megoldás: csakis a hívő, szelíd, alázatos, megelégedett élet (Máté 11,29). A feltámadott Úr erre váltott meg bennünket. Ez az élet az újjászületés ajándéka. Ez a szelídség nem ostobaság. Ez a szelídség nem enged semmiféle durvaságnak. Ma sem.

Lukács 20,1–8

– Nem vagyok rendmániás, az betegség; de ki nem állhatom a rendetlenséget. Kezdem magam nagyon rosszul érezni, amikor már arra sincs idő, hogy az alapvető dolgainkat elintézzük, a mindennapi ügyeinket a „helyére tegyük”. Nem tudok úgy lefeküdni, hogy legalább az íróasztalomon ne legyen rend. Ez a „kis rend” mindig az üdvösség bizonyosságában erősít meg engem.

– Nincs rosszabb a rendetlenségnél. A rend az életet biztosítja. A gonosz munkája a káosz, a szétdobálás. Isten munkája az üdvösséges, örök rend, és azt Ő egyszer végérvényesen és örökké helyreállítja (Filippi 2,10–11). A rendetlenség ennek a „szétesett” világnak a sajátja, a bűn uralmának valósága, amely bennünk és körülöttünk is arat, minden szintéren.

– Egy „ország” is csak akkor állhat az élet szolgálatában, ha ott sok önhatalmú, önző „vezető” helyett, egy értelmes és okos ember, mint Isten eszköze, fenntartja a rendet. Az értelmes vezető a rendet nem erőszakkal, nem gyarló hatalmi érdekei okán tartja fenn, hanem határozott szeretettel, a rá bízottak érdekében. Ilyenkor Isten országa már itt „valósul”…

– Nem a diktatúra, de nem is az általunk manapság értelmezett demokrácia biztosítja a rendet, hanem csakis az élő Istenbe vetett hit. Az Úr az Ő küldötte által „éltet” minket, és az Ő áldott rendjében biztosítja nekünk – az örök élet tágasságában, a korlátok és a szabadság szent egységében – ezt a rendet. Egyébként elsorvad az életünk, megemésztjük, felemésztjük egymást.

– A hívő ember mindennapi imádságának tárgya az Isten rendjét szolgáló vezetőkért mondott közbenjáró imádság (1Timóteus 2,2). A hívő ember imádkozik azért is, hogy elrendezhesse dolgait, és ebből a világból is úgy mehessen el, hogy a legfontosabbakat elrendezte. A boldog élet forrása csakis az Isten rendjéhez való igazodás, az Ő szavára figyelve.

– Bár mindig maradnak rendezetlen ügyek, mégis olyan jó tudni, Istenünk elrendezte összekuszált életünket. Ez a megváltás. Az üdvösség olyan rend, amely boldogságot, testvéri közösséget és örömöt ajándékoz. Ez a rend szabadságban megélt rend, az örök élet bizonyosságának tágasságában.

Lukács 19,45–48

– Fontos a vidámság: testnek és léleknek felüdülés. Ahogy egy jó illatú forró fürdő, utána egy olajos masszírozás átjárja a testet, és megeleveníti a lelket; úgy üdíti fel az embert a vidámság.

– A vidám ember másokat is megvidámít. Vidámmá tesz bennünket a másik ember akként is, hogy velünk van. A vidámság forrása az, ha van egy-egy igaz, jó barátunk, akihez mindig fordulhatunk, aki mellettünk áll az elhagyatottság idején is, és szeretetből, valódi együttérzésből fakadó tanácsot ad. A legnagyobb ajándék, amikor az Úrtól kapott családtagjaink lesznek ilyen jó baráttá, testvérré. Bizony nem tudjuk a másik terheit átvenni, de az igaz részvét erőt, reménységet ajándékoz, megvidámít, tanácsol; még akkor is, ha nem is ad konkrét tanácsot.

– A vidámság mennyei ajándék, az örök élet megjelenése ebben a földi világban. Persze, felelősen nehéz vidámnak lenni ebben a világban. Jézus azokat nevezi boldognak, akik sírnak (Máté 5,4), akik megszomorodnak a saját bűneik és a világ sok-sok nyomorúsága felett. Sírni azonban nem lehet folyamatosan, mert az megbetegít és másokat is beteggé tesz.

– Jézus Krisztus megvigasztal, megvidámít; mert Ő megváltott, a halálból is kiváltott, örökre meggyógyított! Ő az örök jó barát, az Ő tanácsa, Igéje Lélekből jön, vezet, nem engedi el a kezünket soha.

– Adj vidámságot Urunk! Adj vidám reménységet, még a megszomorodás idején is! Adj jókedvet Urunk, amely Tőled való, amely mennyei örömből és reménységből fakad!

Lukács 19,41–44

– Az ostoba ember itt, ebben az összefüggésben megbízhatatlan embert jelent.

– Éppen ez a jelentés veti fel az alábbi kérdéseket: Kiben bízhatunk? Kire bízhatunk „üzenetet”, feladatot, ügyet; aki azt lelkiismeretes pontossággal, odaadással elvégzi majd. Kire bízhatjuk személyes dolgainkat? Kire bízhatjuk a szent ügyet, az Isten ügyét?

– Igeversünk azt hangsúlyozza, hogy ostobán megbízhatatlan emberre bízni bármit is olyan tragédiát okozhat: mint amikor valaki a lábait veszíti el; vagy bármiféle más erőszakot szenved. Nemcsak a testi fájdalomról van itt szó, hanem arról a sok bajról, gondról, szenvedésről, tehetetlenségről, amit egy megbízhatatlan ember okoz. Szomorúan számolt be nekem egy ismertebb ember arról, hogy súlyos, de nem gyógyíthatatlan betegséggel kórházba került, amit szeretett volna szűk körben megélni, nyilvánosság nélkül. Ez azonban lehetetlen ilyen estben: betegségének híre futótűzként terjedt, és még a bizalmi emberei is olyan súlyos betegségnek tüntették fel állapotát, hogy ez gyakorlatilag a hivatásába került. Ezzel a megbízhatatlan, ostoba lelkülettel sok évtizedes, odaadó munkáját tették lehetetlenné, az életét tették tönkre. Hiszen a beteg embert, az annak híresztelt embert azonnal leírják manapság.

– Hol találhatunk megbízható embert? A kérdésre nehéz felelni. De talán segít a válaszadásban az, hogy olyan Urunk van, akiben bízhatunk, és aki a golgotai kereszten minden megbízhatatlanságunkat és tehetetlenségünket elszenvedte, de feltámadásával le is győzte azokat, és a gonosz minden hatalmát. Az Úrban bízva, mi magunk is megbízhatóbbak leszünk, és minden csalódásunk ellenére is vállaljuk azt a kockázatot, hogy bízzunk a másikban! Bizalom nélkül nem lehet élni. Az Úrtól kapott szeretteink az Úr eszközei életünkben, bizalmunk elsődleges támaszai.

Lukács 19,28–40

– Új egység ez a Példabeszédek könyvében, a 25–29. fejezetek szakasza, amelyeket a felirat szerint Ezékiásnak, Júda királyának idején gyűjtöttek össze, a Kr. e. 8. század végén. Nyomorúságos időszak ez Isten népének életében. Az asszírok már fogságba hurcolták az északi országrészt (Kr. e. 722), és fenyegetik a déli országrészt, benne Jeruzsálemet is. Ezékiás király az Úrhoz fordult népe és a maga nyomorúságában (2Királyok 19,1).

– A nyomorúság, Isten népe számára olyan ítélet, amelyben Isten kegyelme felragyog. Isten soha nem engedi el népe, benne az egyes hívő ember kezét, még a hűtlen népére kiszabott, jogos büntetésben sem. Sokakban a nyomorúság megkeményíti a szívet. Isten népe számára a nyomorúság hitébresztő, hiterősítő.

– Javunkra lesz a nyomorúság (Ézsaiás 38,17). Ennek részleteit emeljük most ki, a mai igeszakaszból. Kikutathatatlan az Isten, mert Ő a dolgokat elrejti (2). Hiába akarjuk „királyként” kikutatni azokat; végül csakis az Úr kegyelmére való ráhagyatkozás marad nekünk. Ezékiás is megtanulta ezt betegsége során (2Királyok 19,1). Elég belekapaszkodnunk abba, amit Isten kijelentett nekünk (5Mózes 29,28). Elég megragadnunk a kijelentés lényegét: a feltámadott Jézus Krisztus üdvözítő evangéliumát. Minden nyomorúságban ehhez segíti Isten, az Ő népét. Aki pedig ráhagyatkozik az Úrra, annak ajtók nyílnak meg, nem sejtett titkok tárulnak fel, a mélységek fölött is magasságok… (János 13,7) Isten hívő népe ugyanis árnyaltan lát, más titkait tiszteli (9), nem tárja fel, látja a mélységeket, de a szakadék fölötti hídon áll.

Lukács 19,11–27

– 1. Mennyi áldott üzenetet tartalmaz, csak ez a fejezet. Milyen bőséges lelki táplálék a Példabeszédek könyve! Milyen gazdag az Isten Igéje. Most is csak egy tagmondatot ragyogtathatunk fel ebből a kimeríthetetlen kincsestárból: A tudós ember nagy erejű.

– 2. Tiszteletre méltó a tudás. Szokták volt mondani: A tudás hatalom. Az ember egyre több mindent birtokolhat a tudása által. Akinek nagy a tudása, az büszke is erre. De miféle tudás az elismert tudás? A posztmodern kor nyugati társadalmaiban a tényszerű, mérhető, vizsgálható, adatokkal igazolt, racionális észérvekkel alátámasztott, empirikus tudás a tudás. A bölcselet líra, fikció, nincs tekintélye, valójában lenézett. Racionálisan akarjuk birtokolni a világot, és ami a tudomány eszközeivel nem megragadható, az nincs is. Többek között ezért éljük meg a nyugati társadalmakban a keresztyén hit válságát.

– 3. A tudós ember nagy erejű! Tényleg így van ez? Nem lett bálványistenünkké a tudás, a racionalitás? Nem szegtük-e meg súlyosan az első parancsolatot? Nem fertőzte meg az a racionális, technokrata bálványimádás a szolgálatunkat is? Hiszen egyre inkább csak kiszámítható módszerekben, technikákban bízunk ezen a szent területen is.

– 4. Kieslowski lengyel rendező „Tízparancsolat” című tízrészes sorozata „mai történetekben”, döbbenetes erővel mutat rá mindegyik parancsolat lényegére. Az első parancsolatról készült „játékfilm” egy tudós apa és okos fia történetén keresztül tárja fel, hogy a világ nem birtokolható racionálisan; legfeljebb annak egy szelete. Itt sokkal többről van szó! Az események, dolgok nem számíthatók ki előre. Nem a mi kezünkben van a lényeg! Nem lehet bálványunkká a tudás. A valóságos tudás Isten ajándéka, eszköz, amely alázatra int, hitre indít, nem pedig gőgössé tesz. A tudós apa és fia még a korcsolyázás kapcsán is képletekkel számolták ki, hogy most biztonságosan vastag a jég, aztán meg is győződtek róla: így a kisfiút leengedték korcsolyázni, a jég beszakadt, és a kisfiú beleveszett. Az apa összeomlása megrendítő: amelyben még az Isten elleni düh is már a megtérés mozzanata, amely végül megadja magát a mennyei többnek…

– 5. Tegyünk csak a mai igevers mellé, ugyanebből a fejezetből, még két verset! Így máris árnyaltabb az üzenet! A tudós ember nagy erejű (5). A nyomorúság idején gyenge leszel és kiderül: milyen kevés az erőd (10). Féljed tehát az Urat! (21)

Lukács 19,1–10

– A hasadt világ jellemzője, hogy itt mindenért benyújtják a számlát. Ha egy „király”, egy „uralkodó” étkeiből eszünk, azt nem kapjuk ingyen. Egyedül a feltámadott Krisztus-király adja ingyen a javait, amelyek ebben a világban bőséges erőt és örömöt adnak, „odaát” pedig maradéktalan, örök életet (1–8).

– Vigyázzunk, hogy ki előtt mit mondunk! Az egyházat leginkább az teszi hiteltelenné, hogy nem marad semmi sem elrejtett, mindent továbbadunk, kibeszélünk, saját gyarló érdekeink szerint. Az Úr előtt minden elrejtett marad. Ha Ő leplez le bennünket, azt irgalommal teszi, és soha nem engedi át övéit a gyalázatnak (Zsoltárok 25,2). Ő ad igaz testvéreket is, családban és gyülekezetben, akik nem fecsegnek összevissza, mert szívük krisztusi jóindulattal van tele (9). A beszéd kapcsán: az is a hiteltelenségünk része, hogy kevesen fogadjuk el az intést, mert mindenki hajthatatlan a maga érdekvezérelt igazával kapcsolatban; így nagy a fegyelmezetlenség és a rendetlenség (12–14).

– Az ősi határt és annak szegényeit ne mozdítsuk el. Ne változtassunk állandóan. Sok lesz a sérültje minden mozgatásnak, aki az „átszabott” világ áldozataként lesz szegény. De jó tudni, hogy minden reformeri és forradalmi hevület fölött, de minden „posványos régi” fölött is, Jézus Krisztus mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8). A mi megváltónk erős Úr! (10–11)

Lukács 18,35–43

– Új egység kezdődik itt a Példabeszédek könyvében (22–24. fejezetek), hiszen újra megjelennek a hosszabb egységekből álló bölcs mondások is, a kétsorosok mellett.

– A szentíró felhasználhatta a korabeli egyiptomi és babiloni bölcsességi műveket, de azokat erősen átalakította. Éppen ez az átformálás a lényeg, mert ezeket a bölcs mondásokat az Úrba vetett szilárd hit hatja át. Ezért az egykori egyiptomi és babiloni bölcs jegyzetek, életvezetésre vonatkozó tanácsok megtelnek mennyei tartalommal, mint amikor az üres edényt megtöltik éltető vízzel a szomjazó számára. Ugyanis mit jelenthetnek ezek az okos tanácsok egy súlyosan beteg ember számára: életvezetési tanácsokat adni a haldoklónak olyan, mint a buborék: szép, de mindjárt kipukkan.

– Az Úrba vetett hit nélkül csak ilyen bölcs, okos, moralizáló, technokrata, módszerekkel teli életvezetési tanácsokra futja nekünk. Az Úrba vetett hittel azonban az áldott életvezetés „magától termő” gyümölcs. Az efféle tanácsok, „csak úgy magukban”, hahotára indíthatnak bennünket, vagy éppen dühöt támaszthatnak bennünk; attól függően, hogy milyen helyzetben vagyunk. A feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit nélkül üres edény minden bölcsesség!

– Fontos: ne raboljuk ki a szegényt (22–23); ne legyünk haragos és heves természetűek (24–25); ne adósodjunk el felelőtlenül (26–27); ne mozdítsuk el meggondolatlan reformokkal az ősi határokat, ne változtassuk meg az évszázados szokásokat (28). Mindezek fontos megállapítások: de halálos betegen már nem ezek lesznek a fő kérdéseink; hacsak úgy nem, hogy az efféle bűneink kapcsán kegyelemért könyöröghetünk.

– Legyen az Úrban, csakis a feltámadott Úrban bizodalmunk! Minden áldott életfolytatás forrása csakis ez!

Lukács 18,28–34

Ez az elrejtőzés nem kivonulás a világból, de mindenképpen egy időre való elvonulás…

Inkább az elrejtettség fogalmát kell használnunk. Életünket hitben: folyamatos, „szent elrejtettségben” élhetjük meg.

Ez az elrejtettség kegyelmi állapot.

Az elrejtettség azt jelenti, hogy mielőtt „nekimennénk a problémának”, „elrejtőzünk”, elvonulunk.

Ez az elrejtőzés tehát nem önmagamban, hanem az Isten színe előtti elrejtőzés, Ővele való beszélgetés.

Ez az elrejtettség kiáltás az Úr előtt, az Úrért. – Miért csüggedsz el lelkem, bízzál Istenben! (Zsoltárok 42,6) – Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem! (Zsoltárok 50,15)

Tehát: „nem nekimenni a dolgoknak”, nem belekeveredni azokba, hanem először elrejtőzni, az Úr előtt!

Szent elrejtettség az Úrban: az áldott házasság és családi élet, a gyülekezet, bizonyos helyzetekben az egyedüllét is.

Nincs annál nagyobb gazdagság, mint amikor az ember Jézus Krisztusban megtapasztalja ezt az elrejtettséget: „…a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” (Kolossé 3,3)

Lukács 18,18–27

– Az Isten törvénye szerinti élet alapja a Tízparancsolat és a Nagyparancsolat. Erre épülhet fel minden törvényes rend is. Az igaz és törvényes cselekvés azt jelenti itt, hogy az „Isten félelmében”, az Úr törvényes rendjét mindenki tiszteli, annak engedve, ahhoz igazodva él. Minden embernek tisztességes és nyugodt, javakban is mértékletesen méltó élete lehetne, ha ezt komolyan vennénk. Persze, ez csak hitben élve valósulhat meg, és a hit hatalmához az is hozzátartozik, hogy a mindenki számára méltóságos élet nem jelent egyenlőséget; aki azonban az Úrban él, az hálát ad azért, amije neki van, és nem irigykedik.

– Az Úr törvénye szerinti élet, annak cselekvése fontosabb, mint a „kultuszi áldozat”. Isten irgalmasságot, törvénye cselekvését akarja, és nem képmutató szívvel neki bemutatott istentiszteleti áldozatot, miközben körülöttünk tombol az igazságtalanság, a szegénység és mindenféle nyomorúság. A próféták, közöttük Ézsaiás is, számtalanszor hirdette ekként Isten üzenetét (Ézsaiás 1,10–17). Az istentiszteleti áldozatból csakis igazság, törvényesség, irgalmasság következhet: amely a másik ember számára – mindenekelőtt a körülöttünk élők számára – is biztosítja a tisztességes életet.

– Az Úr törvénye szerinti élet, annak cselekvése fontosabb, mint az „istentiszteleti áldozat”. Egy másik értelme is van ennek az igeversnek. A „gazdagok” látványos áldozata, azaz valakiken való segítése csak „kirakat”. Ha „ezek” hitben és isteni, igaz, törvényes rendben élnének, akkor eleve nem birtokolhatnák a világ összes javainak túlnyomó százalékát, elvéve azokat másoktól, így megfosztva őket a méltó élet lehetőségétől. A világi törvények lehetővé teszik a „törvényes” rablást is. Isten igazságos törvényről beszél. Nem jótékonykodhatok látványosan annak töredékéből, ami nem is az enyém, hanem csak „rám szállt”, vagy éppen „elvehettem” azt… Istené minden javunk! Ha Isten törvénye szerint élnénk, nem lenne szükség ilyenféle áldozatra. A hitben engedelmes élet tisztes jólétet biztosítana mindenkinek; nem valami mesés egyenlőséget; hanem tisztességes életet, amelyben Istent dicsőítjük.

– Jóléti életünkben még a legszegényebb is jobban él, mint a világ nyomorúságos helyein. Hálát adunk ezért? Isten dicsőségére élünk? Istentiszteletünkből igazságos és törvényes élet fakad, vagy csak valamiféle „reklámolt” áldozat? Tökéletesen fogalmaz Isten Igéje: itt mindenki megmagyarázza és elhiszi, hogy neki van igaza. De az Úr mindent lát és tud! Itt mindenki igazolja magát, gazdag és szegény egyaránt, de egyiküknek sincs igaza (2). Az Úr tesz igazzá, az Úr szül újjá! Őnélküle minden marad a halálos régiben!

Lukács 18,9–17

– Az ifjak ékessége az „erő”. Nézem a tízéves unokaöcsémet, meg a nyolcéves kishúgát: gyerekek, szépek, egészségesek, értelmesek; egy másodpercre nem állnak le, minden fontos, érdekes, izgalmas; tele vannak erővel, élettel, bizalommal, várakozással, huncutsággal. Isten ajándéka ez az élettől duzzadó, hamisítatlan reménység, amely valamit megsejtet abból is, amit Isten készített nekünk… Persze, az ifjúkor erejének sok „nyomorúsága” is lehet. A körülöttünk felnövekvő gyerekeket a jóléti társadalom minden földi jóval elhalmozza. Igen, az ember ilyenkor még azt hiheti, hogy övé a világ, az élet, és minden csakis őérte van… Nagy ajándék az ifjúkor szépsége, testi-lelki ereje; de hatalmas kísértések és bukások forrása is lehet: az Úr nélkül (Zsoltárok 119,9). Ez nem csupán egy kötelező magyarázati fordulat részemről, hanem valóságos tapasztalat: százával tudnám sorolni a példákat...

– Az időskor ékessége az „ősz haj”. Negyvennégy és negyvenhat esztendő a különbség köztem és az öcsém gyerekei között. Noha én is, mind a mai napig – kizárólag az Úr kegyelméből – még bírom a „gyűrődést”, mégis egy fél óra alatt lemerítenek ezek a virgonc gyerekek, ahogy körülöttem ténykednek. Ekkor döbbenek rá, hogy megöregedtem. Ez nem valami lírikus megállapítás, hanem tény, azzal a hitbéli felismeréssel, amit a mai igevers hangsúlyoz: ennek a kornak is adott az ékessége. Az ősz haj csak szimbóluma annak, ahogy a hit embere megérik az idő múlásával, és nemcsak beleőszül az életbe, hanem hittel őszül bele abba; vagyis úgy tud benne lenni abban, hogy már tud elengedni, tud nem mindenben benne lenni, tudja a dolgokat „kívülről” és az Úr optikájából is szemlélni.

– Az ifjúkor és az időskor között a híd a múló idő. A gyerekkori emlékek egyre elevenebben mocorognak bennünk. Mondták az egykori öregek: – Hamar letelik az itt kiszabott idő. – Akkor nem értettem. Most már értem. A múló idő zúzódásai pedig (30) az Úr gondoskodó, megváltó kegyelme által (1Mózes 22,14) az üdvösséges haza felé terelnek bennünket, mint az Úr népének tagjait. Az Úr adott nekünk örök királyt, akinek szeretet és hűség támogatja trónját, akinek királysága igaz és örök (28).

– Így a múló idő zúzódásai is csak Őhozzá vittek közelebb bennünket (30), miközben minden Őelőtte történt, ami velünk történt. Az Úr gondoskodó szeretete mentett meg bennünket bortól (1), királyi haragtól (2), gyalázatokba belekeverő perpatvartól (3), kedvetlen restségtől (4), saját gyarló szívünk zavaros és mély vizeitől (5), a megbízhatatlan emberektől (6), hamis súlyoktól (10), halálos rágalmaktól (19)… Felfűzhetjük a mai fejezet szinte minden igeversét, mint az isteni szeretet egy-egy gyöngyszemét, erre a „nyakékre”.

Lukács 18,1–8

– Ma is elevenen igazak ezek az üzenetek: minden kétsoros megérint, „telitalál”; és a megváltó Úr után kiált. Ezek a több évezredes üzenetek rámutatnak arra, hogy az ember minden korban ugyanolyan gyarló; változni csakis az Isten hatalma által képes!

– Hát nem így van ma is mindaz, amiről itt olvasunk? (4; 6–7) Szeretnek az emberek, amíg van mit adnod; de nem szeretnek, ha már nem tudsz adni. Szeretnek, amíg „igent” mondasz nekik – bár minél többet adsz, annál inkább követelnek –; és meggyűlölnek az első „nem” után, bármennyit is adtál azelőtt nekik. Fordítsuk csak meg bátran az üzenetet: addig szeretem a másikat, amíg „hasznom” van belőle, és elfelejtem a „barátot”, ha már nem tud segíteni.

– Istenfélelmes bölcsességből fakad az a nagy ajándék, amikor az ember ezeken az emberi gyarlóságokon átlát, erre számít, és mégsem fagy meg szívében a szeretet. Az ilyen ember a feltámadott Jézus Krisztussal „beszélgetve” jár az élete útján (Lukács 24,15–34). Ez a hitből fakadó bölcsesség mennyei, krisztusi összefüggésekben lát mindent: ezért ismeri önmagát, ismeri a másik embert, de mindenekelőtt ismeri az Isten megváltó szeretetét. Ebből az ismeretből nem kapkodás, hanem mindig megfontolt, józan, szeretettel teli életvezetés következik (2); amely minden tökéletlensége ellenére sem szól és cselekszik álnokul (1; 5; 9); nem zúgolódik (3); hanem az Úrra hagyatkozva merészeli szeretni önmagát is, hogy tudjon szeretni másokat (8).

Lukács 17,20–37

– Sokkal többről van itt szó, mint csupán egy társadalmi kérdésről: a szegények kiszolgáltatottságáról, és a gazdagok embertelenségéről. Persze ez a probléma is ott feszül az igeversben. Mégis, annak a mindenkor tapasztalható élethelyzetnek a leírása ez: amikor az egyik valamiért nyomorult, ezért megalázott, és segítségért könyörgő; a másik pedig éppen akkor, ebben a viszonyulásban, „domináns helyzetben” van, és ezt „keménysége” által ki is nyilvánítja. Ilyen a beteg és egészséges ember viszonya, a beteg és orvosa kapcsolata. Ilyen: a munkavállaló és munkáltató; az „inas” és mester; a kevésbé talentumos és a tehetséges; a járatlan és járatos ember közötti mindenkori viszony. Persze az ilyesféle, ellenétes helyzeteket fokozni lehetne: elítélt és bíró, fogoly és fogvatartó, vesztes és győztes, idős és fiatal… Az emberi habitusok között is nagy a különbség erre nézve: valakinek eleve az alárendelt szerep jut, természeténél fogva; másoknak az irányító.

– Vigyázzunk: ma még mi vagyunk „helyzetben”, holnap pedig már a másik! Érvényes a krisztusi aranyszabály: amit akarod, hogy veled tegyenek, te is azt tedd a másikkal; és amit nem akarod, hogy veled tegyenek, azt te se tedd a másikkal (Máté 7,12; Lukács 6,31). Számomra mindig megrendítő az éppen „könyörgő szegény”. Annyi ilyen könyörgő, riadt tekintetet láttam már életemben; és annyi elutasító, kemény választ hallottam már… Ebben a helyzetben mégis az az igazán megrendítő, hogy tapasztaltam már olyat is, amikor megszántam a könyörgő szegényt, aki utána úgy visszaélt könyörületemmel, hogy majdnem belepusztultam abba; miközben ő semmiféle könyörületet nem mutatott irántam.

– A visszaélések ellenére sincs más út a krisztusi ember számára: csakis az irgalom és a könyörület. A világ számára is egyetlen esély a könyörület. Ennek ellenére, ahogy nő a hitetlenség, úgy rendezkedik be a világ az „állatvilág” módján: az erősebb győz, irgalom nincs; ha nem is bántjuk, de sorsára hagyjuk a másikat. Soha ne felejtsük el: Isten irgalmas szeretete tartott meg bennünket is, noha nem ezt érdemeltük volna! Isten hatalmi helyzete pedig eleve más hozzánk képest: Ő mégis könyörületesen bánt velünk (Zsoltárok 145,8). Azt azonban mondjuk ki, a mai igevers szövegkörnyezete, de az egész Biblia üzenete alapján, hogy először a feleséged, a házastársad, a szeretteid, a barátaid, a közeledben élők könyörületért kiáltó szemét vedd észre, segítségért kiáltó szavát halld meg! (22–24)

Lukács 17,11–19

– Gyakran ijesztő, milyen rendíthetetlen az emberi ostobaság: amely enyhe kifejezéssel szólva „bolondság, butaság” (7); de durvább változatában „gonosz, álnok, hazug, halálos” rosszindulat (4). Az ostobaságtól nem az iskolázottság, és nem is az „egyháziasság” ment meg. A Példabeszédek egész könyve, így ez a fejezet is, pontosan meghatározza az ostobaságot. Az ostobaság az istenfélelemből fakadó bölcsesség ellentéte (1,7). Az ostobaság: szűklátókörűség, az e-világ és az öröklét tekintetében egyaránt, amely – akármilyen zseniális tehetséggel rendelkezzen is – nem képes saját ügyén és az itteni világ terén túllátni. Ezzel azonban az itteni világot, szeretteit, kollégáit, embertársait nyomorítja meg.

– Nézzük csak, mit mond az ostobaságról a mai igeszakasz! Az ostobát még „száz botütéssel” sem lehet jobb belátásra bírni; azaz az ostoba semmiféle emberi ráhatásra sem változik meg (10). Az ostoba életveszélyesebb a tomboló medvénél, ha megzavarodik. Ilyenkor jobb kikerülni, és megvárni, amíg megnyugszik (12). Az ostoba ember, pénzzel a kezében, maga a rettenet (16). Az ostoba ember álmodozik, a föld végén, távoli tájakon kalandozik, élvezni akarja az életet, a jelent szabadon, mindig mindenben többet és újabbat akar; de soha nem nyer megelégülést. Március 15-e gyakran hosszú hétvégére esik. Az ilyen, és hasonló hosszú szünnapokat úgy várják az emberek, mint a megváltást, mintha minden megoldódna ettől… Persze, minden marad a régiben. A föld végén kalandozunk, de maradunk a „földbe ragadva” (24). Az ostobaság bosszantó, elkeserítő, félelmetes, reménytelenséget szül, kétségbe ejt (25). Az ostobának hallgatni kellene, és az ostoba mindig a legharsányabb: „kétpofával”, minden fórumon, minden nyilvánosságot megragadva szerepel. Már eleve gyanús, ha valaki egy határon túl „nyilvánosságra” vágyik: ez paráznaság (28).

– Említettem már: Az ostobaságtól nem az iskolázottság, és nem is az „egyháziasság” ment meg. Élő hit kell, Krisztus, megtérés: ebből fakad az ostobaságot legyőző, üdvösséges bölcsesség. Mindenekelőtt tartsunk önvizsgálatot és könyörögjünk! Urunk, bocsájtsd meg hitetlenségeinkből, racionális és jóléti gőgünkből, dacos és perlekedő szegénységünkből, vagy gyenge hitünkből fakadó ostobaságainkat; amely miatt csak az orrunkig látunk! Urunk, bocsájtsd meg, amikor a Krisztus nevében is csak „bántani” tudjuk egymást.

Lukács 17,1–10

A Példabeszédek könyve fejezeteinek önálló kétsorosai gyakran felfűzhetők egy-egy témára. Számos esetben találunk olyan fejezeteket is, ahol egymás után több kétsoros egy egységet képez. ISTEN SZUVERENITÁSÁRÓL SZÓL A 16. FEJEZET ELSŐ SZAKASZA (16,1–6).

– 1. Az ember, Isten előre elrendelt világában él! Ez a rendelés tökéletes, megfelelő, üdvösséges (4). Éppen ez a hívő nép bizonyossága: bár sok minden érthetetlennek tűnik, hitben látjuk, hogy nem az. Isten elrendelte a bűnöst is a veszedelem napjára (4), hacsak a bűnös meg nem tér, mert szeretettel és hűséggel jóvá lehet tenni a bűnt, istenfélelemmel (6). Ez a jóvátétel: Jézus Krisztus. Van kegyelem. De a kegyelmet megragadni is kegyelem. Isten rendelése nem felfogható, de ez az egyetlen megtartó rend.

– 2. Az ember tervezgethet, de Isten rendeli ki, hogy végül is mi szólaljon meg, mi kapjon hangsúlyt, mi történjen. Az ember az értelmével tervez, mindent ésszel akar felérni, mindent értelmesen ki akar számolni; stratégiákat gyárt, hogy honnan hová, milyen eszközökkel akar eljutni. Az ember tervezi a jövőjét… De sok minden másként lesz. Az ember tervez, de Isten rendel, dönt: örök rendje szerint (1).

– 3. Az ember helyesnek tarthatja a maga útját, minden lépését megmagyarázhatja, igazát bizonygathatja, jogi kreativitással alátámaszthatja; de az Úr megvizsgál, ismer, lát, tud mindenedről (2). Értelemmel is beláthatjuk: jaj nekünk! Egyedül Isten tökéletes! Egyedül Isten rendje helyes.

– 4. Boldog az az ember – március 15-én így mondjuk: boldog az a nép – amelyik felfedezhette Isten rendelésének szépségét és igazságát, és engedelmes hűséggel ahhoz igazodhat, még akkor is, ha az értelmével, az adott pillanatban nem is mindent ért (János 13,7). Aki Istenre hagyatkozva él, az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozva cselekszik, minden felfuvalkodás nélkül (4), azt az Úr megtartja, annak szándékait, üdvözítő rendjében teljesíti (3).

Lukács 16,19–31

– 1. A „beszéd témája”, az ezzel kapcsolatos tanítás és intés folyamatosan megjelenik a Példabeszédek könyvében. Az igaz, kegyelem alatt élő, hívő ember megfontolt, a beszédében is. A megfontoltság tehát itt nem átgondolt viselkedést, önuralmat jelent, hiszen az önuralom előbb-utóbb megadja magát, és váratlan helyzetekben robban, ha az nem újjászületett szívből fakad: hiszen a szív teljességéből szól a száj (Lukács 6,45); és a hit hiteles cselekedetekben ölt testet (Jakab 3,1–12); amelynek egyik fontos gyümölcse a gonosz gondolat nélküli, krisztusian kedves beszéd (26). A kedvesség itt nem művi, hanem valóságos, áldott…

– 2. Ez az igevers azonban most számomra egészen egyedi módon nyílt meg és lett üzenetté. Az igaz, kegyelem alatt élő, hívő ember úgy fontolja meg mondanivalóját, hogy Isten Igéjére imádságos szívvel figyelve, minden napra elkéri az üzenetet az Úrtól. A megfontolt beszéd a Szentlélek által vezetett, az Ige üzenetét, a Jézus Krisztus evangéliumát hordozó és továbbadó beszéd. Egyébként csak magunkat képviseljük, a magunkét szajkózzuk. Persze, Isten Igéjének igaz értelméért, az abban rejlő, megszólító üzenetért imádkozni, küzdeni kell. Akár az írásmagyarázati, szakmai kérdések is ide tartozhatnak: hogyan közeledhetek helyesen az Isten Igéjéhez.

– 3. A Példabeszédek könyve kimeríthetetlen tárháza az Isten üzenetének, mert ezekben a bölcs mondásokban megragadhatóan van jelen a krisztusi evangélium. Régóta magyarázom ezt a könyvet, vagy tizenöt éve, folyamatosan. Ezért erre a bibliai könyvre nézve hosszú évek alatt, imádsággal megfontoltam, hogy mit és hogyan mondhatok a Példabeszédek könyvéből kiindulva.

A Példabeszédek könyvének magyarázati lehetőségei, egészen konkrétan a következők.

A könyv fő üzenete: A valódi bölcsesség hitből fakad, istenfélelemből. A megszemélyesített bölcsesség Jézus Krisztus, aki Lelkének ajándéka által vezet az örök élet útján már e-világban, ami aztán minden életrezdülésünkben megmutatkozik.

Ahol szakaszolt egységek vannak a könyvben, ott jobban eligazodunk, mert több versen át ugyanaz a téma szólal meg (1–10. fejezetek, 30–31. fejezetek).

Ahol kétsoros, „párhuzamos” igeversek állnak előttünk, sok fejezeten át, ott minden versben egy külön, kimeríthetetlen világ áll előttünk. Ezeket egyenként megfontolva, lassan haladva juthatunk áldottan előre.

A Példabeszédek könyvének „anyaga” kiváló lehetőség az un. elbeszélő, példázatos, „narratív” igemagyarázati mód gyakorlására: egy aktuális történet világítja meg az igevers üzenetét (Gyökössy Endre: Mai példázatok). Erre a magyarázati módszerre a könyv maga is felhatalmazást ad (1,6).

Tehetjük azt is, a jobban eligazodás érdekében, hogy egy fejezetben kiemeljük a legjellemzőbb témákat, majd ezt a Példabeszédek könyvének egészére nézve is megfogalmazzuk.

Egy témára gyakran minden erőltetés nélkül felfűzhető az egész szakasz vagy fejezet, mint például a 15,1–19 szakaszt a higgadtság témájára, üzenetére fűzhettük fel.

Lukács 16,13–18

– „Tegnap” olyan sok apró esemény történt, amelyek egyenként is megrendítettek, együtt szinte összetörtek, miközben ó-emberi indulatom gyötört. Ezért azonnal megérintett a kiemelt igevers, amelynek témája a HIGGADTSÁG. Erre a témára, minden erőltetés nélkül felfűzhető az egész igeszakasz.

– 1. A higgadt válasz, maga a higgadtság sok megoldhatatlan helyzeten nyit kaput. A higgadtság Isten ajándéka. A higgadtság abból a hitből fakad, hogy az Úr szeme rajtunk van (3), és ez a tekintet nemcsak számon kér, hanem megtartó, krisztusi szeretettel számon tart. A higgadtság a húsvéti, örök életbe vetett hit e-világi testet öltése: miszerint a halálban az Úr előtt vagyunk (11); csakis Ő nyit nekünk kaput, Ő ad nekünk végső megoldást, amelyből minden egyéb megoldás következik. A higgadtság Isten ajándéka, amely vallja, hogy az élet nem birtokolható és nem oldható meg racionálisan, csakis hitben élve és cselekedve. Minden indulatunk abból fakad, hogy racionálisan akarjuk birtokolni, irányítani, megszervezni, élvezni, túlélni az életet; és nem megy…

– 2. Mit mond a mai igeszakasz a higgadtságról?

A higgadtság nem emberi produktum, nem valamiféle elfojtott, mesterkélt, diplomatikus és technikás nyugalom; hanem – ismét mondom – Isten fontos kegyelmi ajándéka. Ez a higgadtság ugyanakkor konkrétan testet ölt a különböző helyzetekben.

A higgadt ember figyel a beszédére; meggondolja, mit mond, mert a szavak aztán önálló életet élnek és dolgoznak. A higgadt ember szűkszavú, aki fecseg, sok balgaságot összehord (2).

A higgadt ember a bajban nem esik kétségbe, de tud megrendülni, leborulni, imádkozni és érdemben cselekedni (8). A higgadt ember az örömök idején sem bízza el magát, mert igazi kincse több, mint egykor széthulló, „itteni” javainak összessége (6).

Aki higgadt, az nem engedi magát provokálni, befolyásolni, noha az élet sűrűje tele van „teszteléssel”, izgatással, örökös szóbeszéddel.

A higgadt ember, a hit embere, soha nem dönt indulatból, dühből, sértettségből és haragból; hanem mindig a józanság Lelkétől vezérelten él, szól, cselekszik (4).

A higgadt ember megadja a bizalmat mindenkinek, de egy határon túl soha nem bízik emberekben, mert bizalma az Úrban van (16): inkább „kevésre” törekszik az Úr félelmében. A higgadt ember nem bizalmatlan, hanem hívő (Ézsaiás 2,22; Márk 6,50).

A higgadt ember szelíd: nem töri össze más lelkét (4), nem bánt meg senkit (1). A higgadt ember szelídségének tartása hitének bizonyossága, amit mindenkor felvállal, és ha ezen valaki megbántódik, az nem az ő felelőssége (4).

A higgadt ember az, aki figyel másokra, és megfogadja az intést is, a hallottakat megfontolja, nem pedig megbosszulja (5). Ugyanakkor a higgadt ember nem „rágódik” bolondságokon (14).

A higgadt ember, minden visszafogottsága ellenére is örvendező és nem mogorva (13–15), mert higgadtsága nem emberi ügyeskedés, valami gyarló cél elérése okán, hanem hitből fakadó ajándék. Pont ezen mérhető le a hiteles higgadtság: aki mogorva, az nem higgadt, csak magára erőlteti azt, de bármikor robbanhat…

A higgadt ember tudja, hol „elég”, és nem vesz fel több terhet telhetetlenségből, mint amit az Úr rakott rá, és aminek elhordozásához erőt, bölcsességet és higgadtságot kapott. A higgadt ember elégedettsége nem kreál újabb, nyugtalanító ügyeket (16–17).

Aki higgadt, az áldássá lesz környezete számára, mert másokat is megnyugtat (Máté 5,9): ajtók nyílnak, perpatvarok csendesülnek, harcok csitulnak, halál bilincsei oldódnak (18).

– 3. A higgadt ember tehát életet munkál és nem halált! Ezt emeljük ki külön, mert ez a lényeg, az összegzés, a higgadtság áldása. A higgadt ember soha nem szól és cselekszik indulatból, mert az indulat haragot támaszt, a harag pedig öl (1). Ha nincs megtérés és hit a másik életében, akivel egy úton vagyunk, akkor a harag halálig kísér, halált okoz. A haragban kárt vall az élet. Márpedig hányszor mozgat bennünket indulat, harag, még a látható egyházban is. Kár! Uram irgalmazz! Adj megtérést és higgadtságot.

Lukács 16,1–12

– Az ember igazából egyedül van fájdalmaival és örömeivel is. Az én fájdalmamat nem érezheti át soha senki más, csakis én. Az én örömömnek valódi részese csakis én magam lehetek. Jóleső az együttérzés, de az csak mulandó és felszínes lehet. Fordítva is így van ez: én sem tudok egy határon túl a másik keserében és örömében részt venni. A másik fájdalma nekem nem fáj. Egy idő után a haldoklókat is „sorsukra” hagyjuk. A másik öröme engem iriggyé tehet. Beteges dolog is lenne, egy határon túl részt venni egymás ilyetén személyes életében; márpedig vannak olyan „bensőséges” körök, amelyek ezt akarnák kikényszeríteni.

– Tehát, bizonyos értelemben „idegenek” vagyunk egymás számára. Bármilyen ódákat zengünk is a közösség fontosságáról és csodájáról; a lényeget illetően magányosak vagyunk. Babits Mihály írta meg ezt „A lírikus epilógja” című versében: „Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni s törésre várni beh megundorodtam.”

– Aki az Urat féli, annak viszont erős oltalma van (26). Ez az oltalom Jézus Krisztusban megváltó oltalommá lett, ami azt jelenti, hogy saját örömünket és bánatunkat nemcsak elismerte, hanem le is vette rólunk az Úr. Ez a megváltás azt jelenti, hogy nem maradhatunk többé saját magunk börtönében! A megváltott ember elsősorban nem a saját örömeivel és fájdalmaival foglalkozik; nem terheli ezzel a másik embert sem, mintha a saját maga öröme és fájdalma lenne a világ legnagyobb ügye. A megváltott ember megszabadult saját maga bűvkörétől. A mai igeszakasz úgy beszél az Úr megváltó oltalmáról, mint ami a halál csapdáinak kikerülésére vezet (26). Nincs halálosabb csapda annál, mint amikor beleragadunk önmagunkba. A „nagy és sztárolt hívő emberek” többsége sem jut tovább önmagánál: önmaga hite, kegyessége, igaza, buzgósága, öröme és baja az állandó téma; sokszor ügyes takarásban. Valójában mindig csak magunkról van szó! Az Úr hatalma törheti fel önmagunk bűvkörének dióját, mint ahogy feltörte a húsvéti sírt is. Egyszer csak észrevesszük a másik embert; nem mindjárt Afrikában; hanem közvetlenül mellettünk. Éppen ettől lesz áldássá saját örömünk és keserűségünk is, amit soha nem kell megtagadni, amit szent belső körben meg is lehet majd osztani, mindenekelőtt az Úrral.

Lukács 15,11–32

Ismerek olyan embereket, akik mindenkiről mindent tudnak, és radarcsápjaik folyamatosan figyelnek. Ezeknek örömöt okoz a másikat kibeszélni. Ezeknek „vígjáték”, ha a másik bajba kerül. Számukra ez csupán egy jó kis ügy: végre történik valami, amin aztán hetekig lehet csámcsogni. Még veszélyesebb, ha ez a „figyelem” komoly ambícióval társul. A rosszindulat, a kettő együtt: „akarni többre jutni” és „figyelni a másikat”. Az ilyen emberekben egy percig nem lehet megbízni. JÓINDULATÚ EMBERREL TALÁLKOZNI VISZONT: NAGY AJÁNDÉK.

– A jóindulatú embert sokféleképpen leírhatjuk, de leginkább abban áll a „jóindulatúsága”, hogy megbízható és okos (16), így soha nem ártja magát olyan ügyekbe, amihez semmi köze. A jóindulatú ember eleve távol tartja magát a kétes ügyektől, amelyek bajt sejtetnek (17).

– A jóindulatú ember nem szaglászik a másik után, nem beszéli ki a másikat. A jóindulatú ember elégedett, és nem akar egy határon túl többet magának: ezért nincs szüksége értelmetlen konfliktusokra, hátsó szándékkal megrakott játszmákra (16–17).

– A jóindulatú ember kedves; őszintén kedves, és nem érdekből. Mert sokan kedvesek hozzánk, amíg valamiért kellünk nekik; és ha ez elmúlt, akkor szóba sem állnak velünk utána. Pontosan tudni kell, hogy melyik fajta kedvesség szól a helyzetnek, a pozíciónak, célzott érdeknek; és melyik kedvesség szól nekünk magunknak. Igen elkeserítő az arány az előbbi javára. Pedig nagy ajándék a jóindulatú kedvesség, egy durva és érdekvezérelt világban (15).

– A jóindulat Isten Lelkének ajándéka. Az az ember lehet jóindulatú, aki igazán részesülhetett az Isten megváltó szeretetének krisztusi jóindulatában. Az ilyen ember újjászületett ember: ezért tud – az Úr erejével – elégedett, hálás, megbízható lenni, Isten által lezárt területeket és ügyeket kerülni. A jóindulatú emberen kiformálódik a Krisztus (1,7).

– A jóindulatú ember éppen attól lesz „küldött”, küldetéses életű, hogy „csak” csendben teszi a dolgát, megbízhatóan a maga helyén, és nincs meg benne sem a küldetéses karrieristák kíméletlensége, sem a küldetéses hitbuzgók „minden lében kanál” természete. A jóindulatú ember közelsége gyógyulás (17).

Lukács 15,1–10

– A Példabeszédek könyvének kétsorosaiban mindig vannak visszatérő témák. Ezek a témák azonban esetről esetre új összefüggésben jelennek meg, ezért más és más üzenetet hordoznak. A mai igeszakasz jellemző témái: a beszéd, a szorgalom és a lustaság, az igaz és a bűnös, a szegénység és a gazdagság, a kevélység, a vagyon, a hűség és a hűtlenség, az intéshez kapcsolódó engedelmesség és engedetlenség, a bölcsesség és az ostobaság. Mindegyik az emberi élet nagy témái közé tartozik. Az ellentétpárokban az egyik az életet gyarapítja, a másik halált szül. Nézzünk néhány példát!

– Valóban, a beszéd éltet, épít, bátorít; vagy pedig öl és pusztít; mégpedig nemcsak azzal teszi ezt, akire mondanak valamit, hanem abban is elvégzi munkáját, aki mondja (2–3).

– A gazdagsággal egy ideig sok mindent el lehet intézni, de folytonos gonddal és nyugtalansággal jár a „földi kincs”. A szegénynek azonban sokkal nagyobb nyugalma van, mert nincs mit vesztenie, nem fenyegetik, nem zsarolják; sőt, a szegénynek mindig „helyzeti előnye” van, mert azt csak ritkán nézzük, hogy ki mennyire szegény, meg mi okból szegény. Vigyázzunk – hangsúlyozza a szentíró –, mert soha nem tudjuk igazán, ki a szegény és ki a gazdag! (7–8) Ehhez a témához kapcsolódik mindig a szorgalom kérdése, mert Isten Igéje itt is vallja, hogy a szorgalmas ember munkáját megáldja az Úr, és élete gyarapodni fog (11).

– Az élet itt mindig a földi életet jelenti. Isten azt akarja, hogy életünk teljes legyen és bővelkedjünk, kikerülve a halálos csapdákat, amelyekkel tele van az életutunk. A halált azonban nem tudjuk kikerülni. Nincs az az emberi bölcsesség, amely előbb-utóbb bele ne futna a halálos csapdák valamelyikébe. Áldott legyen az Isten, hogy Ő nemcsak földi életünk, hanem örök életünk Ura is, akinek bölcsessége a megváltó Jézus Krisztusban üdvösséget ajándékozott nekünk. Csak az örök élet bizonyosságában van „veleje” minden bölcs tanításnak, egyébként szép filozófia, „agytorna”, és aztán együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,32). Az örök élet reménysége nélkül – és ma itt tartunk –, valójában semmibe vesszük a bölcseletet, valamint mindazt, ami az emberi életet megnemesíti: így a pillanatnyi örömök, az ezt biztosító vagyon, erő, szépség, tehetség, valamint a „nyers tényekkel dolgozó természettudomány” lehet elismert, semmi más. Nekünk ennél „több” adatott!

Lukács 14,15–35

– Ez az igevers most „talált”. Annyi apró dolog történt ma: de mindegyik mögött pontosan látom, hogy mi miért úgy van, mi mire válasz, mondjuk a napi csatározásokban, ideértve még az egymásnak való segítségünket is. Irgalmatlan és kegyetlen mélységek kútjai ezek, nem is merünk belenézni…

– A bűnösnek még az irgalma is kegyetlen. Igen, ez pont így van. Az ember bűnös, mert „saját magában” istentelen. Ez teológiai igazság, ugyanakkor tényleges tapasztalat. A bűnös ember irgalmatlan. Olyannyira irgalmatlanok vagyunk, hogy még az irgalmasságunk is kegyetlen. Ez azt jelenti, hogy mindenért benyújtjuk egymásnak a számlát. „Csak úgy” nem létezik segítség; azt valahol „leverik rajtunk”; miközben aki segített, az nem hagyja „irgalmát” szó nélkül... Ez pontosan nyomon követhető a nagy csatározásokban, a brancsokban ugyanúgy, mint a legapróbb rezdülésekben is: ki, mikor, mire, hogyan reagál; miként tekint ránk; hogyan szól a telefonba, felveszi, kinyomja, visszahív; válaszol, vagy nem, illetve mikor és mit válaszol… Nem akarom jobban konkretizálni.  Aki nem ért, azt sajnálom… Egy hozzám közeli valaki említette nekem: – Valahogy ezeken a „játszmákon” kisgyerekkorom óta átlátok, és mind a mai napig érzékeny vagyok ezekre, miközben minden ezzel kapcsolatos sejtésem beigazolódik… Most öregedve már igen fáj a világ!

– Csak remélni tudom – folytattatta –, és imádságom mindenkori tárgya, hogy létezik újjászületett ember, létezik e-világban is krisztusi irgalom: az Isten örök igazságának rendjéből fakadó, valóságos szeretet, amely képes túlemelkedni önmagán, legalább a saját köreiben… Egy-egy pillanatra felvillan közöttünk ez a krisztusi csoda, kiformálódik bennünk, közöttünk a Krisztus; de aztán jön a gonosz és letarol. Azt veszem észre, hogy ellökjük egymást, mert az ügyek, helyzetek, pillanatnyi érdekek mindent felülírnak. Eszembe jut idős édesanyám! Mit tudtam törődni vele? Eszembe jut elhanyagolt feleség, család, számos rossz döntés, sok visszafordíthatatlan hangsúlyeltolódás, ezernyi restancia: mennyi-mennyi irgalmatlanság. Miközben állandóan követ a vén vizslám, idegesít, elzavarom, mert dolgom van: pedig utolsó napjain könyörög valami figyelmet, és nem adja fel…

Lukács 14,1–14

– A valóságos szeretet – így az élet – forrása mindig az igazság Urához való ragaszkodás, vagyis az istenfélelem. Ez az igazság soha nem a mi igazságunk. Ez az igazság a teremtő és fenntartó Isten megváltó szeretete, aki a világmindenség tengelye. Ezt igazolja a természettudomány ugyanúgy, mint a bölcselet. Az Úr nélkül beleveszünk a káoszba, a szeretetlenségbe, a gyűlöletbe (19). Isten szeretete soha nem engedi, hogy a gonosz hamissága taroljon ezen a világon. Az Úr utálja a gonoszt, nem hagyja, hogy életet ajándékozó igazságának tengelyét bárki elgyengítse, vagy elferdítse! Milyen találóan fogalmaz az igevers: – Kezet rá, hogy így van! – Valóban: Isten egyszülött Fiát adta ezért, kezeskedett igazságért, értünk, életünkért; megváltó szeretettel (20–21).

– A valóságos szeretet testet öltése mindig a saját házunk népénél kezdődik. Az lehetetlen, hogy bármire, bárkire hivatkozva eláruljuk a sajátjainkat, szeretteinket, hitünket, kincseinket, kultúránkat. Az lehetetlen, hogy egy egyetemes, isteni szeretetre hivatkozva beáldozzuk másokért azokat, akiket az Isten elsőként bízott ránk. Igen, a krisztusi szeretet mindenkire vonatkozik, valóban egyetemes: a sajátjainkat megbecsülve, közös és kölcsönös felelősségünk van mindenki felé. De csakis ebben a sorrendben valóságos és hiteles az egyetemes szeretetünk; egyébként „szelet” öröklünk; mi több: olyan tornádót gerjesztünk, ami gyarló, pillanatnyi érdekekért letarolja a világot (29).

– A valóságos szeretet bővelkedik, bőven osztogat, mégis gyarapszik, miközben maga is felüdül. Ez a valóságos, bővelkedő szeretet a Krisztus szeretetéből táplálkozik. Ebben a bővelkedésben sokkal többről van szó, mint a bevett „szajkóról”: – Minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel nagyon meg vagyok elégedve! – Rettenetes az állandó panaszkodás is, amikor az ember nem tud bővelkedni. De ugyanilyen rettenetes ennek az ellenkezője is, amikor nem tudunk egymással egy őszinte, emberi szót váltani, mert a „kötelező happy” mindent felülír. Alig létezik biblikus érzelmi intelligencia. Ennek a „kötelező bővelkedésnek” pontosan kialakult a szekularizált, és az egyházi, azon belül a kegyes változata. A krisztusi szeretetben bővelkedők szembenéznek az „itteni” valósággal, de krisztusi reménységgel néznek szembe azzal. Ez a krisztusi reménység nem sziruposan kiszínezi, hanem az örök élet megváltó hatalmával áthatja ezt a valóságot. Ez a krisztusi reménység az egyetlen reménység, amely az isteni igazság és szeretet „tengelyébe” helyezi újra a szilánkos világot, miként az orvos sínbe teszi a törött végtagot, hogy gyógyulhasson. A valóságos, krisztusi szeretet így bővelkedik (24–25).

Lukács 13,22–35

– Szíven ütött ez a szó: odalesz! Ez azt jelenti: összetörik, tönkremegy, elvész, eltűnik… Sóhajtva fakad fel belőlünk olykor: – Hova tűnik reménység, fiatalság, élet? Igazából már nem része a kultúránknak, hogy erre rákérdezzünk, mert a „fiatalos, vidám és erős életszeretet” hivatalosan előírt kurzusa, a pillanatnyi jelen élvezetének megélése mindent visz. Ennek a „narratívának” része, hogy „reménységünk” csak a pillanatra, csak erre a földi életre irányul; még a hit emberei is valójában csak erre tekintenek… Ez a kultúra az egészségesek, az erősek, a sikeresek „tahó kultúrája”, ahol a gyengékkel és a betegekkel csak az egészségesek önmagukat reklámozó szeretete felől foglalkoznak, vagyis a nyomorúság is a „vitalitás” eszközévé lesz. Erre utal igeversünk párhuzamos, második sora, amikor az erősekhez fűzött várakozásról beszél.

– Pedig, ha csak ebben az életben reménykedünk, és még Jézus Krisztusban is csak erre az életre nézve reménykedünk, akkor mindenkinél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Korinthus 15,19). Ez a reménység egy beszűkült reménység, nem valódi reménység, mert ez a reménység cserben hagy bennünket, odalesz, mint ahogy az erősekhez fűzött várakozásaink is. Odalett és odalesz… Lehet itt kertelni: a kudarcosat, az erőtlent, a beteget mindig leírták ebben a világban. Ma is irgalmatlanok vagyunk ebben. Aztán jön a halál… Utána meg az ítélet (Zsidókhoz írt levél 9,27). Ezekről végképp nem akarunk hallani. Pedig bűnös gondolkodás ez, mint ahogy az életünk is bűnnel és sok vétekkel terhelt.

– Csehov drámái szelíd finomsággal szólnak az elmúlásról. A „Cseresznyéskert” című darabja az egyik leheletfinom, megérintő példája ennek. Csehov – szent érzékenységgel és intelligenciával – legalább szembenézett az ember állapotával, a tényekkel; amelyekkel mi már nem merünk farkasszemet nézni. Csehov azonban az elviselhetetlen reménytelenség édeskés húrjait pengette. Istenünk azonban örök reménységgel ajándékozott meg bennünket. Csak a krisztusi örök életbe vetett hit a reménység, a többi önáltatás!

Lukács 13,1-21

– Károli Gáspár fordítása így hangzik: „Az igaz soha meg nem mozdul; de az istentelenek nem lakják a földet.” Az egyik ismerősöm „lecserélte” a feleségét; de a felesége korábban már megcsalta őt. Ismerem mindkettőt, nyughatatlanok, a szemük sem áll jól: egy talicskát nem bíznék rájuk. Ez nem valami gőgös ítélet, hanem tény, amit sok háttértény igazol. Ma már nem hír a házasságtörés, más egyéb sem. Valaki a harmadik feleségénél tart, az ügyeletes ágyasokat nem is számolva. Ma ez a norma. Egy művészetszerető barátommal beszélgettem. Elmondta, hogy ma már nem az alkotás a lényeg, hanem az, hogy ezek közül éppen „kit csinálnak” meg. Márpedig nincs olyan neves művész, aki – az isteni normákon belül mozogva – befuthatna.

– Az ellentétpár végigvonul a fejezeten és magán a Példabeszédek könyvén is: az istenfélő és az istentelen közötti különbség. Ez a szemléletmód mindenre az élő, egyetlen Istenhez való viszonyulásban tekint. Valóban: mindent meghatároz, hogy hitben járunk-e, vagy sem. Más vallásokat most hagyjunk ki. Mozogjunk csak bátran a keresztyén talajon! Nem is értem, miért kell nekünk mindig „másfelé kalandozni”. Ez a kalandozás már önmagában besorolhat bennünket a két tábor egyikébe. Igenis, a földi viszonylatok minden ellentmondása ellenére is – miszerint itt soha nincsenek tiszta képletek – látszik, hogy ki hova tartozik. A világ egyszerű szemlélete ez? Nem! Inkább annak lényegi szemléletéről van szó.

– Az istenfélő mozdíthatatlan, nem inog. Az istenfélő is meginoghat. Az az Isten nem inog, aki az istenfélőt hordozta. Az istenfélő szilárdsága nem önmagában van, hanem kőszikla Istenében és megváltó Urában, aki feltámadott a halálból. Őrá tekintve állhatunk szilárdan; tudva, hogy életünk nem hiábavaló (1Korinthus 15,58). Az istenfélő mozdíthatatlansága nem valami hajthatatlan, embertelen ügybuzgóság, amely mindenkit és mindent kész lenne beáldozni az ügyért, amit képvisel. Rettenetes és félelmetes minden ilyen mozdíthatatlanság. Az istenfélő mozdíthatatlansága krisztusi; mozdul a másikért, de soha nem mozdul a sajátjai ellen. Az istenfélő soha nem lehet a „rábízott kincsek” árulója. Ez a mozdíthatatlanság teljes ráhagyatkozás az Úr kegyelmére, és ebből fakadó szeretet és hűség (3,3).

– Az istentelennek nincs maradása, nincs nyugta, nincs biztos lakozása. Az istentelennek mindig új, más és több kell. Ez a változtatni akarás, nem valami tényleges jobbra való törekvésből fakad, mint az istenfélőknél, hanem magából az istentelenségből: vagyis abból, hogy megunta a régit, legyen az feleség, barát, munka, lakás, gyülekezet, lelkész, egyház. Az istentelen eleve parázna. Sajnos a látható egyházban is sok ilyen istentelen van.

Lukács 12,41–59

MILYEN A HITBŐL FAKADÓ BÖLCSESSÉG? (10)

– 1. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség tele van életörömmel. Ez az életöröm az Isten ajándéka. Ennek az életörömnek része, hogy van saját életterünk, vannak Istentől kapott javaink – áldott munkánk gyümölcsei: házunk, asztalunk, ennivalónk –, amelyeknek egy részét megoszthatjuk másokkal, miközben a másik rész csak a miénk. Életöröm nincs saját tulajdon nélkül, amelyet az Istentől kaptunk ugyan, de ebben a világban mégiscsak a miénk. Életöröm nincs áldott javak nélkül, asztalközösség nélkül, igazi családi, testvéri és baráti találkozások nélkül. Az életöröm része a hívogatás, a találkozás, a beszélgetés, az egymás kincseiben való gazdagodás: együgyű életünk tágítása. Ugyanakkor az életöröm része a teljes visszavonulás lehetősége is: egyedül lenni egy időre, amikor senki nem beszéli tele a fejünket, amikor a magunk „együgyű kincseiben” gyönyörködhetünk! Urunk, adj életörömöt! (1–6)

– 2. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal. Emlékezz a halálra! Ha az életöröm nem számol a halállal, akkor ez az öröm csupán duhajkodás. A halál ténye teszi életörömünket hitelessé, mint akik a halálon túli élet reménységével örülnek ebben az életben, és nem a halál elől menekülve. Az életöröm tartalma, az örök élet Urába vetett hit, amely értelmet ad a földi életnek, legitimitást az itteni örömnek, hogy ne csak sokasodjanak földi életünk évei, hanem gyarapodjanak is azok. Nem az éveink száma, hanem azok mennyei tartalma a lényeg. A hosszú élet önmagában nem áldás. Az élt „hosszan”, aki a mennyei világ gazdagságából gyarapodva élhetett (10–12).

– 3. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal, és földi életének éveit soha nem vesztegeti balgaságokra. Ez a bölcsesség nem kínlódik olyan emberekkel, akiket semmiféle emberi technika nem változtathat meg. Ezekért imádkozik; ahol tudja, segíti őket; de nem veszteget rájuk érdemi időt. Vannak olyan emberek, akikkel életveszély kapcsolatba kerülni. A bölcs ember ezt is észreveszi. Nem inti meg a csúfolódót, csak azért, hogy önmagának halálos ellenséget szerezzen, miközben tudja, hogy az ilyenféle embert csakis az Isten újjászülő hatalma gyógyíthatja meg. Sok olyan balgaság van, ami később halálos kísértéssé lehet. Ezektől is óvakodik a hitben járó bölcs ember. Sok balgaság, rögeszme, pletyka, hergelés, konfliktus mögött feszülnek halálos árnyak. Egyszer ötven fölött fakadt ki előttem valaki – Erre az idióta hiábavalóságra nekem már nincs időm! – Valóban, az Úrtól kapott időnkkel így is el kell számolnunk: minek adtunk hangsúlyt a szűkre szabott keretben, és minek nem (7–9; 13–18).

*

Az életöröm, a halálra való emlékezés és a balgaság összefüggései kapcsán néhány szilánk…

Sokan haltak meg mostanában körülöttem. Engem megviselt…

Külön tanulmány, ahogy ilyenkor viselkedünk. A viccelődés már a temetésen jelen van. Aztán megjegyzések is hallhatók: milyen volt valójában az, aki már elment. Az élet él, és élni akar: vagyis egy pillanat alatt belerázódunk a továbbiakba… – Halál ellen nincs apelláta! – mondta nekem valaki „részvétlen részvéttel”, amikor egy nálánál húsz évvel fiatalabb, közvetlen munkatársunk halálhírét vettük. – Ő meghalt, de én még „két pofával” élhetek… Persze az élet megy tovább, ez a normális. De ez az arcátlan hozzáállás mégis elkeserítő. Ez az „élettenyészet-lelkület” gyalázatosan zsigeri, hitetlen…

A gyász szomorúsággal jár. Szerettünk hiánya fáj, akit még reménységgel is feladat elengedni; – persze, el kell engedni, hitben kell elengedni; de ez nem megy azonnal. Ezért nekem mindig gyanús, amikor valaki a saját, közvetlen családtagjának haláláról – az örök élet áldott reménységére hivatkozva – ragyogó arccal számol be.

Látom azt a pillanatot, amikortól kezdve a beteget „sorsára” bízzák… A „körítést” – ami ilyenkor minden terület felől elhangzik – kívülről tudom, „átlátszó”.

Áldott legyen minden önzetlen imádkozó, segítő szeretet: átsegíteni a másikat innen… Áldott legyen minden irgalmas kéz: fizetett és nem fizetett „diakónia” egyaránt.

Lukács 12,33–40