– Az élet kivételezett, nagy ajándékai azok a pillanatok – ebben a rohanó világban különösen –, amikor önfeledten megállunk, és gyönyörködünk valamiben. Ezekben a pillanatokban az örökkévaló, mennyei jelent éljük át. Életem kiemelkedő emlékei azok, amikor átéltem ezeket a pillanatokat: amikor megláttam a leendő feleségemet; amikor lesétálok a Balaton-partra; amikor felhangzik egy Bach kantáta, vagy egy Mozart zongoraverseny; amikor Csehov egy darabja újra és újra megtalál; amikor L. Afremov festményeire tekintek… és főként amikor Isten Igéjét tanulmányozhatom, hirdethetem!

– Az Úr bölcsességét itt megszemélyesíti a szentíró. Az Úr bölcsessége már a világ teremtése előtt vele volt. Az Úr bölcsessége ott volt a teremtéskor, hiszen Isten bölcsességgel vetette meg a föld alapját, és értelemmel erősítette meg az eget. Az egyházatyák Jézus Krisztusra tekintve magyarázták ezeket az igeverseket. Isten Őáltala teremtett mindent (Róma 11,36).

– Isten bölcsessége, Jézus Krisztusban, az örök élet tágas terére vitt ki bennünket, mert gyönyörködik bennünk (2Sámuel 22,20; Zsoltárok 18,20). Az Úr ezzel a bölcsességgel, azaz Jézus Krisztus tisztaságán át tekint az emberre, és gyönyörködik az emberben. Ez az isteni gyönyörködés, az Úr Lelke által újjászül bennünket; hogy valóban legyen mit gyönyörködni bennünk, így egyre szebb, tisztább, szentebb, gyönyörűségesebb legyen az életünk.

– Akiben gyönyörködnek, akit szépnek tartanak, az egyszerre csak kivirul, és valóban széppé lesz. Akit azonban észre sem vesznek, az egyre inkább belecsúnyul a mellőzöttségbe. Az Úr gyönyörködik az emberben. A Példabeszédek könyve itt egészen pontosan úgy fogalmaz: az Úr bölcsessége gyönyörködik az emberben.

*

– Kegyelmi állapotban van az az ember, akiben gyönyörködik az Úr.

Az ilyen ember gyönyörűvé lesz, megújul, Isten kegyelme által.

Az ilyen ember gyönyörködik az Úrban, és az Ő Igéjében.

Az ilyen ember másokban is tud gyönyörködni; – még akkor is, ha alig lehet felfedezni, hogy mi gyönyörűség lehetne az illetőben. Pont ez a krisztusi gyönyörködés lényege! Hát mi gyönyörűség volt bennünk, önmagunkban, és mégis gyönyörködött bennünk az Úr!

Az ilyen ember meg tud állni, és „csak úgy” tud gyönyörködni: mert annyi szép van még mindig ebben a bűntől hemzsegő világban. Minden ilyen gyönyörűség az Isten Lelkének általános munkája. Vegyük ezeket észre, adjunk ezekért hálát!

Lukács 12,13–32

– Próbáljuk ki: minden nap leírni a napi Igéből egy verset, egy üzenetet, egy sort; ezt a cetlit pedig a zsebünkbe tenni; a nap folyamán többször elővenni, mondogatni, megtanulni, imádkozni! Közben a megtartó Jézus Krisztus fogja a kezünket, hogy el ne vesszünk az élet sűrűjében…

– Isten törvényének tanítását az ujjakon lévő figyelmeztető szíjakon kellett viselniük Isten népe tagjainak (5Mózes 6,8). Bizonyos esetekben a szív fölött, a nyakban is hordtak ilyen emlékeztetőt (Jeremiás 31,33). Szükség van az állandó, folytonos mennyei segítségre, figyelmeztetésre, mert a kísértés is állandó (1–4).

– Itt a kísértést a férje távollétét kihasználó asszony jelenti. Elég csak „kinézni az ablakon” (6), és máris találkozunk az „odakint” tobzódó kísértésekkel, ez esetben egy unatkozó vagy elégedetlen asszony tekintetével és mosolyával. Itt az asszony a kezdeményező, akinek nem tudott ellent állni a fiatalember (6–21), és olyanná lett, mint a kelepcébe siető madár, vagy a vágóhídra hajtott bika (22–23).

– Ez az egyik nagy kísértés, de sok másik van még. Mindegyik legyőzhet. A minket körülvevő „élvezeti kultúra” tele van kísértéssel: élvezzük a szerelmet, a hatalmat, az életet; ennek mindent rendeljünk alá (18). Az élvezetek mindig „kultikusak”, mint ahogy itt is békeáldozathoz kapcsolódik a paráznaság, a konkrét házasságtörés (14); vagyis beszélgetünk, nagy és szép dolgokról, és közben rejtetten gyakran csak az élvezetről és a hozzá szükséges pénzeszsákról van szó (20). Igen nyersen leírja ezt a mai igeszakasz, nem kertel. Rámutat arra, amiben vagyunk. Hát nézzük meg, miről szól manapság is minden a valóságban és az alkotásokban: élvezet, szerelem, pénz, hatalom… Persze, nemes „áldozat”, „kultúra” mögé emeljük mindezeket, álcaként. Nem az „élvezettel”, nem a „jó” dologgal van önmagában baj, hanem azzal, hogy Isten nélkül, és a másik megnyomorítása árán akarunk és tudunk csak „élvezni”… Ez a nagy baj!!!

– Isten szavait, féltő szeretettel kimondott parancsait megőrizni, megtartani: az életet jelenti (1–4); míg az ellenkezője a halál kamráiba vezet (27). Érzékletes a kép: a halál nem megsemmisülés, hanem „kamra-lét”, megkötözött lét, kárt vallott élet. Ezt a „kamra-létet” már ebben a világban éljük, ha nem adatik meg nekünk az a mennyei bölcsesség, amely Isten szavát, annak parancsait komolyan veszi, megőrzi, mennyei erővel megtartja (27). Isten jelenléte, szava, megtartó parancsai nélkül a szegénység kunyhójánál is „szűkösebb” ez a kamra-lét; amely a dúsgazdagságot is ugyanúgy szűk kamrává nyomorítja.

– Ki lehetne jönni a szűk és sötét kamrából, az élet teljességére! (János 10,10) Jézus Krisztus feltámadott. Ő megnyitotta a halál kamráit. Ő felragyogtatta előttünk Isten szavát, szívünkbe írta az Úr parancsait, mint az örök élet boldog rendjét. Ő kihozta népét a halál kamráiból! Ő fogja a kezünket! Ő tart meg bennünket! Őrá figyelünk! (Zsidókhoz írt levél 12,2)

Lukács 12,1–12

– Feleségem áldott, szorgos keze mindig megnyugtat. Ez a kéz figyelmeztet arra, hogy az Úr kezében vagyunk, Jézus Krisztusban vagyunk, aki kezességet vállalt értünk. Ő a mi kezesünk (1–5). Az Ő kezébe tesszük le életünket, mindenünket, hiszen Őtőle kaptunk mindent (Lukács 23,46; Zsoltárok 36,1). Mi az Ő kezében vagyunk (Ézsaiás 49,16), és Ő nem enged alázuhanni, elveszni bennünket. Sőt, a mindennapok útvesztőiben is megtarthat! Legyünk tehát egymáshoz is „kezesebbek”! Boldog ember az, aki Szerettei kezét úgy foghatja meg, mintha az Úr kezébe, kegyelmébe kapaszkodna.

– Lisszabonban a házakat, a tereket gyönyörű mozaikokkal burkolták, szinte mindenütt. Főleg törékeny, csempés mozaikok ezek, vagy kockakövekből hangyaszorgalommal, gondosan kirakottak (6–11). Pazar ez a mozaikrengeteg, de mindenhol töredezett, hiányos, vagy annyira fénylik, hogy attól nem „tökéletes”. Szép, de nem tökéletes.

– Ilyen az emberi élet is. Sőt, az emberi élet nemcsak töredezett, hanem gonosz is, amit utál az Úr (12–19). Az emberi élet parázna (20–35). Döbbenetes látleletét adja ennek a mai bibliai fejezet.

– Kiegészítésre; sőt, teljes újjászületésre, megváltásra van szükségünk: Isten kezére, kegyelmére szorulunk!

– Ebben a kegyelemben vagyunk! Ugye, lehetünk egymáshoz is „kezesebbek”, irgalmasabbak?

Lukács 11,33–54

– A férfi és a nő találkozása egyetlen és örök. Isten eredeti gondolata ez. Az embert erre nézve teremtette férfivá és nővé, ezért áldotta meg őket, és efelett mondta ki azt, hogy ez jó: ez csakis így jó.

– Ahogy az ember nem tudja „lecserélni” a szüleit, nem teheti ezt a házastársával sem. Megérint az egykori kérdés: ha sok „házastársam” volt, akkor melyiké leszek „odaát” valójában? (Máté 22,23–30) A kötekedő, kísértő lelkület soha nem helyénvaló, amivel a szadduceusok mindezt megfogalmazták Jézus előtt. Jézus válasza azonban megfontolandó: a mennyei világban már nem nősülünk és férjhez sem mennek. De ezzel Jézus nem mondja azt, hogy az az egyetlen valaki, akit itt „házastársként” nekünk ajándékozott, az nem lesz számunkra kiemelten fontos „odaát”. Igen, pont itt kezdődnek a problémák: örökölhetik-e a paráznák az Isten országát? (20–23) Egy haldokló férj azt kérte feleségétől: – Tarts ki mellettem az özvegységed idején is, mert az Úr kegyelmében, „odaát” is veled akarok lenni! – Egyedül a miénk az, akit az Úr nekünk rendelt! (17) Nem oszthatjuk meg mással. Szent kizárólagosság ez!

– Ugyanakkor ne legyünk képmutatók: életünknek legkísérthetőbb területe éppen ez. Manapság minden tekintetben bombázza a gonosz az isteni rend alapját: a házasságot, a családot, a férfi és nő áldott kapcsolatát. Az „idegen nő” ajkáról valóban színméz csepeghet: a más asszonya sokszor tűnhet kívánatosabbnak; főleg, ha mosolya azt jelzi, hogy lenne esélyünk nála… Ilyenkor, emberi fékekkel már nincs megállás (3). De ettől kezdve a lejtőn sincs megállás, mert azt a nyomorúságot, ami ezután kezdődik, soha nem írták le pontosabban, mint a mai igeszakaszban! (4–6; 8–11) Keressük csak ki, olvassuk el!

– Ennek ihletésében vegyük észre nekünk rendelt feleségünk szépségét, és igyunk vizet a magunk kútjából (15–19). Vegyük komolyan erre vonatkozóan a féltő intést! (1–2; 7; 11–14).

Lukács 11,14–32

– A szülő akkoriban tanította a „fiát”, foglalkozott vele, nevelte, intette (1–3; 13). Szeretettel teli szigor volt ez! Ma nyoma sincs ennek; a jóléti társadalmakban. Az egyik pedagógus említette az iskolában, hogy azért nem működik ma az iskolai nevelés sem, mert odahaza mindenben a gyerek igényeit nézik, születésétől kezdve mindent csak ehhez igazítanak, minden a gyerekért van, elvárások nélkül; így az iskolában is ezt várja el a gyerek, de a szülő is. Ebben a helyzetben lehetetlen nevelni, inteni, elvárni… Nagy baj lesz majd ebből.

– A szülő a legfontosabbra már kezdettől fogva megtanította gyerekét: Isten ismeretére, a hitből fakadó ismeret és bölcsesség fontosságára (1,7); amely életet ad, boldog életet és majd örök életet ajándékoz nekünk; amely értelmet ajándékoz az életnek és örök értelmet minden itteni szerzeményünknek. Olyan ez az ajándék, az Isten ismeretéből fakadó, értelmes és örök bizonyossággal megáldott élet, mint egy láthatatlan korona az ember fején: ragyog, anélkül, hogy kérkednénk vele, mások is észreveszik (4–10). Isten megsokasítja éveink számát (10); ami azt is jelenti, hogy teljes életet élünk itt, örök életet odaát. Jézus Krisztusban ez egyértelművé lett.

– A szülő megtanította gyerekét az élet tiszteletére! Jézus Krisztus is erre tanított minket, és erre váltott meg bennünket. Aki tiszteli a saját életét, vigyáz rá; az tud mások életére is vigyázni. Nem emelhetünk kezet senkire, nem bánthatunk és gyűlölhetünk senkit sem! Életfolytatásunk minden rezdülése hitünkről és éppen ezért az élet tiszteletéről szól (11–19; 24–27). Vigyázz rá, mert ez a te egyetlen, itteni életed! Vigyázz mások életére is, mert az ő életük is egyetlen, megismételhetetlen csoda (13). Vigyázz az életre, mint az örök élet egy darabjára (20–23). Tanítsd erre gyerekeidet is. Minden más ezután következhetne! Sajnos, nem így van; mert nem hitben járunk! Mi számodra a féltve őrzött dolog? Mi az igazán fontos? Hol van a szíved? (23) Mi az értelme annak, amit teszel, amiért harcolsz és gürcölsz? (7)

*

Nyáron kénytelen voltam lomtalanítani, és miközben a katasztrofális mennyiségű „cuccal” reménytelennek tűnő küzdelmet vívtam, kezembe kerültek egykori „dolgok”, emlékek, valamikor talán fontosak, értékesek, szépek; de mára mind kacat, fakult lom. Nincs helye az elévült, noha kedves dokumentumoknak sem, de a nem kedves ügyek is kidobandók. Egyiknek is, másiknak is lejárt az ideje, a szavatossága.

Pofon csapott a múló idő! Afféle senkire nem tartozó szentimentalizmus fogott el, amit szigorúan megtiltottam magamnak, és másoknál is idegesít. Vallom: ez olyan terület, ami senki másra nem tartozik, ezt mindenkinek szerettei szűk körében, és leginkább magával kell „leügyeznie”. Nem fáraszthatunk ezzel másokat, mert azoknak is elég a sajátjuk.

Ugyanakkor elevenen hasított belém a kérdés: mit szereztem eddigi életem során, miért küzdöttem, miért áldoztam be időt és erőt, mi volt a szerzeményeim értelme, ott van-e azokban a hit és az örök élet bizonyosságának öröme, mit kellene már most, azonnal másként tenni?

Lukács 11,1–13

– Minden aranynál és ezüstnél „hasznosabb” (14): bízni az Úrban (5), aki teremtette, megváltó szeretetében megalapozta ezt a világot (19). Minden áldás, azaz a teljes élet forrása csakis az örökkévaló Isten. Kegyelmi állapot, ha megtalálhatjuk az Urat, megragadhatjuk az Ő irgalmát, és Őrá támaszkodhatunk! (18)

– Ezek az áldások a következők: hosszú élet (2); értelmes élet (19), méltó élet (21–24), szeretetben és hűségben (3); amely megbecsüli ezt az életet és túlmutat ezen az életen.

– Az áldások közül kiemeljük a gyógyulást (8), a test felüdülését. Értjük ezt akkor is, ha nem vagyunk betegek, mert egy idő után itt fáj és ott fáj. De a test, a csontok felüdülése, az Úr közelében a lélek felüdülését, az egész ember békességét és nyugalmát jelenti (24).

– A magunk bölcsessége előbb-utóbb cserbenhagy, elkeserít (5). Egyedül az Úr tarthat meg! Emlékezzünk erre mindig (21).

*

A test jelez; – könyörtelenül (8).

A test jelzi az időt, a körülményeket, a feszültségek és kihívások tömegét, a bajt: mindent.

A test jelez közérzetben, apró fájdalmakban és súlyos betegségekben.

A testben ott rezdül a lélek. A kettő együtt az ember. Ahol a test gyötrődik, belesajdul a lélek, és fordítva…

A test nagyon tud fájni. A legerősebb ember is megadja magát a nagy testi fájdalmak során. Ezt a tényt csak az igazolhatja, aki már tényleg szenvedett, akit már meggyötörtek a testi kínok. Még a „mitikusan oszlop” emberek is összetörnek a tartós és folyamatos testi kínok között. Akár egy fogfájás is térdre kényszeríthet…

A test előbb-utóbb elavul.

Testünk, csontjaink számára van átmeneti gyógyulás, felüdülés – ez áldás, fontos, Isten ajándéka! A velőkig hatoló kínokból szinte „megváltás” az átmeneti gyógyulás is.

De az igazi gyógyulás csakis az örök élet, amikor „mindenkor” az Úrral leszünk (1Thesszalonika 4,17). Ez a megváltás! Ekkor minden a megnyugtató helyére kerül, az Úrban: test és lélek, ember és ember, minden dolgunk…

Gyógyulás lesz ez az üdvösséges bizonyosság testünknek, felüdülés csontjainknak! (Példabeszédek 3,8)

Ahol üdvösségesen gyógyul a test, a „csont”; ott gyógyul a lélek is; oda-vissza…

Lukács 10,21–42

– Minden neves kultúrának van bölcsességirodalma. Ezt a mindenki számára ismert „műfajt” és keretet kihasználva fogalmazza meg a Példabeszédek könyve azt az egyetlen kincset, amit Isten népe kapott az ő Urától. A megszokott keret, a bölcsesség emlegetése a régi, de a tartalom teljesen új. Az ismert keret a teljesen új tartalom befogadását segíti elő. Felhasználhatjuk azokat a műfajokat, amelyeket a világ ért, ha Isten Igéjének örömhírét akarjuk továbbadni.

– A bölcsesség Isten ajándéka, nem pedig emberi töprengés, kreativitás és eszmecsere eredménye (6). Ez a bölcsesség Isten kijelentésének, Isten törvényének és az abban megmutatkozó szeretetének ismeretét jelenti, amely üdvösséges rendet teremt a káoszban. Ezt a bölcsességet el lehet kérni Istentől (3–5). Ezt az ismeretet át lehet adni a következő generációnak (1–2). Ez a bölcsesség értelmet és áldott irányt ad az emberi életnek, védelmet biztosít, gyönyörűséggel tölt el, és megment (7–12).

– Isten bölcsessége: az Ő mentő szeretete. Isten Igéjének, kijelentett törvényének szíve az Ő mentő szeretete: Jézus Krisztus. Ez a mentő szeretet megvált a haláltól, és ebben a világban is úton tart, konkrét veszedelmektől óv meg! Ez a mentő szeretet megment az álnok embertől (12–15), az idegen asszonytól (16–19), a helytelen út végén tátongó szakadéktól (20), teljes bukástól; a végső kipusztulástól (20–22).

*

Egy felújított épület az átadás előtt szemre szép. De a vevő nem tudja, mi is van valójában „benne”, illetve mit spóroltak ki belőle; noha ő borsos árat fizet érte.

Vannak olyan helyzetek is, amikor még az üzembe helyezés előtt kiugranak a bajok. Láttam már ilyet is, mégpedig „zsinórban” többet! A gipszkartonos csavarokkal elfúrták a vízvezetéket; még jó, hogy nem áztatott el mindent a víznyomás. Aztán kiderült, hogy nemcsak a vízcsövet fúrták el, hanem az elektromos vezetéket is; hála, hogy egy elektromos zárlat miatt nem égett le a felújított épület. Még mindig nincs vége: harmadszorra az is kiderült, hogy az internet és kábeltelevízió vezetékét is elfúrták a gipszkartonos „szakemberek”: nincs jel.

Lehet visszabontani a kartont: a kész ház újból építési területté lett egy pillanat alatt. A „szakmák” nem figyelnek egymásra: a festő összekeni az asztalos munkáját; meszessé és festékessé lesz az új ablak…

Ilyen helyzetben csak az Úr ad bölcsességet!

Ez a bölcsesség mennyei erő, hogy mégse torpanjunk meg, ne adjuk fel, hanem tegyük meg azt, amit lehet; tegyük jobbá a helyzetet.

Ez a bölcsesség Istentől való értelem, higgadt belátás, amellyel a hívő ember felismeri azt, hogy többnyire gyarló tevékenységet végzünk ezen a világon: tökéletlen emberek fontoskodó és önző kapkodása ez, nyomában ezernyi hibával és bajjal. A bölcs ember nem vár túl sokat a másiktól; nem azért, mert nem szereti a másik embert, hanem mert ismeri saját magát is.

Ez a bölcsesség el is tudja engedni a dolgait; küzdöttem, nem megy, az Úr másként akarta: nem sikerült. A bölcs ember tud elengedni! Nemcsak küzdeni nagy dolog, hanem feladni is! Bizony, kifakadt előttem valaki: – Az összetákolt lakás méregdrága volt, becsaptak, én meg benne ragadtam, tönkrementem miatta. – A bölcs ember tud kétségbeesni, mert meghallotta ebben a nyomorúságban az Úr intését is.

Ez a bölcsesség egy idő után, már csakis az Úrra hagyatkozik, mindent elfogad az Isten kezéből, így teszi a dolgát hűséggel; a mennyei erőt elkérve; teszi, amit lehet, amíg lehet…

Lukács 10,1–20

– Isten szavából, Igéjéből (23) fakad minden bölcsesség, valóságos ismeret és tudás (29). Hiszen Isten Igéje, a teremtő és megváltó Isten világot „megtartó bölcsességének” gazdagsága. Ez a bölcsesség nem elmélet, nem „bölcselet”: a kimondott Ige azonnal cselekszik is. Minden élet forrása az Úr szava (Zsoltárok 36,10); tanács is, de sokkal több annál: üdvösséges tanács, életre segítő, megtartó feddés (25).

– Isten kiáltja az Igét! Ő kiált még ma is! Isten Igéje kiált a teremtett világ puszta létével, minden lélegzetvételünkkel, minden új napunkkal, amelyet megérhetünk, így a mai nappal is. Isten Igéje kiált elhívott szolgái szaván át, bármilyen méltatlanok is a szolgák maguk, az Ige szent. Isten Igéje kiált Jézus Krisztus megváltó szeretetében, halálában és feltámadásában. Isten Igéjét kiáltják mindenütt (20–21).

– Az embervilág pedig ostobán nemtörődöm, elbizakodottan vonakodik, semmibe veszi az Úr szavát, csúfolódik, gyűlölködik (22–31). Az egyház feladja a tiszta és bátor bizonyságtételt; mindent felad, amivel megbízta Ura. Megöl bennünket az ellenkezés (32); ránk tör az, amitől rettegtünk, mint a forgószél (27).

– Az élet egyedüli útja csakis az Úr felé fordulás: az Ő éltető és üdvözítő Lelkének befogadása (23), az Ő szavára figyelve (33). Örök biztonság minden körülmények között csakis az Úr. Megmarad az, aki Őrá figyel!

*

Középiskolás koromban lakóhelyemmé lett a megyeszékhely könyvtára. Itt tanultam, folyamatosan olvastam. Menedékké lett számomra ez az épület, biztonságos oltalmat jelentettek a könyvekkel teli falak, folyosók, zugok; az íves zeneszoba. Itt minden azt kiáltotta: van gondolat, értelem, bölcsesség, remény, örömteli távlatok; csend, biztonság, megmaradás. Odakint pergett az élet, de én az ablakból, felülről néztem a nyüzsgést, miközben szívtam magamba a reményt.

Menekülés volt az akkor? Az is! Nem mindegy, hova, mihez, kihez menekülünk.

Azóta lepergett harmincöt esztendő. Kenyerem javát megettem. Még benne vagyok a nyüzsgésben… De az idő szalad.

Nemrégiben arra jártam. Elhaladtam az épület előtt, az íves zeneszoba is kivehető még, noha az épület funkciója már más. Akkor döbbentem rá, hogy minden erőt, reményt, gondolatot itt, azokban az években szívtam magamba, ami eddig átcipelt az élet veszélyes nyüzsgésén…

Az akkori biztonság és mennyei gazdagság, az akkor „szent figyelem és hallgatás” hordozott és hordoz ma is. Sőt, az akkori figyelmes hallgatás megtanított arra, hogy minden nap álljak meg „figyelni a mennyei többre”, és egy percnyit csempésszek vissza az akkor könyvtár biztonságából magamnak.

Ha megérem, nyugdíjban „visszaköltözöm a könyvtárba”, mint az indulás reményteli idején, és már csak olvasok, hallgatok, figyelek az Úrra, amíg el nem szólít a teljes biztonságba.

Lukács 9,51–62

– Gyökössy Endre „Mai példázatok” című könyve történetekben világítja meg egy-egy bibliai szakasz üzenetét. A történetet írja le a szerző, az igehely megjelölése pedig csak a történet címe mellett szerepel, mégis a történet lesz eszközzé, amely mindenben az Ige üzenetét szolgálja.

– A Példabeszédek könyve nagy lehetőségeket nyújt erre az úgynevezett „narratív” igemagyarázati módszerre, hiszen a bibliai könyv műfaja is „példabeszéd”. A Szentírás maga is többnyire történeteken keresztül jelenti ki nekünk az Isten szavát.

– A mai igeszakasz többek között a bölcsességről és az intésről ad tanítást.

*

Tegnap kora délután bejelentés nélkül levelet hoztak nekem, személyesen, és mivel én nem voltam itthon, a munkatársam vette át.

Másnap már kopogtattak a válaszért; de hiába, mert kora reggel már elindultam Budapest felé. Méltatlankodva, mérgesen üzentek nekem, hogy nem reagáltam azonnal.

Na, ezen én is bedühödtem. – Minden „tegnapra” kell?! Ezt az arcátlanságot, hát mindennek van határa! – gondoltam magamban. – Hol van itt az istenfélelemből fakadó szent bölcsesség? Hát ennek így kell működnie? Az egyházban is? Az ember mindent megtesz másokért, éjjel-nappal dolgozva, és mindennel visszaélnek?

Aztán lenyugodva, elszégyelltem magam: hol az én istenfélelmemből fakadó bölcsességem, hogy megkeseredett dühömben így indulatba jöttem? (7) Megintett az Ige, Atyám szava (8). Méltatlan szolga vagyok, bármennyit is dolgozom, csak az teszem, ami a kötelességem (Lukács 17,10).

– Isten kiválasztotta népét, hogy általuk nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Ézsaiás könyvében folyamatosan, így a legvégén is ez az isteni szándék lesz hangsúlyossá. Isten összegyűjti a különböző nyelvű népeket, mégpedig a Biblia első könyve szerinti módon: Saját népének maradéka a legtávolabbi vidékekre is elviszi az Úr dicsőségének ismeretét (19).

– Közben pedig csoda történik – Isten eredeti rendelése szerint –, mert minden nép közül jönnek, minden nemzet közül lesznek, akiket megszólít az Úr szava, és akik előtt felragyog az Isten dicsősége (19). Csoda történik azáltal is, hogy ezek a „pogány” népek beléphetnek a szent városba és az Úr házába, valamint elhívást kaphatnak az Úr szolgálatára (20–21).

– Egészen más lesz minden, amikor megértjük, hogy életünk és szolgálatunk értelme: Isten dicsőségének felragyogása. Ahol Isten dicsősége ragyog, ott az Ő akarata érvényesül, és ott jó nekünk is (22–23).

– Ahol Isten dicsősége nem ragyogott fel, ott nem jó, ott a halálban vagyunk, ott férgek rágnak minket és tűz emészt, már elevenen is. Nézz szét a világban! Ez van! Ezt tárja elénk a prófétai látomás záró képe (24).

– De adj hálát, hogy noha ez van; mégsem ebben vagyunk; mert adatott szabadulás, a Jézus Krisztusban. Jézus Krisztusban felragyogott az Isten dicsősége (Lukács 2,9). Őróla szólt Ézsaiás is (János 12,41). Az evangéliumot pedig szerte a világon hirdetik (Máté 11,5).

Lukács 9,28–36

– Isten választottjai kitartóan imádkoznak Isten országának eljöveteléért (Máté 6,10). Márpedig ez a kitartó imádság a választottság jele, mert ők az Urat keresik (10). A választottak pedig öröklik az Isten országát (9). A választottság nem érdem, hanem kegyelmi állapot. Biztos, hogy nem Isten választottja az, aki a másikról azt merészeli mondani, hogy az nem kiválasztott. Ez Isten szuverén döntése (11–12). Isten döntése észreveszi a legelhagyatottabb és legcsenevészebb szőlőfürtöt is, meglátva benne a „mustot” (8).

– Isten választottjai részesülnek az új teremtés igazságában, békességében, örömében (17–23; Róma 14,7). Ez az új ég és új föld öröme, ahol a régi bajok elmúltak (16–17). Ez a békesség kiterjed még az állatvilágra is, az egész teremtettségre (25). Minden történelmi kor próbálta megteremteni a maga „paradicsomát”, és keserves pokol lett belőle. Jól jegyezzük meg: az új korszak: Isten alkotása (18). Mi csak annyit tehetünk, az Ő kegyelméből, hogy engedelmesen leborulunk az Úr előtt. A többit az Úr elvégzi; engedelmes életünket is felhasználva.

– Isten választottjai azonban tudják, hogy az új teremtés még csak a végső előtti állapot. Hiszen itt még van halál és átok (20). Itt még jelen van, a választottak körén kívül az éhezés, a szomjazás, a szégyen, a fájó szív és az összetört lélek (13–14). Isten választottjainak fáj az is, amit a maga körein kívül tapasztal az emberi bűn és nyomorúság terhéből. Az Úrra bízza annak megoldását, amiért folyamatosan könyörög és tesz is. Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé a megváltás, halál sem lesz többé (Jelenések 21,4), és Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28).

Lukács 9,18–27

– Isten megmondta népnek, mi a kedves Őelőtte, ami ugyanakkor népe javát is szolgálja. Isten népének bűne leginkább azért kiált az égbe, mert Isten kijelentése, megismert törvénye ellenére bűnöznek. Ő fölírta nekünk a tudnivalókat, és mi mégis engedetlenkedünk. Az idegen szokások, kultuszok gyakorlásának bűne elsősorban nem abban van, mert azok „mások”, hanem azért, mert Isten világosan megparancsolta, hogy ezeket ne tegyük! (3–5)

– Az idegen szokások gyakorlása azonban csak a „felszínt” képezi. A mögöttük lévő lelkület az igazi nagy baj, amely hűtlenné lesz a szabadító Istenhez. Az idegen szokások gyakorlása abban az értelemben is „csak” a baj felszíne, hogy ennél még nagyobb veszedelem az, hogy képesek vagyunk meggyűlölni és megsemmisíteni azt, aki valamiben is „más” hozzánk képest. Nem a „másság tiszteletének” fontosságát hangsúlyozzuk itt! Nem! Hanem a gyűlölet és a gyilkos indulat nyomorúságát emeljük ki. Isten általános kijelentése ugyanis tudtul adta nekünk azt is, hogy semmilyen okból nem bánthatjuk a másikat. A másik fájdalma, félelme, sírása, kiáltása Isten általános kijelentése erre nézve. Ha miattad bánkódik, sír, szenved, kiált a másik ember, akkor „idegen”, istentelen módon élünk. Jézus Krisztus ezt szentlelkes szavakban kijelentette nekünk (Máté 5,44).

– Minden engedetlenség fel van írva Istennél! Rettenjünk meg ezen! Isten megfizet! Ő nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. Lehetetlen, hogy az a sok gyalázat, amit itt „műveltünk”, az csak úgy egy legyintéssel el legyen intézve, vagy eltűnjön a semmibe! (6–7) Bizony, mindnyájan kaptunk kijelentést, Isten akaratát, jelenlétét illetően. Mindnyájan kereshettük, követhettük volna Őt; ám engedetlenül nem ezt tettük. Isten népének azonban kiemelt bűne, hogy a konkrét kijelentés ellenére is hűtlenkedett (1–2).

– Mégis! Ez a „mégis” a kegyelem. Az Isten kegyelmének azonban mindig látható, áldott jelei vannak! Az soha nem következmények nélküli. Isten megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy mégis keresi, kegyelmével körülveszi, megőrzi népét. Ő keresi népét, megtalálja őket, így megszabadítva, újjászülve azokat (2). Ő eltörli a jogosan felírt bűnöket. Ő elvégzi, hogy népe is kereshesse Urát, és végre megtisztuljon. Tudunk-e kockázatot vállalni, áldozatokat is hozni azért, hogy a világban is felvállaljuk az Isten kijelentett akaratát?

Lukács 9,1–17

– Az istenfélelem azt jelenti, hogy Isten dicsőséges jelenlétében joggal tölt el bennünket a félelem. Aki nem hisz, az nem fél Istentől, így a maga bűneit és nyomorúságát sem látja (1–2). Egyszer majd mindenki előtt világossá lesz: kicsoda az Úr, és milyenné lett az ember (3); de ez a felismerés akkor már nem a hit, hanem a letagadhatatlan valóság felismerése lesz (Filippi 2,10–11). Isten dicsőséges jelenlététől meginognak még a hegyek is.

– Aki féli az Istent, az látja, milyen nagy az ő bűne és nyomorúsága: „régóta” olyanok vagyunk, mint a szennyes ruha; bűneink elsodornak bennünket; életünk elhervad; istentelenségünkben vétkeink és nyomorúságaink uralkodnak rajtunk (5–6).

– Aki féli az Istent, az szabadulásra vágyik (4), és csakis az egyetlen Istenhez fordulva várja a megváltást (3). Ez a felismerés az egyetlen lehetőség, amellyel elkezdhetünk járni az Úr útján, és amely minden „igazságunk” forrása (4). Ez a felismerés kegyelmi állapot.

– Aki féli az Istent, az a legnyomorultabb helyzetben is bizonyossággal, de emberi őszinteséggel fordul az Úrhoz. A hit nem tesz „embertelenné”. Ez a bizonyosság megvallja, hogy minden méltatlanságunk ellenére, „mégis” (!) az Isten a mi Atyánk, aki soha nem hagyja el gyermekeit (7–8). Ez a bizonyosság ugyanakkor elpanaszolhatja az Úrnak minden fájdalmát, panaszát: saját bűnei miatt pusztává lett kincseit, örökségét, életét (9); valamint azt az emberi kérdését-kérését, hogy meddig gyötri még az Úr – ha jogosan is – népét, és ezt az egész embervilágot; hiszen annyi itt a kín! (9–11) – Urunk, ne haragudj már ennyire! (8)

– Joggal haragszik az Úr; ugyanakkor még türtőzteti magát (11). Ez a kegyelmi idő. Mi pedig kegyelmi állapotban vagyunk, mert istenfélelemben, „emberséges bizonyosságban” élhetjük meg ezt az időszakot. Ott kezdődik az ember, ahol elkezd fájni az, hogy romba dőlt minden drága kincsünk (10), és miattunk dőlt romba (5). Ott kezdődik a hit, ahol „mégis” felragyog az Úr megtartó kegyelméhez való odafordulás csodája (7). A kettő együtt valóban kegyelmi állapot.

Lukács 8,40–56

– Isten mégiscsak kiszabadítja hűtlen népét, mert az Ő népe (8). Isten önmaga dicsőségéért cselekszik népéért, hiszen Isten dicsőségét nem káromolhatják a világban, még saját népének engedetlensége miatt sem.

– Gyönyörű a fokozás Isten értünk való cselekvésének ajándékaiban (7): Ő kiszabadít egy konkrét bajból (8). De az Isten ennél sokkal többet tesz népéért: megváltja őket (9). Ézsaiás folyamatosan hangsúlyozza a megváltás isteni ajándékát; valamint a szabadulás és a megváltás közötti különbséget. Az egyik egy adott, szorult helyzetből vezet ki, mint például az Egyiptomból való megmenekedés (11–13); a másik pedig örök és hiánytalan megoldás Isten népe számára. Isten a kettő ajándékának együttesében hordozza népét (9). Ennek valósága Jézus Krisztus. Isten maga áll helyt népéért, nem egy angyal, vagy követ (9).

– Isten szabadító és megváltó cselekvésének másik oldala az Ő jogos ítélete, haragja (1–6). Ahol kiteljesedik az Isten országa, ott megítél az Úr minden bűnt. Így áll helyre az isteni rend, amely számonkér és eltöröl minden istentelen és másokat megnyomorító vétket. Ez csakis az Ő illetékessége, senki másé. Csak a kegyelem oltalmában lesz menekvés. Az ítéletben mindenkinek magának kell számot adni Istennek életéről; valamint arról, amit a másik ellen elkövetett (Róma 14,12). Egyikünk sem állhat meg itt, az Isten kegyelme nélkül. Akik Isten népét bántották, azok bizonyosan nem állhatnak meg, megtérés nélkül az Úr előtt.

– Gyönyörű, őszinte, bizonyosságra vágyó „miért” kérdésekből fakadó könyörgéssel zárul a szakasz (63,15–19). – Miért engeded, Uram, hogy letérjünk utadról? – Miért engeded, hogy ellenségeid tapossanak minket? – Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál! (63,19) – Bizony, Ő szétszakította az eget, és leszállt!

Lukács 8,26–39

– Nemrégiben megkeresett valaki, és vég nélkül panaszkodott, miközben annyi emberi-kapcsolati problémát zúdított rám, hogy majdnem belefulladtam. Minden napra jut, akár több ilyen megkeseredett, hol kétségbeesett, hol dühös és méltatlankodó, netán fenyegetően provokatív panasz. Nem részletezem. Megrendítő! Belegondoltam: ez az élet. Mások is ebben vannak, tudom. De tényleg ez az élet? Ennek így kell lenni; közöttünk is? Így az élet pusztaság, ahogy azt Ézsaiás is látja (4).

– Mondjuk ki azt is, amit a próféta ebben a fejezetben is hangsúlyoz: erre a helyzetre nincs emberi megoldás! Csak az Úr újjászülő kegyelme teheti újra életessé a pusztaságot, Ő építheti újjá a romokat (4–5). Ha az Úr újjászül, ha Ő új nevet ad nekünk, ahogy a csaló Jákóbot is győztes Izráellé formálta az Isten (1Mózes 32,29), akkor van esélyünk életre jutni, a mostani halálos vegetálásból. Ha az Úr kézbe vesz bennünket, ha Ő tulajdonaivá tesz minket, mint az ifjú a hajadont, akkor lesz itt új élet. Pont ezzel a képpel szemlélteti itt a lényegi üzenetet Ézsaiás próféta (5); majd ki is mondja: Jön már Szabadítónk, Megváltónk (11–12). Jézus Krisztus eljött, Ővele jött üdvösséges „szerzeménye”, amely által földi életünk elhagyatott pusztaságát (12) az örök élet örömével és békességével ajándékozza meg. Olyanná tesz bennünket, szent néppé, akikben gyönyörködni lehet, és akik tudnak gyönyörködni egymásban is, a mindennapokban is, az örök ellenségeskedés és elégedetlenség helyett (4).

– A szabadító Jézus Krisztusban újjászületve lehetünk Isten ügyének, és egymásnak, a mieinknek felelős őrállói és hiteles szószólói (1–2; 6–9). Így lehetünk Isten megváltó szeretetének hírnökei a föld széléig. Senkit nem szolgálunk ki (8); mert nem ez a krisztusi szeretet. De mindenkinek szolgálunk az Isten megváltó szeretetével! A mi kincseinket, Istentől kapott javainkat, helyünket, kultúránkat megbecsüljük! Nem hallgathatunk, nem nyughatunk, ha hűtlenséget tapasztalunk! (1) Urunk, bocsáss meg! Urunk, könyörülj! Urunk, szülj újjá bennünket!

Lukács 8,16–25

– Az Úr kegyelmének esztendeje az örömünnep évére utal (3Mózes 25,8–55). Minden ötvenedik esztendőben elengedték az adósságokat, felszabadították a rabszolgákat, visszaadták az elszegényedés miatt kényszerből eladott javakat. Ennek jeleként megfújták a kos szarvából készített kürtöt: szabadulást hirdettek Isten népének körében, az Úr kegyelmének esztendejét. Mekkora fellélegzés lehetett ez az „elengedés”! Annak közeledte reménységgel töltötte el a nyomorultakat.

– Jézus Krisztus egyértelműen magára alkalmazta ezt az ézsaiási próféciát, mint ami az Ő eljövetelével teljesedett be (Lukács 4,17–21). Jézus Krisztus azért jött, hogy örömhírt hirdessen, gyógyítson és megszabadítson: „elengedjen”. Az Isten Lelke erre felkente, felhatalmazta Őt, mint Isten Fiát (1). Jézus Krisztusban kegyelem alatt vagyunk. Ez annyit jelent, hogy akkor is megszabadultunk, ha ebben a világban már nem gyógyulunk meg, és emberi örömök itt már alig érhetnek bennünket. Őbenne akkor is megszabadultunk, ha itt már soha nem adhatják vissza nekünk azt, amit elvettek tőlünk. Az Úr „elengedett”! Ezért Jézus Krisztusban mi is „elengedhettük” azt, amihez itt görcsösen ragaszkodtunk; és sokkal többet kaptunk helyette: örök életet.

– A názáreti zsinagógában a mi Urunk a tagmondat közepén megállt az ézsaiási prófécia olvasásában, összegöngyölítette a tekercset, és úgy fűzte hozzá a magyarázatot. A tudós hallgatók meg is rótták azért, hogy csak Isten kegyelméről szólt, és Isten bosszúállásáról nem. Éppen ez a krisztusi, üdvözítő szándék tette világossá, hogy akik ezen megbotránkoznak, azok még mindig Isten jogos haragja alatt állnak (Lukács 4,22–30). Aki kegyelmet nyert: az örömhírt hirdet, irgalmasan cselekszik, és reménységgel tekint szét…

Lukács 8,1–15

– Ezekben a fejezetekben az ézsaiási prófétai körhöz tartozó „Harmadik Ézsaiás” biztatja a fogságból hazatért népet. Nagy szükség volt erre a biztatásra, mert az első hazatérők megijedtek a romok láttán (61,4), megrettentek a templom és a város újjáépítési feladatának nagyságától, miközben pénztelenség, szegénység és ellenség szorongatott mindenütt.

– A hit csodája az, hogy a láthatón túl látja az isteni lehetőségeket; nem a maga lehetőségeit, hanem az Isten erejét, hatalmát; megsegítő és megváltó irgalmát (1–4). Hitre hív ez a prófécia, valamint hitünket erősíti. Még sötétség van a világban, de mi emeljük fel tekintetünket, mert fölöttünk ott ragyog az Úr dicsősége, amely meglátszik rajtunk. Ez tényként, kijelentésként olvasható itt. A hit embere ezt a tényt, Isten szavának sziklaszilárdságát ragadja meg akkor is, amikor testi szemei csak sötétséget látnak!

– A hit csodája: Isten megváltó szeretetének egyetemessége (5–14). A népek nem azért járulnak Isten népéhez, minden kincseikkel, hogy Isten népe ettől gőgös és önelégült legyen. Ez nem Isten népének érdeme, hanem az egyetlen Isten cselekvése, aki minden népnek Ura. Ez nem üdvegyetemességet jelent. Az üdvegyetemesség témája soha nem lehet az ember témája, azt Isten magának tartotta fenn! (János 21,22) A népek közeledése annak megvalósulása, hogy egyszer majd minden térd meghajol az Úr Jézus Krisztus előtt (Filippi 2,10–11).

– A hit csodája: teljességre tekint (15–22). Isten népe mindig arra a kiteljesedett, maradéktalan, megváltott valóságra tekint, amit Isten megígért, amely Jézus Krisztusban eljött és az Ő visszajövetelével hiánytalanul megvalósul: igazság, békesség, bőség, öröm (17–18), örök élet az Úr világosságában (19–20). Végleg letelnek a minden tekintetben gyászos napok (20). Erre várunk! Hamarosan meglesz (22; Jelenések 22,20).

– Egy teljesen felújított épületben szomorúan vettem észre a hatalmas repedéseket az egyik felújított szoba falán. – Csak mozog az épület, majd beáll. – nyugtatgatott a szakember. Mozog, repedezik itt minden! Urunk, könyörülj, adj hitet a mindenütt repedező, gyászos jelenben! Emeld fel tekintetünket!ű

Lukács 7,36–50

– Fél éven át nem szívódott fel egy gennyes góc a fogínyemben; csak fájt és fájt. Olyan érzés volt olykor ez a gyulladás, mintha elevenen vésnének a fejemben valamit… Lüktetett, zakatolt, kínzott! Közben persze igyekeztem tenni a dolgomat, mosolyogva prédikálva… Aztán a legközelebbi ellenőrzésen, amikor nem is számítottam rá, a fogorvos barátom azt mondta: cselekedni kell, mert a gyulladás halad az arcüreg felé. Már adta is a két injekciót, széthasította a gyulladás feletti fogat, szétfeszítette, kihúzta azt; az ínyt felvágva kikaparta a gennyesedést, majd összevarrta a sebet. Fel sem fogtam, mi történik hirtelen, de tudtam, értem van, és azt is tudtam, nagyon jó kezekben vagyok.

– Ez a fogorvos barátom kiváló szakember, alapos, és folyamatosan dolgozik. Milyen gyarló vagyok! Eszembe sem jut a „fogorvos”, amíg nem fáj a fogam. Pedig Ő folyamatosan munkálkodik (János 5,17). Az Úr keze folyamatosan munkál, hordoz, gyógyít... Az Úr keze nem rövidült meg (1).

– Mi szakítottuk ki magunkat az ölelő, védő, óvó, isteni kezek közül (1–2). Mi felejtettük el az Urat. Bűneink elválasztottak minket Istentől. Újabb bűnkatalógust olvasunk, hosszú verseken keresztül. Nem értem, miért nem érti a ma embere a bűn fogalmát. Olvassuk el ezeket a bibliai verseket! Ezek tények. Nem lehet ennél pontosabban szólni az elgennyesedett emberi életről: haszontalanságokban bízunk, hiábavalóságokat és hazugságokat szólunk, nyomorúságot foganunk és bajt szülünk (4), gondolataink ártók, lábaink gonosz cél után futnak, pusztulás és romlás jár nyomunkban (7). Ez így egyszerre lesújtónak és túlzásnak hat; de amikor szorult a helyzet, azonnal kiderül: így reagál minden ember (3–8).

– Pál apostol Ézsaiást idézi, az ember bűnös állapota kapcsán, mielőtt a megváltás csodájáról szólna (Róma 3,10–18). Az emberi élet elgennyesedett. Olyan ez, mint egy gennyes fog, ami az egész szervezet egészségét veszélyezteti. Kell az áldott kéz, aki szakszerű szeretettel, fájdalmat csillapítva kihúzza a gennyes fogat, kikaparja a gócot, összevarja a sebet, hogy gyógyuljon a szervezetünk, az életünk. Eszünkbe sem jut addig a fogorvos, amíg nagyon nem fáj a fogunk. Pedig a fogorvos keze folyamatosan dolgozik, gyógyít, az nem rövidült meg. Örök szeretet ez! (21) Micsoda bizonyosság!

Lukács 7,18–35

– Az áldott leckét tudjuk: az igaz istentisztelet mindig az emberszeretetben lesz hiteles. A mi Urunk Jézus Krisztus erre tanított bennünket (Máté 22,34–40) – Ézsaiás próféta alapján is (Máté 12,15–21) –; Ő erre adott példát nekünk (János 13,15), és Ő erre váltott meg bennünket.

– Egy egész bűnkatalógust olvasunk itt. Valóban, a legnagyobb bűn az embertelenség, amely a saját kedvtelése, élvezete, jóléte érdekében beáldoz mindenkit és mindent (3), miközben – akár Isten mögé bújva – saját ügyét képviselve folyton pöröl, veszekszik; veri és öli a másikat; a testvérét is (4). Sorolhatom tovább a listát: ténylegesen és „rejtett” módon kibeszéljük, elszegényítjük, éheztetjük, üldözzük, megkötözzük egymást; elzárkózunk egymás elől (6–7; 9–10).

– De ennél is nagyobb a baj: bűnös, nyomorult állapotunk! Ennek a nyomorúságos állapotnak lényege éppen az, hogy emberi jószándékkal közel engedve magamhoz a testvéremet és a közelemben élő embertársamat; segítve, „etetve”, „bilincseit oldva”; úgy húzom magamra mások baját, mint apró hógolyó a lavinát, amely halálosan maga alá temet engem, aki segíteni akartam. Lehet, hogy ő megússza, és én veszek oda. Hol van a határ az egymás terhét hordozó szeretet, és a saját magunk terheit hordozó átruházhatatlan „kötelesség” között? (Galata 6,2–5) Miért van az, hogy a szabadon bocsátottak utána fölénk kerekednek, és a megetetettek végül „kivernek a házainkból”? – Tudod, én senkin sem segítek, és békén is hagynak! – mondta egyszer nekem valaki…

– Mi a megoldás? Mindenekelőtt csak abban a valódi testvéri körben működhet ez a krisztusi csoda, ahol együtt hívják segítségül az Urat, hogy aztán tevékeny szeretettel egymásra is odafigyelhessenek, kirívó visszaélések nélkül. Ilyen testvéri közösség a család, ilyenné kell lennie a tényleges gyülekezetnek. Aztán innen kilépve a világba, mindenkinek legyen még plusz egy embere, akit felvállal, a szeretet minden krisztusi kockázatával (9–11). Mi ebben a világban így emelhetünk falat a krisztusi alapra, várva a megváltás kiteljesedését (12).

Lukács 7,1–17

– A hit embere elveszítheti a csatát: kudarcot szenvedhet, gonoszság miatt megrendülhet az élete, miközben senki sem törődik vele. Láttam olyat, hogy még haldokló állapotában is konkrét ügyekkel zavartak valakit a kórházban. Nincs irgalom, az élet megy tovább, az életet nem érdekli a beteg. Az élet ilyen. Isten azonban nem ilyen. Aki az Úrban bízik, annak mindenből kivetve is, békessége van (1–2). Add, Uram, hogy így legyen! Juttass Uram, békességre!

– A hit embere mindig imádkozik, hogy ne teperjék le az adott kor istenné emelt bálványai (3–13), hiszen sokféle parázna mesterkedés terhel minden korszakot (10). Milyen világos és visszafogottan határozott az Isten intése: Amit te most teszel, az nem használ neked (12). Ez a bálványimádás: nem használ sem a testnek, sem a léleknek, sem az üdvösségnek. Aki folyton, paráznán mesterkedik, annak nincs és nem is lesz békessége, „nyugodt fekvőhelye” (2; 20–21).

– A hit emberét vezeti az Úr által készített út. Ez egyértelmű. Az Úr irányítja az eseményeket övéi életében. Méltatlan voltunk ellenére is lehajol hozzánk a szent Isten, és vezet minket az Úr. Itt már nem a fogságból kivezető útról van szó, hanem arról, hogy mint zarándokok, az örök élet örömével haladunk itt a kegyelemből már megnyert üdvösséges békesség kiteljesedése felé (14–19). Olyan sok itt a békétlenség. Jó lesz már az a békesség. Ez egy tartalmas, áldott, „aktív” békesség, mennyei állapot, amelynek előíze már a miénk a hitben.

Lukács 6,37–49

– Hogyan viselkedjen a fogságból hazatért gyülekezet? A hosszú évtizedek alatt minden megváltozott: a templomot és a várost, Jeruzsálemet újjá kellett építeni; miközben hazájukban idegenek éltek; és nekik maguknak sem lehetett könnyű az újrakezdés, hiszen ők már a fogságban születtek. Manapság úgyszintén egy teljesen átalakult, „idegen” világban hirdethetjük az evangéliumot, végezhetjük a szolgálatainkat. Hogyan tegyük ezt? A kérdésre nem adható módszertani válasz, hiszen a lényeg azóta sem változott. Ezt már az úgynevezett „Harmadik Ézsaiás” is hangsúlyozta, akinek könyve, egységben az előzökkel, itt kezdődik. Hogyan hirdessük az evangéliumot egy megváltozott világban? Mi a megmaradás forrása egy ilyen helyzetben?

– A nyugalom napjának megünneplése a megmaradás egyik forrása (1–2): megjelenni az Úr házában, az Úr látható gyülekezetében, hogy együtt dicsérjük szabadító Istenünket, kérve az Ő áldását. Már a jelenlét: engedelmesség, hitvallás. A látható gyülekezetben való ünneplés annak a reménységnek a megjelenítése, hogy hiszünk az örök életben, hiszen most is félretettük a halaszthatatlan munkát a „jobbik részért”, amit nem vehetnek el tőlünk soha (Lukács 10,42).

– Az idegenek és „csonkák” befogadása szintén a megmaradás forrása (3–8). Isten ugyanis még gyarapítani akarja egykor szétszórt és most összegyűjtött népét (8). A prófétai Ige világos: mindenki jöhet, aki az Úrhoz tért, aki az Úrtól kapott kincseket megbecsüli, és az Úrtól kapott törvényt, a Nagy parancsolatot megtartja (Máté 22,37–38). Az etióp kincstárnok egyszerre volt idegen és csonkított, és mégis az Isten választott edénye volt (Cselekedetek 8,26–40).

– A megmaradás forrása Isten megváltó cselekvése. Ő a világ végezetéig és azon túl is megtartja népét, engedelmessé és irgalmassá formálja övéit, és általuk még gyűjt azokhoz, akiket már Ő összegyűjtött (8).

Lukács 6,20–36

– Sokféleképpen szomjazunk és éhezünk. A testi szomjazók és éhezők az elsők, akikre figyelnünk kell. A „jóléti szomjazást és éhezést” sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha a testi táplálék adott, akkor jut az embernek ideje és ereje arra, hogy saját életének kínzó kérdéseivel is foglalkozzon. Ilyenkor kezdünk el igazán éhezni és szomjazni. Nagyszüleinknek még minden idegszála az élelem előteremtésére koncentrált: a lelki éhség és szomjúság akkor is jelen volt, de nem lehetett téma.

– Hol keressük az enyhülést? Isten ingyen kínálja a valódi táplálékot. Most olyan korban élünk, hogy minden önellátást kivettek a kezünkből. Mindenért pénzt kell adnunk. Mi pedig kiszolgáltatottan fizetünk és fizetünk, meg keressük a fizetőeszközt. Pénzt adunk azért, ami nem is kenyér, ami nem táplál, nem éltet, hanem inkább megöl… (1–2) Jézus Krisztus ingyen kínálja az éltető táplálékot, az életet, a teljes megoldást: – Vegyétek, egyétek! (Máté 26,26)

– Minden szomjazót és éhezőt megelégít az Úr. Térjünk Őhozzá! Forduljunk Őhozzá! Hívjuk Őt segítségül! (6–7) Az Ő gondolatai hasonlíthatatlanul mások, mint a mi gondolataink (8–9). Ne megérteni akarjuk az Istent, hanem bizalommal hagyatkozzunk az Ő megtartó kegyelmére, miközben elhagyjuk az istentelen dolgainkat, és az Úr dicsőségére élve tesszük, amit aznap éppen lehet. Ennyi elég!

*

– A többit az Úr cselekszi meg. Valójában mindent az Úr végez el! (10–11) Az Úrban bízva életünk nem üres és kielégítetlen élet, hanem bővelkedő és áldott élet. Isten Igéje, szeretete elvégzi a munkáját bennünk, saját népe között, és általunk a világban (4). Ő elkezdte, és el is végzi bennünk az üdvösség jó munkáját (Filippi 1,6). Ő örök szövetséget kötött velünk (3).

Lukács 6,12–19

Ez a látomás A MEGVÁLTÁS VALÓSÁGÁNAK EGYIK HIMNUSZA. Aki megváltotta Izráelt, azt az egész föld Istenének hívják (5).

– Vége a szégyennek és a gyalázatnak (4), a nyomorult, vigasztalan állapotnak (11). Vége minden elhagyatottságnak (6). Ezt a boldog ígéretet olvassuk itt. A megváltás csodája: ezek hiánya. Tényleg vége ezeknek? Még sok a nyomorúság, a gyalázat és a vigasztalan elhagyatottság. Úgy éljük meg ezt az állapotot, mint amikor az édesapa egy rövid szempillantásra elfordította tekintetét gyerekéről, de a kezét soha nem engedte el (7).

– A megváltás: Isten örök, hegyeknél is szilárdabb, megingathatatlan hűségének látható érvényesülése népén (8–10).  Ahogy felépül az új Jeruzsálem, akként épül fel az Isten városa, az Isten országa, amelynek az itteni „új város” csak halvány előképe: a városnak biztosak az alapjai (11–12), erősek és megtámadhatatlanok a falai, ezért teljes védelmet élveznek az ott élők (15–16); akik mind az Úr tanítványai lesznek, igazságban, békességben, hitben (13). Ideális állapot ez? E-világból nézve szinte illúzió? A megváltás ezért csoda, mindenestől Isten irgalmas cselekvése.

– Mi a megváltó Istenben bízunk, Jézus Krisztusban; ezért ujjongunk (1). Ezért a jelen nyomorúságai között sem félünk (4), mert a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mint amit Ő készített nekünk (Róma 8,18).

Lukács 6,1–11

– EZ AZ ÚR SZOLGÁJÁNAK NEGYEDIK ÉNEKE (42. fejezet, 49. fejezet, 50. fejezet, 52–53. fejezet).

– A prófécia szó szerint beteljesedett Jézus Krisztusban. A bibliai írásmagyarázat csakis erre az értelmezésre biztat (Cselekedetek 8,32–35). Nézzük csak meg bátran ennél a résznél az újszövetségi utalások sokaságát, keressük ki azokat! Ne sietve olvassuk mindig az Igét, hanem csendesedjünk el egy kicsit felette! Hova sietsz? Jézus is saját magára vonatkoztatta ezt a próféciát (Márk 9,12). Az egyházatyák és a reformátorok magyarázatainak öröksége ezt erősíti meg. Az egyház hite, saját személyes hitünk csak erre az áldott értelmzési alapra építhet. Ez a szolga arra a Jézus Krisztusra mutat előre, az Ő szenvedéseire, megváltó halálára és feltámadására, aki az Isten Fia, Megváltó. Ez az értelmezés nemcsak erre a fejezetre, hanem a Biblia egészére vonatkozó írásmagyarázati elv: a Biblia üzenete az Isten megváltó, maradéktalanul meggyógyító szeretete, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztusban!

– Ebben a fejezetben azonban, erre a krisztológiai értelmezésre nézve, olyan direkt utalásokat olvashatunk, amelyek egyszerűen nem magyarázhatók másként: – Jézus Krisztus nem hatalom, nem sikerember volt, nem szépelgett. Ezért megvetett és elhagyatott volt. Nem törődtek Ővele. Ma sem törődnek Ővele: nekünk csak a látványos szépség, siker, hatalom számít (1–3). – Jézus Krisztus a mi betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, mégpedig némán (7); valójában Isten ítéletét hordozta el a mi bűneink és vétkeink miatt (4–5). – Mindnyájan tévelyegtünk, halálban jártunk. Isten pedig az Ő bűnhődéséért nekünk békességet ajándékozott; az Ő sebei árán gyógyulást kaptunk (5). – Jézus Krisztus igazságát Isten nekünk tulajdonította igazságként, jóvátételként, az Úr akarata szerint (9–12). Az egész hitünk lényege, teológiánk szíve itt szó szerint kimondva olvasható, egy csokorban. Isten odaadta Fiát, hogy rajtunk könyörüljön: ez a helyettes elégtétel csodája. Az Isten igazsága és kegyelme egyaránt érvényesült itt. Jézus Krisztus feltámadásában pedig győzött a látható és kézzelfogható kegyelem a jogos ítéleten. Ez a lényeg. Nincs más megoldás! Nincs máshol gyógyulás!

– Ez a fejezet megállásra késztet, elcsendesedésre, leborulásra, Isten szeretetének megragadására: a lényegtelenségek dzsungelében az egyetlen, megtartó lényegre. Pár napja meghalt valaki, aki annyit dolgozott egész életében, annyit tett, annyi láthatót épített; de soha nem élvezhette azokat. Hirtelen ment el, és itt hagyott mindent. Álljunk meg, álljunk a kősziklára (2Mózes 33,21), mert beszakad alattunk minden más, és aláhullunk. Jézus Krisztus a mi gyógyítónk, a mi megtartónk!

Lukács 5,27–39

– Amikor egy hosszú út után leszállunk a repülőről, és végre hozzájutunk a poggyászunkhoz is, ilyenkor megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy kinyitották és átkutatták a csomagunkat, beletúrtak a legszemélyesebb dolgainkba. Joggal, és a saját érdekünkben tették ezt. Mégis, az ember úgy érzi, hogy az idegen kezek tisztátalanná tették azt, ami csak az övé. Egy ilyen helyzetben nehezedik ránk igazán a tény: mennyire elfáradtunk az út során. Ilyenkor megsejtünk valamit abból, hogy milyen nehéz, ellentmondásos, megalázó is ez az élet. Jogos ami történt, és mégis elviselhetetlen… Ez csak egy egyszerű példa. A hangsúly a kezelhetetlen, megoldhatatlan, tisztátalan valóság örömtelenségén van, amibe bele lehet keseredni.

– De örömhírrel ajándékozott meg bennünket a mi Urunk!

Örömhír az, hogy Isten nem engedi többé megalázni, meggyalázni, bántani, tisztátalanná tenni népét. Aki népét bántja, az Őt magát bántja (5).

Örömhír az, hogy Isten nagyra értékel bennünket és tisztának tekint bennünket; holott annyi nyomorúságunk van. Merjük magunkat úgy látni, ahogy az Úr tekint ránk! Ő felékesített menyasszonynak (1) látja fogságba vitt, megalázott népét (2–6).

Örömhír az, hogy az Úr visszaadja nekünk azt, amit „elvettek” tőlünk: visszaadja házunkat, hazánkat, templomunkat, hitünket, békességünket, szabadságunkat, tisztaságunkat, kultúránkat, örökségünket, örök életünket.

Örömhír az, hogy az Úr visszatér népéhez, a Sionra (7); Ő visszatér közénk, „belénk”; majd rajtunk keresztül újból birtokba veszi a világot.

Örömhír az, hogy Ő ingyen adott oda, ezért ingyen vált meg. Ingyen adott oda, vagyis nem történt „adás-vétel”, valójában mindvégig az övéi maradtunk (3).

Örömhír az, hogy az Úr megtisztít, megvigasztal, megszabadít és megvált bennünket. A megváltás maradéktalan, örök szabadulás: Isten dicsőségének megvalósulása népén, minden nép szeme láttára (9–10).

– Örömhírt kaptunk! Örülünk! Örömhírt adunk tovább! Az örömhír széppé tesz, és ez a szépség vonzó. Az örömhír azonban nemcsak valóságos szépséggel ajándékoz meg minket, hanem ez az örömhír örök és egyetlen megoldás. A szépség az örök élet valósága. Az örömhírt hozó lába azért szép, mert a megváltás örömhírét hozza. Szépsége az üzenetben van, Istenben van, az üdvösséges szabadulásban van, és nem a lábában (7).

Lukács 5,17-26