– Isten szavából, Igéjéből (23) fakad minden bölcsesség, valóságos ismeret és tudás (29). Hiszen Isten Igéje, a teremtő és megváltó Isten világot „megtartó bölcsességének” gazdagsága. Ez a bölcsesség nem elmélet, nem „bölcselet”: a kimondott Ige azonnal cselekszik is. Minden élet forrása az Úr szava (Zsoltárok 36,10); tanács is, de sokkal több annál: üdvösséges tanács, életre segítő, megtartó feddés (25).

– Isten kiáltja az Igét! Ő kiált még ma is! Isten Igéje kiált a teremtett világ puszta létével, minden lélegzetvételünkkel, minden új napunkkal, amelyet megérhetünk, így a mai nappal is. Isten Igéje kiált elhívott szolgái szaván át, bármilyen méltatlanok is a szolgák maguk, az Ige szent. Isten Igéje kiált Jézus Krisztus megváltó szeretetében, halálában és feltámadásában. Isten Igéjét kiáltják mindenütt (20–21).

– Az embervilág pedig ostobán nemtörődöm, elbizakodottan vonakodik, semmibe veszi az Úr szavát, csúfolódik, gyűlölködik (22–31). Az egyház feladja a tiszta és bátor bizonyságtételt; mindent felad, amivel megbízta Ura. Megöl bennünket az ellenkezés (32); ránk tör az, amitől rettegtünk, mint a forgószél (27).

– Az élet egyedüli útja csakis az Úr felé fordulás: az Ő éltető és üdvözítő Lelkének befogadása (23), az Ő szavára figyelve (33). Örök biztonság minden körülmények között csakis az Úr. Megmarad az, aki Őrá figyel!

*

Középiskolás koromban lakóhelyemmé lett a megyeszékhely könyvtára. Itt tanultam, folyamatosan olvastam. Menedékké lett számomra ez az épület, biztonságos oltalmat jelentettek a könyvekkel teli falak, folyosók, zugok; az íves zeneszoba. Itt minden azt kiáltotta: van gondolat, értelem, bölcsesség, remény, örömteli távlatok; csend, biztonság, megmaradás. Odakint pergett az élet, de én az ablakból, felülről néztem a nyüzsgést, miközben szívtam magamba a reményt.

Menekülés volt az akkor? Az is! Nem mindegy, hova, mihez, kihez menekülünk.

Azóta lepergett harmincöt esztendő. Kenyerem javát megettem. Még benne vagyok a nyüzsgésben… De az idő szalad.

Nemrégiben arra jártam. Elhaladtam az épület előtt, az íves zeneszoba is kivehető még, noha az épület funkciója már más. Akkor döbbentem rá, hogy minden erőt, reményt, gondolatot itt, azokban az években szívtam magamba, ami eddig átcipelt az élet veszélyes nyüzsgésén…

Az akkori biztonság és mennyei gazdagság, az akkor „szent figyelem és hallgatás” hordozott és hordoz ma is. Sőt, az akkori figyelmes hallgatás megtanított arra, hogy minden nap álljak meg „figyelni a mennyei többre”, és egy percnyit csempésszek vissza az akkor könyvtár biztonságából magamnak.

Ha megérem, nyugdíjban „visszaköltözöm a könyvtárba”, mint az indulás reményteli idején, és már csak olvasok, hallgatok, figyelek az Úrra, amíg el nem szólít a teljes biztonságba.

Lukács 9,51–62