– A szülő akkoriban tanította a „fiát”, foglalkozott vele, nevelte, intette (1–3; 13). Szeretettel teli szigor volt ez! Ma nyoma sincs ennek; a jóléti társadalmakban. Az egyik pedagógus említette az iskolában, hogy azért nem működik ma az iskolai nevelés sem, mert odahaza mindenben a gyerek igényeit nézik, születésétől kezdve mindent csak ehhez igazítanak, minden a gyerekért van, elvárások nélkül; így az iskolában is ezt várja el a gyerek, de a szülő is. Ebben a helyzetben lehetetlen nevelni, inteni, elvárni… Nagy baj lesz majd ebből.
– A szülő a legfontosabbra már kezdettől fogva megtanította gyerekét: Isten ismeretére, a hitből fakadó ismeret és bölcsesség fontosságára (1,7); amely életet ad, boldog életet és majd örök életet ajándékoz nekünk; amely értelmet ajándékoz az életnek és örök értelmet minden itteni szerzeményünknek. Olyan ez az ajándék, az Isten ismeretéből fakadó, értelmes és örök bizonyossággal megáldott élet, mint egy láthatatlan korona az ember fején: ragyog, anélkül, hogy kérkednénk vele, mások is észreveszik (4–10). Isten megsokasítja éveink számát (10); ami azt is jelenti, hogy teljes életet élünk itt, örök életet odaát. Jézus Krisztusban ez egyértelművé lett.
– A szülő megtanította gyerekét az élet tiszteletére! Jézus Krisztus is erre tanított minket, és erre váltott meg bennünket. Aki tiszteli a saját életét, vigyáz rá; az tud mások életére is vigyázni. Nem emelhetünk kezet senkire, nem bánthatunk és gyűlölhetünk senkit sem! Életfolytatásunk minden rezdülése hitünkről és éppen ezért az élet tiszteletéről szól (11–19; 24–27). Vigyázz rá, mert ez a te egyetlen, itteni életed! Vigyázz mások életére is, mert az ő életük is egyetlen, megismételhetetlen csoda (13). Vigyázz az életre, mint az örök élet egy darabjára (20–23). Tanítsd erre gyerekeidet is. Minden más ezután következhetne! Sajnos, nem így van; mert nem hitben járunk! Mi számodra a féltve őrzött dolog? Mi az igazán fontos? Hol van a szíved? (23) Mi az értelme annak, amit teszel, amiért harcolsz és gürcölsz? (7)
*
Nyáron kénytelen voltam lomtalanítani, és miközben a katasztrofális mennyiségű „cuccal” reménytelennek tűnő küzdelmet vívtam, kezembe kerültek egykori „dolgok”, emlékek, valamikor talán fontosak, értékesek, szépek; de mára mind kacat, fakult lom. Nincs helye az elévült, noha kedves dokumentumoknak sem, de a nem kedves ügyek is kidobandók. Egyiknek is, másiknak is lejárt az ideje, a szavatossága.
Pofon csapott a múló idő! Afféle senkire nem tartozó szentimentalizmus fogott el, amit szigorúan megtiltottam magamnak, és másoknál is idegesít. Vallom: ez olyan terület, ami senki másra nem tartozik, ezt mindenkinek szerettei szűk körében, és leginkább magával kell „leügyeznie”. Nem fáraszthatunk ezzel másokat, mert azoknak is elég a sajátjuk.
Ugyanakkor elevenen hasított belém a kérdés: mit szereztem eddigi életem során, miért küzdöttem, miért áldoztam be időt és erőt, mi volt a szerzeményeim értelme, ott van-e azokban a hit és az örök élet bizonyosságának öröme, mit kellene már most, azonnal másként tenni?
Lukács 11,1–13
