MINDENRE ELÉGSÉGES BIZTATÁS EZ! – Az Úr megvigasztal, csak bízzunk Őbenne, keressük Őt minden nap! Jézus Krisztusban végképp megvigasztalt minket az Isten, mert Ő örökre megszabadította népét (4–6); romhalmaz életünket újjáépítette: a puszta édenné lett (1–3). – Az Úr megerősít. Őbenne bízunk! Nem félünk az emberek gyalázkodásától, szitkozódásától. Mint a moly megrágta ruha, úgy esik szét végül minden kicsinyes és gyalázatos emberi harc. Csak az Úr igazsága marad meg. Ez az igazság számunkra kegyelem és erőforrás. Nem rendülünk meg (7–8; 12–13). – Az Úr megvált! Sokkal többről van itt szó, mint amit a fogságból való hazatérés adott Isten népének. Ez csak halvány előképe annak, amit az Úr készített nekünk: örök öröm, minden gyötrelmes sóhaj vége (9–11; 14).

Lukács 5,1–16

EZ AZ ÚR SZOLGÁJÁNAK HARMADIK ÉNEKE (42. fejezet, 49. fejezet, 50. fejezet). – Az Úr szolgája az Úr tanítványa, aki figyelmesen és rendszeresen hallgat Isten szavára, majd mindenben engedelmesen az Úr szavához igazodik (4). – Az Úr szolgája nem saját erejéből, hanem az Úr ereje által lesz engedelmessé (8). Ez a mennyei erő azonban szenvedést is felvállaló hűség, amely rezzenéstelen arccal hordozza a terheket az Isten ügyének szolgálatában. Olyan a szolga élete és arca, mint a kovakő; arcát nem takarja el, hanem szeretettel szembenéz minden emberrel és eseménnyel, mert Urában bízik (5–7). – Az Úr szolgája azonban nem egy rideg engedelmesség, és nem egy szenvtelen szenvedés elérhetetlen és életidegen példája számunkra. Az Úr szolgája úgy hirdeti Isten Igéjét, hogy azzal erősítse az elfáradtakat, a megfáradtakat (4). Vannak olyan helyzetek, amiktől rettegünk: amikor pedig benne vagyunk azokban, akkor kapjuk az erőt. Ez csoda. Ahol nem bátorít és erősít az Ige, ott nem Jézus Krisztus szól.

Lukács 4,31–44

AZ ÚR SZOLGÁJÁRÓL ÚJABB ÉNEKET HALLUNK. Az első éneket a 42. fejezetben olvashattuk. – Isten elhívott szolgájának „fegyvere”, „nyila” az Isten szava, Igéje. Jézus Krisztus még a kísértőt is Isten Igéjével győzte le (Máté 4,1–11). Ma is az Ige az egyetlen „fegyverünk”; nincs más, nem is lehet más, nem is kell más (2). – Isten elhívott szolgáján felragyog az Isten dicsősége, miközben az Úr megváltó, szabadító irgalmát hirdeti és éli. A szolga neve most Izráel (3), mint azoknak neve, akikhez a küldetése szól (5). Isten tökéletes szolgájának küldetése azonban túlmutat Izráel határain, minden népekhez (6), el egészen a távoli szigetekig (1). – Isten elhívott szolgája is elfáradt (4). Még Jézus Krisztus is elfáradt, leült, könyörgött… Az Úr azonban megáldja szolgája ügyét, mert ez az ügy az Úr ügye. Aki az Úr ügyét képviseli, az soha ne érezze, hogy hasztalan pazarolja erejét, még ha az eredmény nem is látható mindig a testi szemekkel. Aki az Úr ügyét képviseli, annak megáldja az Isten a saját ügyét is. Isten szolgájának ügye és ereje az Úrnál van. Örüljünk, milyen nagyra becsülte szolgáját, Őrá nézve bennünket is, a mi Urunk! (4–5)

Lukács 4,14–30

– Babilon egyszerre konkrét történelmi valóság és szimbólum (20). Babilon a mindenkori istentelen hatalmat jelenti, amelynek mindig adott az éppen aktuális megjelenési formája, „kicsiben és világméretekben” egyaránt. Babilon legnagyobb bűne: önmaga istenítése; ebből következik büszkesége és önzése. – Isten könyörül népén, kivezeti őket Babilonból Jeruzsálembe. Micsoda kegyelem ez, hiszen Isten népe folyton engedetlen, minden intés és megtartó szeretet ellenére is (1–11). Az Úr azonban saját dicsősége védelmében könyörül népén (12–15), mert nem engedheti fenntartani azt a látszatot, mintha végérvényesen a mindenkori „Babilon” irányítaná ezt a világot (11). Ezért Isten elküldi népéért – és népén keresztül a világért (20) – az Ő szolgáját, akit Lelkével ruházott fel (16), aki által megváltja „javíthatatlanul pocsék” életünket. – Mi itt örökké „Babilonban” raboskodunk, onnan soha ki nem jutunk. A megváltás az a totális isteni cselekvés, mint amikor az eszméletlenné összevert és tehetetlen embert irgalommal összeszedik a pocsolyából, és megtisztító, gyógyító kezek életre segítik. Aki üdvösségesen újjászületett, az nem érzi jól magát itt, mert ebben a világban soha nincsenek tiszta helyzetek. Képmutatóan hazug, aki mást állít. Menjünk ki „Babilonból”?! (20) Hogyan? Ezért inkább könyörögjünk: Jöjj, Urunk, Jézus Krisztus! (Jelenések 22,20)

Lukács 4,1–13

– Akkor a legyőzött Babilonnak szólt ez a felszólítás; ma a mostani „Babilonnak”. Nekünk szól! Akkor és most: ez Isten Igéjének csodája; Isten szólt és szól, cselekedett és cselekszik. Isten Igéje élő és ható (Zsidókhoz írt levél 4,12). Most „csak” összeszedjük a fejezet legfontosabb gondolatait, és a Lélek majd elevenné teszi azoknál, akiknél akarja… – Jólétből, „hitetlen, pogány, varázsló elkényeztetettségből” (9–15) került Babilon bajba (11), nyomorúságba, gyalázatba, pusztító veszedelembe (2–3). Babilon gőgje, pogány hitetlensége nemcsak a sokféle hiedelem, „varázslás”; hanem ennek „modern formái” is. Babilon ugyanis csak magában bízott, az egyetlen, élő Isten helyett (8): bölcsességében, tudományában, önmagát agyonfárasztó tervezgetésében, irigy gonoszságában (12–13). Semmit nem változott azóta a hitetlenség testet öltése. Ifjúkora óta nem változott semmit Babilon, mind a mai napig; nem tért meg (13). – Szállj le, onnan, ahol most vagy! Ülj le, állj meg! (1) Ne vitatkozz! Fontold meg azt, amit mond az Úr! Ha már mélyen vagy, végképpen ez segít! Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Ragyogtasd fel előttünk, hogy legyőzetett a nagy Babilon (Jelenések 18,2), a Jézus Krisztusban; legyőzetett bennünk; legyőzetik körülöttünk; végérvényes ez a győzelem, és hamarosan egyértelművé lesz mindenki előtt (Filippi 2,10–11).

Lukács 3,21–38

– Amikor Círus perzsa király legyőzte Babilont (11), az ottani bálványistenek olyan súlyosak és tehetetlenek voltak, hogy a hordozó állatok összeroskadtak a bálványteher alatt. Nem lehetett sem az isteneket, sem a babiloni népet megmenteni, fogságba kerültek (1–2). – Az élő Isten megalkotta, hordozza, megmenti népét. Istenünk szabadító Úr! Ő mindig ugyanaz marad (3–4). Isten megmentette népét, a Jézus Krisztusban! Ő feltámadott a halálból. Ő nem tehetetlen. Ez tény. – Mi erre a tényre emlékezünk. Ez az emlékezés nem tűnődés és merengés a múlton (43,18). A nosztalgia nem emlékezés. Ilyenkor a jövő reménysége nélkül beleveszünk a múltba. Az emlékezés, a mindenkor értünk cselekvő Isten szabadító tetteibe kapaszkodva ragadja meg a reményteli jövőt, a legnehezebb helyzetben is. – Nagy kísértések fenyegetnek bennünket! Annyi tehetetlen bálványunk van! Semmivé lesznek a kedves cuccaink, értékeink, eredményeink… Fontosak ezek, de nagyon hamar átcsempészhetik magukat az életünkben, az élő Isten helyére. Mennyire kísért bennünket kudarcos helyzetekben a csüggedés és a nosztalgia! Urunk, idősen, betegen, reménytelennek tűnő helyzetben ébressz bennünket (2Péter 1,12), hogy krisztusi hittel emlékezzünk, cselekedjünk, éljünk, életünk utolsó percéig! (1Korinthus 11,24; 2Timóteus 2,8)

Lukács 3,1–20

– Istennek úgy tetszett, hogy Círus, perzsa királyon keresztül ad népének szabadulást a fogságból. Isten népe azonban nem érti meg a szabadításnak ezt a módját (9–13): nem képes felfogni, hogy egy pogány király lehet Isten választottja, a „szent nép” szabadítására fölkent király (1). Ők nem így képzelték el ezt! Nem érik fel ésszel! Vitába szállnak ezért Istenükkel, miközben nem tudják átélni sem a szabadulás örömét. Isten azonban nem engedi a vitát: dönt, kijelent, cselekszik, még engedetlen népéért is, terve szerint. – Isten elküldte értünk, örök terve szerint, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Az Ő halála és feltámadása örök szabadulást ajándékozott nekünk: bűnbocsánatot, új életet, örök életet, üdvösséget, amely beragyogja ezt a földi életet. Mit kezd a mai ember Jézus Krisztus megváltó halálával és feltámadásával? Mit kezd ezzel az egyház? Már szinte kimondjuk, hogy nem értjük, vitatkozunk, magyarázkodunk, perbe szállunk Istennel, és elemészt bennünket a hitetlenség. – A hit: az élő Istenre való feltétlen, engedelmes ráhagyatkozás; bizonyossággal és reménységgel. Az agyag ne vitatkozzon a fazekassal, ne adjon parancsokat neki! (9–11) Urunk, vizesen ragadós, majd kőkeményen száraz, formátlan agyag-életünket Te vedd a kezedbe! Köszönjük, hogy a kezedben vagyunk!

Lukács 2,41–52

– Most mindjárt alkalmazom az igeszakaszt, hiszen a visszatérő ézsaiási témákat sokszor magyaráztuk már…

– Mit gürcölünk, szünet nélkül, és csak ez ad tartalmat és értelmet az életünknek. Az elfoglalt, túlterhelt, gondterhelt ember a mai ideál, aki persze nem adja fel, kitart, helytáll, és még többre és többre törekszik. Mi több: ezt a helyzetet még élvezi is. Aztán olvasom az illető halálhírét – mint legutóbb is többekét – és belém hasít a kérdés: Biztosan így volt ez jó; biztosan így volt ez kedves az Istennek? Persze a probléma nem ilyen egyszerű, mert manapság vagy van munkánk ás megszakadunk; vagy nincs munkánk és nem is tudunk megélni…

– A nagy dilemmában halljuk meg Isten bíztatását: Ne féljünk, hiszen teremtő, gondviselő, újjáteremtő Urunk nem fog elhagyni bennünket a túlterhelt időszakokban sem. Az Úr kiárasztja Lelkét ránk, az erő és a józanság Lelkét (2Timóteus 1,7), mint a bővizű patakot (1–5). Ő ad erőt és ad józanságot is, hogy egy adott ponton túl nemet mondjunk a halálos gürcölésre. Ezt nem egyszerű megvalósítani, mert embereket kell megsérteni, sok bennünket szipolyozóval kell összeveszni. De ez is része a lecsendesedésnek, az élet útján való haladásnak.

– Az egyetlen, élő Isten velünk van ebben a harcban (6–8). Éppen ezen nyugszik népének bizonyossága és békessége. Minden bálvány tehetetlen, az egyetlen Isten azonban mindenható (9–20). Tehetetlenek vagyunk az Úr nélkül, halálosan tehetetlenek. Múlandó, hamuvá porladó kincsekért gürcölünk. Modern bálványaink sokasága elképesztő, és minden tehetetlen. Ez nem azt jelenti, hogy minden földi kincs bálvány. Amit az Úr kezéből kaptunk áldásként, annak örülhetünk e földi létben, és az Úr akarja is, hogy örüljünk. Ugyanakkor tudunk kell, hogy mindent itt kell hagynunk. Apám mondogatta: – Majd a nyugdíj idején pótolom, ami a hajtásban elmaradt! – De maroknyi nyugdíjas idő jutott csak neki!

*

(24) „Ezt mondja megváltód, az Úr…” (Ézsaiás 44,21–28)

A MEGVÁLTÁS, mint az egyetlen Isten páratlan cselekvése (24), már az Ószövetségben – így ebben a fejezetben is – evangéliumi szárnyalással szólal meg (45,9–25). Mi a megváltás?

– Az a megváltás, hogy Isten nem feledkezik meg népéről, hiszen Ő formálta népét, Ő hívta el őket szolgálatra (21). Isten emlékezete azonban nem egy nosztalgikus emberi emlékezet. Isten emlékezete, akárcsak szava: szabadító tett. Ha Isten nem feledkezik meg rólunk, az azt jelenti, hogy Ő velünk van a halálban és a halálon túl is (Zsoltárok 23,4).

– Az a megváltás, hogy Isten eltörli népe bűnét, azok vétkeit, mint a felhőt (22). Isten megszabadított a bűntől, a büntetéstől, a kárhozattól. Pedig a bűnök súlyosak. A megváltás ott kezdődik, hogy Isten megtérést ad népének (22), mert csakis az élő Istenhez fordulásunk után kezdenek el fájni bűneink, egész kárt vallott, engedetlen, szeretetlen és önző életünk, amellyel annyi szenvedést okoztunk egymásnak, és gyaláztuk Isten nevét. Ebben a világban nincs bocsánat, mert miközben a magunk vétkeit nem látjuk, folyton másokra hárítjuk a felelősséget, és a saját bűneink büntetését is másokon verjük le. Isten, Jézus Krisztusban ezt a gyarló emberi gondolkodást a golgotai keresztáldozatban a megváltás kegyelmi tettévé formálta. A megváltás: csoda, mert az Úr a bűn elhordozhatatlan terhét felhőként törli el, azokról többé meg nem emlékezik (43,25); miközben népét újjászüli, új életre hívja el.

– A megváltásnak csak halvány előképe az egyiptomi, vagy a babiloni fogságból való szabadulás; mint ahogy Jézus Krisztusnak is csak halvány előképe az Isten népét hazabocsátó perzsa király (25–28). Az Úr a történelem hatalmasait, így Círus perzsa királyt is felhasználja népe megszabadításában (44,21–28; 45,1–8). Fontos csoda, nagy áldás az e-világban megtapasztalt szabadulás. Hálával élünk meg minden napot, Isten megtartó kegyelmeként, és tesszük a dolgunkat, amivel az Úr megbízott. Ugyanakkor tudjuk, hogy innen mennünk kell: de Jézus Krisztus által tudjuk, hova megyünk (János 8,12–14).

– Ujjongásra hív ez az örömhír: az Úr megváltott népe vagyunk! (23)

Lukács 2,21-40

– Ézsaiás könyve az ószövetségi, Jézus Krisztusban beteljesedett evangélium kincsestára. A mára kijelölt igerészről is egy egész hetes evangélizációs sorozatot lehetne tartani. Ezért most csak egy igeverset tudok kiragadni, de nem önkényesen, hanem azért, mert a Szentlélek ezt különösen élővé, és egy újszövetségi történettel összefüggésben hangsúlyossá tette számomra.

– A vízen való átkelés csodája, az Egyiptomból való szabadításra utal, aki soha nem feledkezik el népéről (2–7), aki az egyetlen Isten minden nép számára (8–13); és aki végső, üdvözítő, megváltó szabadítását Jézus Krisztusban mutatta meg (1). Nem kell fénünk, az Úréi vagyunk! (1; 13; Róma 14,8; Róma 8,38–39) Életünk értelme pedig az Úr megváltó szabadításáról való tanúskodás (12).

– A vízen való átkelés kapcsán felragyogott előttem az evangéliumi történet, amikor Jézus a vízen járva közeledett a tanítványokhoz (Máté 14,22–33; Márk 6,43–52; János 6,19). Nem a szószerinti csoda itt az igazi csoda; az jel, amely igazolja, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. A vízen járás nem az, hogy elkezdek járni a Balaton vízén. Az nem arra van, hanem hogy fürödjek benne, felüdüljek testben és lélekben, meg gyönyörködjek… A vízen járás csodája a hívő élet (16), amely még a hit hullámzásakor sem enged süllyedni, mint Péter esetében. Magam is egyre inkább tapasztalom, minden nap kegyelem, „vízen-járás”: az Úr irgalma tart fent. Őnélküle beleveszünk a mélységbe, a viharok zúgásában. Amikor mégis elsüllyednénk, akkor sem veszünk el!

*

(14) „Az Úr, megváltótok…” (Ézsaiás 43,14–28)

– Babilonként fölénk tornyosulnak bajok, betegségek, hatalmasságok, felgyorsult életünk bizonytalan kuszaságai. Ezek félelmetesen beárnyékolják életünket. Egyetlen reménységünk, hogy a „hatalmas Babilonok” mégis eltörpülnek Megváltó Urunk, teremtő és újjáteremtő királyunk mellett. Nagyobb az, aki velünk van: Ő a legnagyobb! (1János 4,4)

– Istenünk, a mi érdekünkbe küldte el egyszülött Fiát, akinek csak halvány előképe, Círus perzsa király. Ez a perzsa király, az Úr eszközeként legyőzhette Babilont, letörhetett minden zárat, és hazaengedhette népét. Megváltó Urunk letörte az emberlét halálosan fogva tartó zárait. Népe tudja, hiszi ezt! (14–15)

– Istenünk, megszabadított minket a Jézus Krisztusban! Mi ezzel a bizonyossággal járunk a földi élet pusztaságában. Az Úr jár előttünk, vizet fakaszt a sivatagban, megáldja életünket a leglehetetlenebb helyzetekben is. Ezért a jelent mindig a krisztusi jövő reménységében éljük meg, amelyhez képest az Úr múltbeli cselekvése csak halvány előképei annak, ami ezután kezd kibontakozni. Emlékezzünk a múlt nagy, isteni cselekvéseire, hogy még nagyobb reménységünk legyen a jelenben, az Úr által készített jövő maradéktalan gazdaságában (16–21).

– Ez a bizonyosság a jelen bukdácsolásait is bűnbánattal és a bűnbocsánat hitében éli meg, a megszentelődés útját járva (22–28). Ez a bizonyosság megsegít, hogy ne a múlt sérelmein, ne saját bajainkon és a mások által okozott nehézségeken rágódjunk, hanem engedjük el azokat. Nincs nagyobb dolog, mint túllépni a hétköznapi súrlódásokon, amelyeket amúgyis „kikukáz”, elsodor az idő.

Lukács 2,1–20

– A világban mindent az erő dönt el: ember és állat, minden élőlény; valahány hatalom, kultúra és vallás „erejét érvényesítve” tartja fenn magát. A nyers erő kimutatása és alkalmazása mellett vannak kifinomultan rafinált manipulációs és zsarolási technikák is, amelyek „felzabálják” a gyengébb erejét és életét. Nincs mit szépíteni ezen. Mindez úgy kezdődik, hogy harsányan lebeszélem, „leokosokodom”, letorkolom, lekiabálom a másikat; megalázam, kihasználom, kiszolgáltatottá teszem; aztán idősen és betegen eldobom; ha ellentmond, vagy nem engedelmeskedik, akkor lehetetlen helyzetbe hozom. Majd jöhetnek a durvább módszerek. Nem jó egy ilyen világban élni. Aki látja a mögöttes folyamatokat, egykor és most, az megretten.

– Az Úr szolgája nem harsány, nem önérvényesítő. Ő nem kiált és nem lármáz (2). Az Úr szolgája nem emel kezet senkire, nem bántja a másikat, sem technikás módszerekkel, sem szószerint nem tesz ilyet. Ő gyengéd, az eldobott gyengékhez és betegekhez különösen az. Milyen gyönyörű képpel fejezi ki ezt a prófécia: A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el (3). Az Úr szolgája a betegek gyógyulását, a foglyok szabadulását munkálja (7). Minden nép számára segítséget készít, nem tesz kivételt (6).

– Ez egy teljesen új hang, eddig ismeretlen szólam. Valóban Isten Lelkének hangja, amely átüt Ézsaiás szaván (9). Isten törvényének, igazságának érvényesülése valóban ez (4): a megváltó szeretet, amely nem odacsap, hanem gyengéden átölel. Tudom, olyan szép szavak ezek, de azonnal érted, ha mondjuk belegondolsz abba, hogy csúnyán eltörött a lábad, így annak minden porcikája, minden mozdulatra és érintésre kínokkal telve érzékeny. Nem mindegy, hogy akkor valaki odacsap az amúgy is törött és lüktető lábadra, vagy finoman megérint, bekötöz, segít… Akkor nagyon nem mindegy! Jézus Krisztusban valóban eljött az Úr szelíd, segítő, megváltó szolgája közénk (Máté 3,17; Máté 12,19–21; Lukács 4,18), akire már akkor rámutatott Ézsaiás, amikor még ez a megváltó, isteni szeretet csak kibontakozóban volt (9). Azóta sem tudta ezt a szelídséget befogadni a világ. Maga a prófécia is küzd az új „látással”, hiszen együtt említi a harsány és harcos Istent, meg az Ő szelíd szolgáját (13). Az egyetlen Isten (5; 8) erős Isten, de Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Lelkének ereje a szelíd szeretet ereje, és Ő csakis ebben gyönyörködik (1). Népét a szelíd és tevékeny szeretet igazságára hívta el (6). A világ, a népek számára sincs más út, egyébként a gonosz darálójában vagyunk.

*

(19) „Van-e olyan vak, mint az én megbízottam, olyan vak, mint az Úr szolgája?” (Ézsaiás 42,14–25)

– Meghökkentő fordulat következik a fejezet második felében (18–25). Az Úr tökéletes szolgájának dicsérete után Ézsaiás próféta elmarasztalja Isten népét, az Ő egykori és mai szolgáit. Ránk is vonatkozik mindaz, amit olvasunk. Nekünk szegeződik a kérdés: – Van-e olyan vak, mint az Isten népe? Micsoda ígéreteket kaptunk, micsoda felséges tanítást (21), amelyek Jézus Krisztusban már be is teljesedtek; és mi mégis tele vagyunk keserűséggel, panasszal, tehetetlenséggel. Süketek vagyunk Isten szavára? Minden érdekel bennünket, csak éppen az Ő Igéje nem? Vakok vagyunk arra, hogy az Ő céljait meglássuk: a jelen szenvedéseiben is észrevegyük az Őáltala készített dicsőséget? (Róma 8,18-27)

– Ézsaiás bűnbánatra hívja népét, nem pedig ítélkezik népe felett; sőt, saját magát is megszólítja: „…az Úr, aki ellen vétkeztünk…” (24) Ézsaiás szava egyben könyörgés is: Jöjj, Szentlélek Úr Isten, nyisd meg füleinket, szemeinket, szívünket! (18–19) Cselekedd Urunk, hogy meglássuk szabadító kegyelmedet, mert sokat láthatunk! (20) Cselekedd, hogy a nehéz időkben – kirabolva, kifosztva, megkötözve – meglássuk igazságodat, jogos ítéletedet! (21–22).

– A következő fejezetben kibontakozik az, ami már itt is evangélium: Isten a jövő érdekében inti népét (23), Ő engedte meg népe kifosztását (24), Ő tartja kezében az eseményeket. Sőt, az Úr népével együtt szenved, nyög, zihál, mint egy szülő asszony. Az Úr szent indulatba jön népéért, harcol népéért, győzelemre viszi ügyüket (13–17).

– Isten megszólítja az egész világot, beleértve még a távoli szigeteket is (1–7). Isten kijelenti, hogy Ő az Úr, a történelem Ura, az események Ura és minden nemzeté is (4). Aki felemelkedhet egy időre – mint most, Círus, perzsa király –, az is az Úr ereje és kegyelme által tehet győztes lépéseket (2). Kár, hogy ezt nem látják a győztesek, miszerint diadalukat szolgálatra kapták. A népek félelmükben összekapaszkodnak (5); – ez jó lenne, ha nem ideigvaló érdekszövetségek, hanem a közös Isten-hit gyümölcsei lennének ezek a találkozások.

– Isten megváltja népét. Isten – aki minden esemény fölött ugyanaz (4) –, „hatékonyan” megsegíti, mert megváltja övéit. Joggal félünk és csüggedünk! (8–16). Az élet, a halál, a szenvedés, az emberi konfliktusok soksága mind-mind félelmetes, rettenetes; – miközben az ember, minden tekintetben egy „férgecske” (14). Isten megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy kiválasztott minket; feltámadott, győzelmes jobbjával megsegített minket, azaz megváltotta életünket. Ez a tény enyhíti a félelmeket, és ujjongóvá tehet. Persze ez az ujjongás akkor is hiteles, ha nem kicsattanó. Láttam már olyan testi szenvedést, amelynek során az illető alázattal beismerte, hogy sokat prédikált már a szenvedésről, sok szép és kegyes dolgot mondott arról, de valójában fogalma sem volt, hogy miről beszél. Ennek beismerése is ujjongás, noha külsőleg nem az: mert az ember férgecske voltát beismerve, magát megalázva, már csakis az Urat várja.

– Isten teremtett és újjáteremt. Megváltó szeretete viszi ezt véghez. A pusztaság bővízű ligetté lesz (17–20). Ézsaiás ismét és ismét visszatérő látomása. A több száz évvel később, Ézsaiás néven szóló próféta tekintélyét is az Isten Lelke adja, és ugyanaz az üzenet, amit az „Első Ézsaiásra” bízott az Úr. A szolga más, az üzenet ugyanaz. Ma is így van ez. Nagy a pusztaság, de nagyobb a reménységünk (Róma 5,5).

*

(24) „…semmit sem ér, amit tesztek, utálatos dolog, ha valaki titeket választ.” (Ézsaiás 41,21–29)

– A prófétai igehirdetés természete, hogy folyamatosan ütközik másokkal, az Úr Igéje, igazsága, ügye érdekében.

– Ézsaiás ütközik népe és a korabeli népek hamis hitével, bálványimádásával. Ézsaiás hangsúlyozza, hogy egyedül az Úr az Isten, minden ember által istenített bálvány ellenében, akik valójában semmik, semmit nem érnek, némák és tehetetlenek (21–24; 28–29).

– Ézsaiás ütközik népe és a világ erkölcseivel. Valóban: utálatos dolgokat művel az ember, ha „bálványok” hatalmába és irányítása alá kerül. Márpedig éppen ezért van tele az életünk sok utálatossággal, és ezért vagyunk olyan utálatosak egymással is (24). Sajnos, Isten népe is terhelt sok utálatossággal.

– Ézsaiás ütközik népe és a népek váradalmaival.  Emberektől, e-világi hatalmaktól várunk megoldást. Pedig ezek csak az Isten eszközei, egy ideig, mint ahogy akkoriban az volt Asszíria, Babilon, vagy a Perzsa Círus. Életünk során végül egyértelműen kiderül, hogy semmit nem érnek azok a dolgok, amikre itt gyakran feltesszük az egész életünket (24; 29). Az igazi örömhírt, megoldást, megváltást Jézus Krisztus ajándékozhatja nekünk (27). Minden más váradalom eleve kudarcra van ítélve: legfeljebb egy ideig „feldob”, aztán elfelejt elkapni.

– A próféta folyamatosan ütközik, konfrontálódik. Ez ebben a világban kikerülhetetlen. Ugyanakkor „ez az állandó ütközet” egy idő után fárasztó és kontraproduktív is lehet. Mi más korban élünk, mint élt a próféta. Mi Jézus Krisztus után vagyunk. Ezért ma már gyakran nagyobb áldás csupán hirdetni, és Isten Lelke által – bármilyen töredékesen is, de – megélni az Úr igazságát; mindenféle direkt ütközés nélkül. Hiszen mindenhol csak „ütközetek” zajlanak. Mi pedig a már lezajlott, nagy és győztes ütközet bizonyossággal teli szószólói vagyunk! Már nincs min vitatkozni.

Lukács 1,39–56

– Az Asszír Birodalom Kr. e. 722-ben fogságba hurcolta az északi országrészt, és Kr. e 701-ben körülzárta Jeruzsálemet is. Közben Babilónia legyőzte Asszíriát. Babilónia Kr. e. 587-ben fogságba hurcolta a déli országrészt, Júdát is, ideértve a főváros, Jeruzsálem lakosságát. A kortörténeti hátteret ismerve, Ézsaiás próféta könyvének első 39 fejezete tulajdonítható közvetlenül a prófétának. A 40. fejezettől már a babiloni fogságban élő néphez szól a vigasztaló prófécia. Nem véletlen, hogy így kezdődik ez a fejezet: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!” Isten Lelke által itt, Ézsaiás próféta tekintélyével egy másik elhívott próféta szól, 150 évvel később biztatva a fogságban szabadulásra váró népét. Második Ézsaiásnak (Deutero-Ézsaiásnak) nevezzük a 40–55. fejezetek prófétáját. Ebben a fejezetben a jogos ítélethirdetés helyett már a vigasztalásra, a hazatérés reménységére kerül a hangsúly.

*

– „…szárnyra kelnek, mint a sasok…” A sas gyönyörűen, magasan, biztosan, „erősen” szárnyaló madár. Vegyük komolyan a képet! Mit üzen nekünk ez a kép? Hogyan gondolható tovább?

– Isten népe gyönyörűen szárnyal, mint a sas, mások számára is láthatóan. Egy sas szárnyalása, vitorlázása tényleg gyönyörű látvány. Nem lehet nem észrevenni. Az ember ilyenkor megáll, csodálja a madár röptét. Isten népének hite mások számára is látható hit; – nem hivalkodóan látványos kirakathit; – de látható, mások számára is áldott hit ez. Hitünk, minden körülmények között, minden nyomorúságunk ellenére is tetten érhető, látható, „gyönyörű”, „hiteles” valóság.

– Isten népe magasan szárnyal, mint a sasmadár. Ez a magas szárnyalás azt jelenti, hogy hit által mindent a krisztusi, örökkévaló összefüggésekből láthatunk. Isten népe úgy van benne a dolgokban, hogy hitben mégis fölülről látja, értékeli azokat. De ez mégsem egy pökhendi hit. Hitben a dolgok fölött vagyunk, hogy krisztusi lelkülettel, erővel és szeretettel lehessünk jelen azokban.

– Isten népe biztosan szárnyal, mint a sas, mert az Úr hordozza népét! A levegő láthatatlan, de erős. „Kiterjesztett szárnyunk”, az Úrba vetett hitünk. Nem a mi erőnk, az Úr ereje hordoz. Ez az erő a feltámadott Jézus Krisztus isteni ereje, amivel legyőzte még a halált is. Ez az erő megváltó, megtartó erő. Nincs szebb, bátorítóbb, biztosabb látvány a sas kiterjesztett szárnyú repülésénél.

– Isten népe „erősen” szárnyal, mint a sas. Ez azt jelenti, amint az imént említettük, hogy Isten népe isteni erővel, biztosan szárnyal. De az „erős” szárnyalás, itt ezen túl, még valami lényegesre vonatkozik, a keresztyén szárnyalást illetően. Az „erős” szárnyalás azt fejezi ki; – hogy ez a szárnyalás soha nem valami egyéni kegyességtől, gyarló, lelki, „pszichikus” érzelmektől fűtött, rajongó szárnyalás; – hanem a hit erős bizonyosságával történő szárnyalás. Ezt az „erős” szárnyalást az erő, az erős szeretet és a józanság Lelke vezérli (1Timóteus 1,7). Elég volt az egyéni, „individuális”, érzelmi, kétes, káoszt okozó, öncélú kegyességből!

– A sas, pontosan „landol”, ha kell. A sas sem szárnyal mindig. Isten népe, mint a sas, pontosan célba talál, ha leszáll. Isten népe, döntő helyzetekben, időkben, Szentlélek által vezetett határozottsággal, bizonyossággal, bátorsággal dönt, és olcsó kompromisszumoktól mentesen, csakis a lényeget, az evangélium ügyét képviseli. Isten népe is célba talál, az Isten bölcsességével. Isten népe nem véti el az irányt. Isten népe nem szed áldozatokat, nem csap le senkire; – de nem is engedi feláldozni a rábízott drága ügyet, nem engedi elveszni a rábízott drága kincset (2Timóteus 1,14). Isten népének szolgálatát megáldja az Úr.

– Szárnyalj az Úrban! Egyik ajándék a másikból következik! Aki az Úrban bízik, az így szárnyal az Úrban: – sasként; – gyönyörűen, magasan, biztosan, erősen, pontos landolással… Aki az Úrban bízik, szárnyal, és nem fárad…

Lukács 1,26–38

– Meródak-Baladán az Asszíriát majdan felváltó Babiloni Birodalom megalapítójának tekinthető. Asszíria Kr. e. 745-ben foglalta el Babilóniát. A babiloni ellenállás hőse Meródak-Baladán lett, aki Kr. e. 721-ben jutott hatalomra, és Kr. e. 712-ben látogatta meg Ezékiást, Júda királyát, akiben szövetségest keresett maga mellé, Asszíria ellenében.

– Ezékiás király személye mutatja azt a tényt, hogy mindig az Isten kegyelme tartja meg a hit emberét. Lám: a hitünk gyarló, hullámzó. Itt fel és alá hullámzik minden, a hitünk is! (Barth Károly) Ezékiás király a hit embere volt, és mégis magasságokon és mélységeken keresztül hordozta őt az Úr.

– Az előző fejezet hitbéli magassága után ismét a mélységek következnek.

Ezékiás király most az Istenbe vetett bizalom nélkül cselekszik; hibát hibára halmoz a betegségéből felgyógyult, csodás ima-meghallgatást tapasztalt júdai király.

Ezékiás e-világi szövetségektől remél segítséget, a sok prófétai intés ellenére is.

A király hiúságát legyezgeti a babiloni uralkodó levele, ajándéka, figyelme; ezért nemcsak fogadja a babiloni követeket, hanem teljesen kitárulkozik, dicsekszik, mindenét megmutatja (1–2).

Amikor pedig Ezékiás prófétai figyelmeztetést kap, hogy Babilónia valóban legyőzi majd Asszíriát, de azok nem segíteni fogják őket, hanem fogságba hurcolják népét, akkor Ezékiás fellélegzik: én és a velem lévők akkor még megússzák (3–8). Mai napig így gondolkodunk mi is; nemcsak a hitetlenek, hanem a hívők is. Ezer példát tudnék sorolni itt, erre nézve…

– Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!

Lukács 1,1–25

– Jeruzsálem szorongatott helyzete és a felelős vezető halálos betegsége között lehet kapcsolat. A felelős vezető mindent megtesz, szüntelenül imádkozik, folyvást aggódik azokért, akiket az Úr Isten rábízott. A felelős vezető nem magának él: igyekszik híven, tisztán élni, mindent megtenni, amit az Úr rábízott, Istennek kedvesen (3). Egy túlterhelt, vagy szorongatott helyzetben, időszakban azonban az erőtlen test megadja magát, és megbetegszik.

– Olyan jó azonban tudni, hogy itt sem csupán a „pszichoszomatikus” történésről van szó, hanem Isten rendeléséről, aki mindenek Ura, élet és halál Ura, és az általa elküldött nép és elhívott felelős vezetők Ura. Nem egy testi-lelki törvényszerűségnek vagyunk kiszolgáltatva. Ezek ugyan érvényesülnek, de akkor és úgy, amikor az Isten azt elrendeli. Isten figyelmeztette Ezékiás királyt, de adott még neki tizenöt évet, hogy bölcsebben kormányozzon, és magára is legyen tekintettel (4–8).

– Nekem is megtanította az Úr: nincs „majd”. Ne alapozzunk arra a hamis reménye, hogy most megszakadok a terhek alatt, de majd a könnyebb időszakokban, majd a szolgálat után, majd a nyugdíjban pótlom az elmaradtakat, a szeretteim felé való mérhetetlen tartozásaimat. Nincs „majd”! „Most” van, ma van, még akkor is, ha reménységgel tekintünk a holnapra.

*

– Ezékiás király imádkozott. Imádsága nem szokványos.

– A fal felé fordult a király: ez nemcsak a kedvetlenség, a szomorúság, a kimerültség jele; hanem annak kifejezése is, hogy senki ne nézzen már bele az arcába, a bajába; senki ne vájkáljon benne: mert ez most csakis Isten és az ő ügye (2).

– Ezékiás király keservesen sírva imádkozott (3). Ebben az imádságban nincsenek kegyes sablonok. Ezékiás megvallja félelmeit, testi-lelki gyötrelmeit, keserűségét (13–15).

– Ezékiás imádsága kimondja a földi élethez való ragaszkodását (16), hiszen ő még fiatal (10–11). Ezékiás őszintén szól a halál titkáról, rettenetéről (18–20), amelyet a szép költői képek sem enyhítenek (12–13), és csak fokozzák a földi élethez való ragaszkodást. Mi, mai hívők, az örök élet krisztusi reménységének bizonyosságában már nem merünk beszélni arról, amit itt Ezékiás megfogalmazott. Pedig kellene!

– Ezékiás király imádsága, mint minden hitben elmondott imádság, az Isten színe előtt hangzik el, ezért szent, áldott, Istennek kedves. Ezékiás kiönti a szívét az Úr előtt, és tudja, hogy javára válik a keserűség (17), még akkor is ha meg kell halnia. Ezt Ezékiás az isteni kijelentés akkori szintjén tudta megfogalmazni: itt és odaát is az Úrban leszünk; pengetjük majd a lantot az Úr házában, életünk minden napján (20).

Jelenések 22,8–21

– A legyőzhetetlennek tűnő ellenségnek egyszerre csak nyoma sincs. Hatalmas Isten az Úr! Mi csak bízzunk Őbenne, nem szégyenülhetünk meg. Ezékiás király böjtölve gyászolt; a vele lévőkkel együtt könyörgött szabadulásért; és Ézsaiás prófétán keresztül figyelt az Úr szavára. Az asszír hadsereg pedig eltűnt Jeruzsálem falai alól (1–7).

– Előfordulhat, hogy az ellenség marad és legyőz. A tényleges ellenséget azonban örökre legyőzte a mi Urunk, Jézus Krisztus. Nem a böjtöléses gyászunk, a könyörgésünk, valamint az Igére figyelésünk érdeméért szabadít meg minket a mi Urunk, hanem pont fordítva: az Úr egyetlen, örök szabadításának bizonyossága vezet minket az Úr színe elé. Már megszabadultunk: ezért hálatelt, biztos reménységgel járulunk az Úr elé.

– Ezékiás király imádsága is ebből az örök bizonyosságból táplálkozott, a már megnyert szabadulás öröméből. Az asszír király gyalázta az egyetlen Istent, és a saját maga erejében bízott (8–15). Ezékiás király pedig hitvallást tett az egyetlen Istenről. Isten szabadítása az Ő dicsőségének érvényesülése. Ahol pedig az Úr dicsősége és igazsága érvényesül, ott minden rendben lesz. Ezékiás nem szabadulásért könyörgött, hanem Isten dicsőségének érvényesüléséért; de azzal a hittel tette ezt, hogy ahol Isten dicsősége felragyog, egyedül ott van a valóságos, örök szabadulás (16–20).

*

(35) „Pajzsa leszek ennek a városnak…” (Ézsaiás 37,21–38)

– Ezékiás imádságát meghallgatta az Úr! – Mivel imádkoztál, könyörülök rajtad! – válaszol az Úr. Nem arról van itt szó, hogy a mi imádságunk befolyásolhatja az Istent, örök terve megvalósításában. Aki azonban Lélekkel imádkozhat, annak eleve bizonyossága van, hogy az Úr könyörülete már az övé. Jézus is ezzel a bizonyossággal imádkozott a halott Lázár sírjánál. Még halott volt Lázár, és az Úr már előre hálát adott, hogy meghallgatta Őt; pedig láthatóan még nem is történt semmi (János 11,21–22). Az imádság a megváltottság jele; kegyelmi állapot.

– Isten nem engedi egy határon túl az istentelen világbirodalmakat. Asszíriát is megítélte, akkori uralkodójával, Szanhérib királlyal együtt (22–27). Isten mindent tud rólunk: ha kimegyünk, ha bejövünk, ha tombolunk; és minden tombolás istentelen, elbizakodott beszédű lázadás az Isten ellen. Isten horgot vet minden önhitten tomboló orrába, előbb-utóbb, akár „kiskirály”, akár „nagykirály” legyen az illető (28–29). Jó ezt tudni!

– Isten nem engedi, hogy az asszír király bevegye Jeruzsálemet. Az Úr meg fogja védeni városát (33–35), és fel fogja virágoztatni városát (30–32).

Jelenések 22,1–7

– Minden tényleges támadást megelőz egy agyafúrt lélektani hadviselés. A tényleges támadás során aztán a korábban megfélemlített emberrel, néppel már azt művelünk, amit akarunk. Erről beszél a mai igeszakasz, ezt igazolja a történelem számos nyomorúságos eseménye.

– Nézzük a lélektani hadviselés mozzanatait!

Szanhérib, asszír király körbevette Jeruzsálemet, és bezárta az ott lakókat, mint madarat a kalitkába (Kr. e. 701). Előtte legyőzte Júda megerősített városait, porrá zúzta Lákis városát. Majd onnan követet küldött Ezékiás királyhoz (1–3).

A követ megfenyegette a királyt, hogy ne bízzon Egyiptomban, mert az törékeny nádszál, és ha arra támaszkodik, a nád átböki a kezét, vagyis kudarcot fog vallani vele. A fenyegetés, Isten féltő szeretete szerint, egybeesik Ézsaiás korábbi szavaival (30,7; 31,3).

Az asszír követ megfélemlítette a körbezárt népet – saját nyelvükön, hangosan, hogy értsék – ha nem adják meg magukat, a saját ganéjukat eszik majd, és a saját vizeletüket fogják inni, vagyis nagy kínban lesz részük, mire meghalhatnak (4–12).

Ugyanakkor a követ megzsarolta őket: de ha megadja magát a város, egy darabig a saját földjeiken élhetnek; majd a sajátjuk helyett kapnak valahol kárpótlást, de mégis élhetnek (16–17).

Végül Szanhérib követe elbizonytalanította őket a hitükben, gyalázta az élő Istent, majd az Urat más bálványistenekhez hasonlítva kijelentette, hogy hiába bíznak Őbenne, nem fognak megmenekülni, mert más istenek sem segíthettek a saját népükön. Jobb, ha megadják magukat! (7; 18–21)

– Ezékiás emberei megszaggatták a ruháikat, úgy mentek királyuk elé, az asszír követ szavait hallva (22). Mi is megszaggathatjuk a ruhánkat, és bűnbánatot tartva járulhatunk az Úr elé. A bűnbánatban az ember könyörögve kiált az Úrhoz: mert fél, megretten, mert tudja, hogy egyedül nem bírja el a terhét. Igen, ezek a lélektani hadviselési mozzanatok legyőzhetnek minket már az elején. Elég arra gondolni, amikor az ember beteg lesz, sok testi kín között. Mi mindent odaadna az ember a maga bőréért. A bűnbánat azonban mégis annak a jele, hogy nem az ellenségnek, hanem az Istennek adtuk meg magunkat, és Őhozzá menekültünk gyengeségünkben. Amíg van bűnbánat, addig még az Úr előtt vagyunk – gyarló, félelmekkel teli és hitetlen nyomorúságainkban is –, addig még van remény. Istenünk nem marad néma (21).

Jelenések 21,9–27

– Eljött közénk az Isten, életünk pusztaságába. Ézsaiás arról a pusztaságról beszél, amely fokozatosan kivirágzik (1–2). Jézus Krisztusban eljött közénk az Isten. Őbenne testet öltött az Isten, bebizonyította, hogy Ő van; megmutatta, hogy Ő milyen; és megváltott bennünket. Jézus Krisztusban úgy jött el közénk az Isten, hogy Őbenne megláttuk az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát (2). Isten dicsősége soha nem valami elméleti valóság és szentség, hanem ebben a világban megtapasztalható, a világot újjáteremtő, áldott jelenlét: kivirágzik a pusztaság (1–2), és víz fakad a szomjazó földön (6–7).

– Istenünk, Jézus Krisztusban elkezdi visszaállítani az Ő üdvözítő rendjét. A pusztaságban kivirágzik a nárcisz, vagyis élet támad ott (1–2), az erőtlenek megerősödnek (3–4), a betegek meggyógyulnak (5–6), a sakálok megszelídülnek (7), akárcsak az oroszlánok és minden ragadozó vad (9), a bizonytalanságban szabadító út tűnik fel, az Istenhez visszatérők megtisztulnak, bolond tudatlanságuk megszűnik (8) és örök öröm lesz osztályrészük. Ézsaiás gyakran hangsúlyozza ezt a látomást. Isten eredeti teremtési rendje visszaáll (Ézsaiás 11,1–9). Még hitben járva is olyan felfoghatatlannak tűnik mindez, ebből a világból szemlélve. Ézsaiás azonban éppen azt hangsúlyozza, hogy nem érhetjük be kevesebbel.

– Ez az üdvözítő rend azt is jelenti, hogy Isten megszabadítja népét (4). Ézsaiás korában ez a szabadulás szintén konkrét szabadulást jelentett, a fogságból való visszatérés reménységét. Jézus Krisztusban azonban ez a szabadulás sokkal többet jelent, de ugyanilyen konkrét: a bűnből, betegségből, halálból való szabadulás valóságát hirdeti meg.

– Ennek az üdvözítő rendnek eleme az is, amiről keveset beszélünk, és amit igeszakaszunk így fejez ki: „Íme, jön az Istenetek, és bosszút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket!” (4) Isten megfizet. Ez is az üdvözítő rend helyreállításának része. Vagyis Isten jelenlétében kiegyenlítődnek a dolgok, lesz számonkérés, nem okozhatunk úgy fájdalmat a másiknak, hogy annak ne lenne hatása ránk nézve is, ha csak Isten kegyelme nem könyörül rajtunk. Ez a kegyelem is az Ő szabadításának része. Aki azonban részesült ebben a kegyelemben, az nem bánthatja többé a másikat!

– Tegyük félre az emberi érzelmeket, amikor ezt a fejezetet olvassuk. Isten haragja minden népet joggal elér (2). Egyik nép sem különb a másiknál. Istentelenség tombol mindenütt. Ez látszik a világban történő eseményeken. Isten nem lenne Isten, ha vég nélkül eltűrné a hitetlenséget, és az ezzel járó mérhetetlen sok bűnt és szörnyűséget. Isten ítéletében egyértelműen világossá lesz az, hogy ki az Úr ezen a világon! Ebben nincs vita. Isten ítéletében felragyog az Ő dicsősége, igazsága, örök rendje, amely nem engedi, hogy a bűn és a gonosz káosza eméssze fel ezt a világot. Áldott legyen az Isten, hogy ítéletében nyilvánvalóvá lesz, sok rettenetes kiskirály ellenében, az Ő örök hatalma, igazsága, üdvözítő rendje!

– Egyik nép sem különb a másiknál. Isten mégis különbséget tesz, mégpedig két irányban. Egyrészt kiemeli választott népét, aki mellett mindvégig kitart; annak minden méltatlansága ellenére. Isten ítélete, a népe számára: kegyelem. Ugyanakkor Isten ítélete lecsap Edóm népére (5), vagyis azokra, akik az Ő népét bántják. Isten ítélete azt jelenti, hogy Ő védelmezi népét, mindörökké. Áldott legyen az Isten, hogy soha nem engedi el népét, benne a mi nyomorult életünket sem.

– Ugyanakkor Jézus Krisztusba vetett hitünk jele az, hogy rettenetesnek tartjuk ezt a fejezetet. Nem hívő ember az, akiben nincs szánalom azoknak a szenvedése felett, akiket joggal ér el a büntetés. Pál apostollal együtt csak annyit mondhatunk, hogy a bűnösök között mi vagyunk az elsők, és csakis az Isten irgalma az, hogy megmenekülhettünk (1Timóteus 1,12–17). Ezért a hívő ember, aki nem egy tanrendszert képviselő gépezet, csakis kegyelemért könyöröghet minden nép számára. Azt bizton mondhatjuk, hogy Isten az Ő Úr voltát Jézus Krisztus golgotai keresztjén és a húsvéti üres sírnál mutatta meg. Áldott legyen az Isten, Jézus Krisztusért, ítéletének és kegyelmének teljességéért, amely minden emberi bölcsességet felülhalad (Róma 11,33–36). Mi Jézus Krisztusban bízunk!

Jelenések 20,7–15

– Mit ér az, ha látok egy hangfalat, de nem hallom a zenét, talán mert működésbe sem hoztam a porosodó „dobozokat”. A dolgok, események, az Úr kezében mindig túlmutatnak önmagukon. Különösen érvényes ez az Isten által kézbe vett, ihletett könyvre, a Szentírásra. Az Ige szó szerinti értelmén át megszólal a mennyei üzenet, a Lélek által. Ézsaiás prófétánál szembetűnő az, ami a Biblia minden üzenetének lényege, miszerint a konkrét helyzetben tapasztalható események rámutatnak a mennyei többre.

– Ebben a fejezetben valójában az asszír pusztítóktól való szabadulás áldásairól szól a próféta, akik Kr. e. 701-ben, csodás módon, valóban eltakarodtak Jeruzsálem falai alól (1). Isten népe megtapasztalta azt, hogy az Úr a király (22), aki kegyelmes népéhez (2), és őket az Isten félelméből fakadó nyugodt élettel, bölcsességgel, tudománnyal, szabadsággal, bőséggel ajándékozza meg (6). Az Úr kegyelme megoldhatja a jelen gondjait, kínjait, pusztító szorongatásait. Ez azonban ebben a világban mindig csak időleges: új gondok, más kínok, újabb pusztítók támadnak hamarosan; mindig újratámadnak „galád, leigázni akaró népek” és gonosz rémségek (18–19).

– Ézsaiás ezért hangsúlyozza a konkrét jelentésen túli mennyei többet. Eljön az az idő, amikor Isten végérvényesen legyőzi a nagy pusztítót, a gonoszt, és elérkezik népe számára a végső szabadulás. Jézus Krisztusban teljesedett be ez az ígéret. A bibliai üzenet erre a maradéktalan, végső, üdvözítő, krisztusi megoldásra mutat. Olyan sátrat készít nekünk az Úr, amit nem bontanak le többé soha, cövekeit nem húzzák ki, ponyvája nem fárad el, és kötelei nem lazulnak meg (20). Ez a végső megoldás csakis Isten műve lehet (22), és számunkra kegyelem, Isten ajándéka mindenestől (Efezus 2,8–9). Gyönyörű kép láttatja ezt az igazságot is. Életünk olyan, mint egy megfeneklett hajó, saját magától nem juthat újra vízre (23). Beteg, megfeneklett életünk, ember-létünk az Úr erejével, megváltó kegyelmével „ringatózhat” újra (24). Micsoda ígéret: saját szemünkkel láthatjuk majd az örök király szépségét (17).

Jelenések 20,1–6

– Tegnapi üzenetünket hangsúlyozza a mai igeszakaszból kiemelt kép is: rejtekhely az Úr, fedett hely, árnyék a tűző napon (2). Ezek a képek is azt hangsúlyozzák, mint a tegnapi: oltalmaz az Úr, megvéd az Úr, mint a repdeső madár a fészkét, mint a tető védi az embert a zivatar idején, vagy a tűző napon.

– De ha nem oltalmaz, akkor megment az Úr a bajból, szabadító hatalma által.

– Ha pedig örök rendelése, üdvözítő akarata úgy döntött, hogy nem szabadít meg a konkrét bajból, akkor is megtart.

– Egyszer egy általam igen szeretett, komoly, hívő ember gyónt nekem őszintén, súlyos testi szenvedések között. Ezt mondta: – „Ha nem is oltalmaz és kímél, mégis megtart az Úr. Ugyan a jelen szenvedései között kegyelmi állapot megmaradni ebben a bizonyosságban. Nem a hitünk tart meg, hanem az Ő kegyelme. Hányszor biztattam én is szenvedőket. Most olyan üresnek és hamisnak hallok minden szólamot. De tudom, így is az Úré vagyok!” – Soha nem felejtem el ezt az őszinte hitvallást, miközben rádöbbentem, milyen érzéketlenek vagyunk más szenvedéseire. Az Úr nem ilyen. De nemcsak érzékeny népe hívei szenvedéseire, hanem oltalmazza, megmenti, végül megtartja övéit. Az előbbi kettő időleges szabadításának hatalma; ez utóbbi örök, megváltó szeretetének hatalma! Megtart az Úr!

Jelenések 19,11–21

– Az Úr oltalmaz, megvéd, megtart (5).

– Úgy oltalmaz az Úr, mint a repdeső madár szárnyai oltalmazzák a fészkét. Ismerjük az ide kapcsolódó gyönyörű Igéket: – „…ahogy a sas, röptetve a fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt.” (5Mózes 32,11) – „Mily drága a Te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.” (Zsoltárok 36,8) – „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.” (Zsoltárok 91,4)

– Hogyan értsük ezt a képet? Valóban szép, de igaz is? Én már sok széttaposott fészket, elpusztított fiókát láttam már. A szárnyak nem nyújtottak védelmet a vandáloktól. Még egy egész madársereg sem tudott volna védelmet nyújtani a durvasággal és irgalmatlansággal szemben a fészek kicsinyeinek.

– Csakhogy nem is ezt ígéri az Ige. Oltalmaz az Úr, megvéd az Úr. De ha nem oltalmaz, akkor megment a bajból az Úr szabadító hatalma. Ha pedig örök rendelése, üdvözítő akarata úgy döntött, hogy nem szabadít meg a konkrét bajból, akkor is megtart.

– Jézus Krisztus ugyan használja a csibéit szárnyai alá összegyűjtő kotlós képét Jeruzsálemre, népére, szeretteire. De Ő nem madár, nem is ember, nem is e-világi ideigvaló „egyiptomi” (1–3), vagy asszír hatalom (8–9). Hanem Ő hatalmas Úr, aki feltámadott a halálból, akinek egyedül van hatalma megtartani az életünket (5–6).

Jelenések 19,1–10

– Egy fárasztó nap után megnyugvás hazaérkezni. Egy hosszú út után öröm megérkezni otthonunkba. Nagy betegség, vagy veszélyes helyzet után pedig az ember szinte leborul, és hálával ünnepel, hogy újra hazaérkezhetett. Hazaérkezni! Ez Isten kegyelmének látható megnyilvánulása! Életünk megnyugvása, öröme, ünnepe csakis az, hogy földi életünk egy zarándokút, ahol a sok küzdelem között is hűséggel láthatjuk az „Úr hegyét”, az üdvösséget, a mennyei otthont. A hazaérkezés bizonyossága az Úr kegyelmének jele.

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk tanítónk marad. Nem hallgat el szava népe felé akkor sem, amikor engedetlen vargabetűket kanyarítunk az úton. Isten szava szól, és nem enged tartósan letérni az útról. Az Úr szava „pórázon” fog, vezet, tanít, megtart az úton a bálványos kísértések sokaságában (19–22).

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi gyógyítónk. Bekötözi sérüléseinket, meggyógyítja sebeinket. Gondoljunk bele, milyen sérülékeny az ember! Az Isten gyógyító kegyelme kihat testünkre, lelkünkre, egész életünkre, Isten népére, kapcsolatainkra; megjelenik a földön, a kozmoszban. Ez a gyógyulás Jézus Krisztus visszajövetelével maradandó gyógyulást jelent: szabadulást, megváltást bűnből, betegségből, haláltól, gonosz hatalmától (23–26).

– Hazaérkezünk, mert a mi kegyelmes Urunk a mi harcosunk, aki értünk harcol, és olyan győztesen harcol, mint amikor kihozta népét a szolgaság házából. Jön az Úr, lerombolja a régit (26), hogy felépülhessen az üdvözítően új. Isten jogos ítélete megelőzi az újjáteremtés művét. Isten ítélete rendet tesz ebben a kaotikus világban. Nem az ítélet rettenetének örülünk, hanem annak, hogy vége a rendetlenségnek, eltűnt a sok „lom”, ledőltek a gőgös vártornyok, legyőzetett az ellenség, és megszűnt az ellenségeskedés (27–33).

Jelenések 18

– Isten szava a valóságos helyzetünkre, és az abból megszabadító egyetlen valóságos megoldásra figyelmeztet bennünket.

– Mi azonban, ameddig csak lehet, nem akarunk szembesülni azzal a tényleges valósággal, amiben élünk. Ezért mondták akkor is a prófétának, hogy hagyja abba dörgedelmes szavait, és szépeket mondjon nekik, hízelkedő dolgokat, kedvükre valókat, és ne a valóságot (10). Isten helyett bálványokban, e-világi hatalmakban bízunk, mint ahogy Isten népe Egyiptomtól várt segítséget (1–7). Hit helyett illúziókra alapozunk (11). Isten szava, Igéje, ígérete helyett emberekben reménykedünk (12).

– A megtérés nem más, mint teljes ráhagyatkozás a megváltó Isten igazságára és szeretetére. A megtérés: Istenhez fordulás, bizalom az Úrban, amelyből békesség fakad. Csak ez segíthetne rajtunk (15). Eddig üres hiábavalóságokra építettünk (7); roncs kerítéseknek dőltünk, amelyek kidőltek, és gyalázatos mélységekbe jutottunk (12–14); megszégyenültünk, csalatkoztunk (3–5).

– Áldott legyen az Isten, hogy idejében, kegyelmesen és valóságosan magához vont bennünket! (18) Áldott legyen az Isten, hogy látjuk a valóságot, a halál árnyékának völgyében járva; de megtapasztaltuk az egyetlen valóságos szabadítást, Jézus Krisztusban! Ezért a valóságot látva sem csüggedünk, mert hit által többet látunk. Egyébként a megtérés, az Istenhez fordulás valóban Isten cselekvése, kegyelmi ajándék. Ugyanis enélkül pillanatok alatt beszippant bennünket a valóság csábítása, vagy reménytelensége. Az is kegyelmi ajándék, hogy az Úr mindig küld emberi eszközöket, akik által szabadító kegyelmét ténylegesen megtapasztalhatjuk.

Jelenések 17

– Amikor körülveszik a bajok a várost, a népet, az egyes embert (2–3); onnantól kezdve megalázottá, halk szavúvá lesz az, aki korábban büszkén harsogott (4).

– Isten népét azonban bajaiban is az Úr öleli át, és csodálatosan megszabadítja. Ez történt akkor is, amikor az asszír király felvonult Jeruzsálem alá, és aztán hirtelen mégis eltakarodott onnan (Kr. e. 701). Ez konkrét, csodálatos szabadulás (5–8). Tele van Isten konkrét szabadító csodáival az életünk, csak nem vesszük észre. Egy példa: én állandóan autóban ülök, fohásszal indulok, és hálaadásra indító csodaként élem meg, amikor otthon épségben kiszállok. Körülvett az Úr a bajban és megszabadított.

– Jeruzsálemet is körülvette az Isten, szabadító hatalmának csodájával, de ők ezt az ölelést nem érzékelték. A városnak nem nyílt meg a szeme és a szíve arra, hogy az események mögött meglássa az Urat. Sok ember szeme és szíve olyan, mint egy lepecsételt irat (11). Urunk, törd fel a pecsétet kegyelmeddel, hogy halljunk, lássunk, megtérjünk, Téged tiszteljünk, és új életet éljünk! (9–16)

– Isten azonban tovább öleli, védi népét, és népén keresztül az egész világot. Isten megnyitja népe maradékának szívét, hogy azok áldássá legyenek a világban (24). Isten egykor majd úgy veszi körül ezt a világot, hogy mindent megújít, minden gonosz elmúlik, Isten országának boldog rendje kiteljesedik (17–24). Ézsaiás próféta üzenetének egyik jellegzetessége: Isten megváltó szeretetének egyetemessége, amely az egész világmindenségre kiterjed. Nem az a kérdés, hogy ez kikre vonatkozik és kikre nem, hanem örülj ennek, imádkozz ezért! Lepecsételt irat az életed, a szíved, még nem érintett meg az Úr szava, ha ez nem örvendeztet meg.

– Urunk, Te keríts be minket, Te végy körül bennünket, Te ölelj át! Ölelésed itt lehet korlát, böjt, próba; de mindez javunkra, üdvösségünkre van (Jób 19,6).

Jelenések 16

– A koszorú az, ami számunkra fontos, és amiről úgy gondoljuk, hogy az mások számára is észrevehetően „ékesíti” az életünket (4).

– Sokféle koszorúnk van. Mindenki a saját személyisége, mániája és „belterjes” élete alapján fonogatja ezeket, és ékesedve illeg-billeg azzal mások előtt. Ilyen koszorú a büszkeség. Ilyen koszorú minden vallási, vagy vallástalan hitetlenség, istenpótlékos cselekvés. Ilyen koszorú minden öntetszelgés, önmagának viruló, érdekalapú szépség, tehetség, okosság, élvezet. Minden koszorú úgy ékesít, hogy paráznán hívogat termékenynek tűnő csúcsokra (1). Ez a kép a bálványimádás szakkifejezése volt akkor, és ma is érvényes. Bizony, minden hervadó koszorú fonogatása, abban való díszelgés, egy határon túl nevetséges, ócska, múlandó „majomkodás”.

– A legszomorúbb, hogy Isten népe sem mentes ezektől. Izráel, Efraim is ilyenné lett: büszkesége, önhittsége ítéletet érdemel (2). Ez az ítélet azonban azért adatik, hogy Isten megmentse népét. Értünk veri le az Úr fejünkről a hervadó koszorút (3–4), hogy eljöjjön életünkben az a nap, amikor az örök és hervadhatatlan koszorúnk csakis az Úr dicsősége lesz (5–6). Ha az Ő dicsősége, igazsága és ereje ragyog fel rajtunk, akkor életünk áldott, és mások számára is áldássá lesz (1Korinthus 9,24–27; 1Péter 1,4).

– Áldott légy Urunk, hogy leverted fejünkről a hervadó koszorúkat, és Önmagaddal ékesítetted fel az életünket!

*

(16) „Aki hisz…” (Ézsaiás 28,16–29)

– Újabb szakasz Ézsaiás könyvében a 28–35. fejezetek egysége, amelynek központi kérdése, hogy – miután az északi országrész, Izráel („Efraim”), és a főváros, Samária elpusztult (28,1–13) a vezetők és a nép hitetlensége miatt (Kr. e. 722) – vajon Júda az Úrban fog-e bízni, az asszír fenyegetés során, vagy Egyiptomban? Mert jaj azoknak, akik „Egyiptomhoz” mennek segítségért, de nem folyamodnak az Úrhoz! Ezékiás király Egyiptomban bízott, ami a 36–37. fejezetekben leírt eseményekhez vezetett, amikor Szanhérib asszír király elpusztította a déli országrészt, és Jeruzsálem is Isten csodája által menekülhetett meg egyelőre (Kr. e. 701).

– Így már értjük azt, hogy Jeruzsálem vezetői miként kötöttek szövetséget a halállal, akárcsak Samária vezetői (18). Találó kép: Olyan „ágyba” fektet a hitetlenség (20), ami rövid, nincs rajta takaró, és halálosan kényelmetlen (18–22). Okosan hazug diplomáciával mi is hányszor kötünk szövetséget a halállal, az Úr minden figyelmeztetése ellenére is, hogy a saját erőnkből élvezetesebbé és szabadabbá tegyük az életet, pedig csak szorosabbak lesznek a bilincseink és fenyeget a teljes pusztulás (22).

– Isten azonban nem engedi el népe kezét. Elpusztítja a régit, hogy felépíthesse romjain az újat. A szántás, a cséplés, az őrlés fájdalmas és nagy erőt igénylő műveletek, de tervszerűen egy áldott célért, a kenyérért történnek (23–29). Isten is így cselekszik népével. Isten új, örök alapra, drága sarokkőre helyezi népének életét (16). Erre az alapra építve nem ingadozunk, nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy Isten cselekszik értünk. Jézus Krisztus a mi életünk egyetlen alapja, értelme, ereje, célja. Jézus Krisztus a mi hitünk alanya és tárgya; mert Ő ajándékozza a hitet, és csakis Őbenne érdemes hinni.

Jelenések 15