– Babilon egyszerre konkrét történelmi valóság és szimbólum (20). Babilon a mindenkori istentelen hatalmat jelenti, amelynek mindig adott az éppen aktuális megjelenési formája, „kicsiben és világméretekben” egyaránt. Babilon legnagyobb bűne: önmaga istenítése; ebből következik büszkesége és önzése. – Isten könyörül népén, kivezeti őket Babilonból Jeruzsálembe. Micsoda kegyelem ez, hiszen Isten népe folyton engedetlen, minden intés és megtartó szeretet ellenére is (1–11). Az Úr azonban saját dicsősége védelmében könyörül népén (12–15), mert nem engedheti fenntartani azt a látszatot, mintha végérvényesen a mindenkori „Babilon” irányítaná ezt a világot (11). Ezért Isten elküldi népéért – és népén keresztül a világért (20) – az Ő szolgáját, akit Lelkével ruházott fel (16), aki által megváltja „javíthatatlanul pocsék” életünket. – Mi itt örökké „Babilonban” raboskodunk, onnan soha ki nem jutunk. A megváltás az a totális isteni cselekvés, mint amikor az eszméletlenné összevert és tehetetlen embert irgalommal összeszedik a pocsolyából, és megtisztító, gyógyító kezek életre segítik. Aki üdvösségesen újjászületett, az nem érzi jól magát itt, mert ebben a világban soha nincsenek tiszta helyzetek. Képmutatóan hazug, aki mást állít. Menjünk ki „Babilonból”?! (20) Hogyan? Ezért inkább könyörögjünk: Jöjj, Urunk, Jézus Krisztus! (Jelenések 22,20)

Lukács 4,1–13