– Amikor Círus perzsa király legyőzte Babilont (11), az ottani bálványistenek olyan súlyosak és tehetetlenek voltak, hogy a hordozó állatok összeroskadtak a bálványteher alatt. Nem lehetett sem az isteneket, sem a babiloni népet megmenteni, fogságba kerültek (1–2). – Az élő Isten megalkotta, hordozza, megmenti népét. Istenünk szabadító Úr! Ő mindig ugyanaz marad (3–4). Isten megmentette népét, a Jézus Krisztusban! Ő feltámadott a halálból. Ő nem tehetetlen. Ez tény. – Mi erre a tényre emlékezünk. Ez az emlékezés nem tűnődés és merengés a múlton (43,18). A nosztalgia nem emlékezés. Ilyenkor a jövő reménysége nélkül beleveszünk a múltba. Az emlékezés, a mindenkor értünk cselekvő Isten szabadító tetteibe kapaszkodva ragadja meg a reményteli jövőt, a legnehezebb helyzetben is. – Nagy kísértések fenyegetnek bennünket! Annyi tehetetlen bálványunk van! Semmivé lesznek a kedves cuccaink, értékeink, eredményeink… Fontosak ezek, de nagyon hamar átcsempészhetik magukat az életünkben, az élő Isten helyére. Mennyire kísért bennünket kudarcos helyzetekben a csüggedés és a nosztalgia! Urunk, idősen, betegen, reménytelennek tűnő helyzetben ébressz bennünket (2Péter 1,12), hogy krisztusi hittel emlékezzünk, cselekedjünk, éljünk, életünk utolsó percéig! (1Korinthus 11,24; 2Timóteus 2,8)

Lukács 3,1–20