– Istennek úgy tetszett, hogy Círus, perzsa királyon keresztül ad népének szabadulást a fogságból. Isten népe azonban nem érti meg a szabadításnak ezt a módját (9–13): nem képes felfogni, hogy egy pogány király lehet Isten választottja, a „szent nép” szabadítására fölkent király (1). Ők nem így képzelték el ezt! Nem érik fel ésszel! Vitába szállnak ezért Istenükkel, miközben nem tudják átélni sem a szabadulás örömét. Isten azonban nem engedi a vitát: dönt, kijelent, cselekszik, még engedetlen népéért is, terve szerint. – Isten elküldte értünk, örök terve szerint, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Az Ő halála és feltámadása örök szabadulást ajándékozott nekünk: bűnbocsánatot, új életet, örök életet, üdvösséget, amely beragyogja ezt a földi életet. Mit kezd a mai ember Jézus Krisztus megváltó halálával és feltámadásával? Mit kezd ezzel az egyház? Már szinte kimondjuk, hogy nem értjük, vitatkozunk, magyarázkodunk, perbe szállunk Istennel, és elemészt bennünket a hitetlenség. – A hit: az élő Istenre való feltétlen, engedelmes ráhagyatkozás; bizonyossággal és reménységgel. Az agyag ne vitatkozzon a fazekassal, ne adjon parancsokat neki! (9–11) Urunk, vizesen ragadós, majd kőkeményen száraz, formátlan agyag-életünket Te vedd a kezedbe! Köszönjük, hogy a kezedben vagyunk!

Lukács 2,41–52