– Most mindjárt alkalmazom az igeszakaszt, hiszen a visszatérő ézsaiási témákat sokszor magyaráztuk már…
– Mit gürcölünk, szünet nélkül, és csak ez ad tartalmat és értelmet az életünknek. Az elfoglalt, túlterhelt, gondterhelt ember a mai ideál, aki persze nem adja fel, kitart, helytáll, és még többre és többre törekszik. Mi több: ezt a helyzetet még élvezi is. Aztán olvasom az illető halálhírét – mint legutóbb is többekét – és belém hasít a kérdés: Biztosan így volt ez jó; biztosan így volt ez kedves az Istennek? Persze a probléma nem ilyen egyszerű, mert manapság vagy van munkánk ás megszakadunk; vagy nincs munkánk és nem is tudunk megélni…
– A nagy dilemmában halljuk meg Isten bíztatását: Ne féljünk, hiszen teremtő, gondviselő, újjáteremtő Urunk nem fog elhagyni bennünket a túlterhelt időszakokban sem. Az Úr kiárasztja Lelkét ránk, az erő és a józanság Lelkét (2Timóteus 1,7), mint a bővizű patakot (1–5). Ő ad erőt és ad józanságot is, hogy egy adott ponton túl nemet mondjunk a halálos gürcölésre. Ezt nem egyszerű megvalósítani, mert embereket kell megsérteni, sok bennünket szipolyozóval kell összeveszni. De ez is része a lecsendesedésnek, az élet útján való haladásnak.
– Az egyetlen, élő Isten velünk van ebben a harcban (6–8). Éppen ezen nyugszik népének bizonyossága és békessége. Minden bálvány tehetetlen, az egyetlen Isten azonban mindenható (9–20). Tehetetlenek vagyunk az Úr nélkül, halálosan tehetetlenek. Múlandó, hamuvá porladó kincsekért gürcölünk. Modern bálványaink sokasága elképesztő, és minden tehetetlen. Ez nem azt jelenti, hogy minden földi kincs bálvány. Amit az Úr kezéből kaptunk áldásként, annak örülhetünk e földi létben, és az Úr akarja is, hogy örüljünk. Ugyanakkor tudunk kell, hogy mindent itt kell hagynunk. Apám mondogatta: – Majd a nyugdíj idején pótolom, ami a hajtásban elmaradt! – De maroknyi nyugdíjas idő jutott csak neki!
*
(24) „Ezt mondja megváltód, az Úr…” (Ézsaiás 44,21–28)
A MEGVÁLTÁS, mint az egyetlen Isten páratlan cselekvése (24), már az Ószövetségben – így ebben a fejezetben is – evangéliumi szárnyalással szólal meg (45,9–25). Mi a megváltás?
– Az a megváltás, hogy Isten nem feledkezik meg népéről, hiszen Ő formálta népét, Ő hívta el őket szolgálatra (21). Isten emlékezete azonban nem egy nosztalgikus emberi emlékezet. Isten emlékezete, akárcsak szava: szabadító tett. Ha Isten nem feledkezik meg rólunk, az azt jelenti, hogy Ő velünk van a halálban és a halálon túl is (Zsoltárok 23,4).
– Az a megváltás, hogy Isten eltörli népe bűnét, azok vétkeit, mint a felhőt (22). Isten megszabadított a bűntől, a büntetéstől, a kárhozattól. Pedig a bűnök súlyosak. A megváltás ott kezdődik, hogy Isten megtérést ad népének (22), mert csakis az élő Istenhez fordulásunk után kezdenek el fájni bűneink, egész kárt vallott, engedetlen, szeretetlen és önző életünk, amellyel annyi szenvedést okoztunk egymásnak, és gyaláztuk Isten nevét. Ebben a világban nincs bocsánat, mert miközben a magunk vétkeit nem látjuk, folyton másokra hárítjuk a felelősséget, és a saját bűneink büntetését is másokon verjük le. Isten, Jézus Krisztusban ezt a gyarló emberi gondolkodást a golgotai keresztáldozatban a megváltás kegyelmi tettévé formálta. A megváltás: csoda, mert az Úr a bűn elhordozhatatlan terhét felhőként törli el, azokról többé meg nem emlékezik (43,25); miközben népét újjászüli, új életre hívja el.
– A megváltásnak csak halvány előképe az egyiptomi, vagy a babiloni fogságból való szabadulás; mint ahogy Jézus Krisztusnak is csak halvány előképe az Isten népét hazabocsátó perzsa király (25–28). Az Úr a történelem hatalmasait, így Círus perzsa királyt is felhasználja népe megszabadításában (44,21–28; 45,1–8). Fontos csoda, nagy áldás az e-világban megtapasztalt szabadulás. Hálával élünk meg minden napot, Isten megtartó kegyelmeként, és tesszük a dolgunkat, amivel az Úr megbízott. Ugyanakkor tudjuk, hogy innen mennünk kell: de Jézus Krisztus által tudjuk, hova megyünk (János 8,12–14).
– Ujjongásra hív ez az örömhír: az Úr megváltott népe vagyunk! (23)
Lukács 2,21-40
