– Jeruzsálem szorongatott helyzete és a felelős vezető halálos betegsége között lehet kapcsolat. A felelős vezető mindent megtesz, szüntelenül imádkozik, folyvást aggódik azokért, akiket az Úr Isten rábízott. A felelős vezető nem magának él: igyekszik híven, tisztán élni, mindent megtenni, amit az Úr rábízott, Istennek kedvesen (3). Egy túlterhelt, vagy szorongatott helyzetben, időszakban azonban az erőtlen test megadja magát, és megbetegszik.
– Olyan jó azonban tudni, hogy itt sem csupán a „pszichoszomatikus” történésről van szó, hanem Isten rendeléséről, aki mindenek Ura, élet és halál Ura, és az általa elküldött nép és elhívott felelős vezetők Ura. Nem egy testi-lelki törvényszerűségnek vagyunk kiszolgáltatva. Ezek ugyan érvényesülnek, de akkor és úgy, amikor az Isten azt elrendeli. Isten figyelmeztette Ezékiás királyt, de adott még neki tizenöt évet, hogy bölcsebben kormányozzon, és magára is legyen tekintettel (4–8).
– Nekem is megtanította az Úr: nincs „majd”. Ne alapozzunk arra a hamis reménye, hogy most megszakadok a terhek alatt, de majd a könnyebb időszakokban, majd a szolgálat után, majd a nyugdíjban pótlom az elmaradtakat, a szeretteim felé való mérhetetlen tartozásaimat. Nincs „majd”! „Most” van, ma van, még akkor is, ha reménységgel tekintünk a holnapra.
*
– Ezékiás király imádkozott. Imádsága nem szokványos.
– A fal felé fordult a király: ez nemcsak a kedvetlenség, a szomorúság, a kimerültség jele; hanem annak kifejezése is, hogy senki ne nézzen már bele az arcába, a bajába; senki ne vájkáljon benne: mert ez most csakis Isten és az ő ügye (2).
– Ezékiás király keservesen sírva imádkozott (3). Ebben az imádságban nincsenek kegyes sablonok. Ezékiás megvallja félelmeit, testi-lelki gyötrelmeit, keserűségét (13–15).
– Ezékiás imádsága kimondja a földi élethez való ragaszkodását (16), hiszen ő még fiatal (10–11). Ezékiás őszintén szól a halál titkáról, rettenetéről (18–20), amelyet a szép költői képek sem enyhítenek (12–13), és csak fokozzák a földi élethez való ragaszkodást. Mi, mai hívők, az örök élet krisztusi reménységének bizonyosságában már nem merünk beszélni arról, amit itt Ezékiás megfogalmazott. Pedig kellene!
– Ezékiás király imádsága, mint minden hitben elmondott imádság, az Isten színe előtt hangzik el, ezért szent, áldott, Istennek kedves. Ezékiás kiönti a szívét az Úr előtt, és tudja, hogy javára válik a keserűség (17), még akkor is ha meg kell halnia. Ezt Ezékiás az isteni kijelentés akkori szintjén tudta megfogalmazni: itt és odaát is az Úrban leszünk; pengetjük majd a lantot az Úr házában, életünk minden napján (20).
Jelenések 22,8–21
