– Próbáljuk ki: minden nap leírni a napi Igéből egy verset, egy üzenetet, egy sort; ezt a cetlit pedig a zsebünkbe tenni; a nap folyamán többször elővenni, mondogatni, megtanulni, imádkozni! Közben a megtartó Jézus Krisztus fogja a kezünket, hogy el ne vesszünk az élet sűrűjében…
– Isten törvényének tanítását az ujjakon lévő figyelmeztető szíjakon kellett viselniük Isten népe tagjainak (5Mózes 6,8). Bizonyos esetekben a szív fölött, a nyakban is hordtak ilyen emlékeztetőt (Jeremiás 31,33). Szükség van az állandó, folytonos mennyei segítségre, figyelmeztetésre, mert a kísértés is állandó (1–4).
– Itt a kísértést a férje távollétét kihasználó asszony jelenti. Elég csak „kinézni az ablakon” (6), és máris találkozunk az „odakint” tobzódó kísértésekkel, ez esetben egy unatkozó vagy elégedetlen asszony tekintetével és mosolyával. Itt az asszony a kezdeményező, akinek nem tudott ellent állni a fiatalember (6–21), és olyanná lett, mint a kelepcébe siető madár, vagy a vágóhídra hajtott bika (22–23).
– Ez az egyik nagy kísértés, de sok másik van még. Mindegyik legyőzhet. A minket körülvevő „élvezeti kultúra” tele van kísértéssel: élvezzük a szerelmet, a hatalmat, az életet; ennek mindent rendeljünk alá (18). Az élvezetek mindig „kultikusak”, mint ahogy itt is békeáldozathoz kapcsolódik a paráznaság, a konkrét házasságtörés (14); vagyis beszélgetünk, nagy és szép dolgokról, és közben rejtetten gyakran csak az élvezetről és a hozzá szükséges pénzeszsákról van szó (20). Igen nyersen leírja ezt a mai igeszakasz, nem kertel. Rámutat arra, amiben vagyunk. Hát nézzük meg, miről szól manapság is minden a valóságban és az alkotásokban: élvezet, szerelem, pénz, hatalom… Persze, nemes „áldozat”, „kultúra” mögé emeljük mindezeket, álcaként. Nem az „élvezettel”, nem a „jó” dologgal van önmagában baj, hanem azzal, hogy Isten nélkül, és a másik megnyomorítása árán akarunk és tudunk csak „élvezni”… Ez a nagy baj!!!
– Isten szavait, féltő szeretettel kimondott parancsait megőrizni, megtartani: az életet jelenti (1–4); míg az ellenkezője a halál kamráiba vezet (27). Érzékletes a kép: a halál nem megsemmisülés, hanem „kamra-lét”, megkötözött lét, kárt vallott élet. Ezt a „kamra-létet” már ebben a világban éljük, ha nem adatik meg nekünk az a mennyei bölcsesség, amely Isten szavát, annak parancsait komolyan veszi, megőrzi, mennyei erővel megtartja (27). Isten jelenléte, szava, megtartó parancsai nélkül a szegénység kunyhójánál is „szűkösebb” ez a kamra-lét; amely a dúsgazdagságot is ugyanúgy szűk kamrává nyomorítja.
– Ki lehetne jönni a szűk és sötét kamrából, az élet teljességére! (János 10,10) Jézus Krisztus feltámadott. Ő megnyitotta a halál kamráit. Ő felragyogtatta előttünk Isten szavát, szívünkbe írta az Úr parancsait, mint az örök élet boldog rendjét. Ő kihozta népét a halál kamráiból! Ő fogja a kezünket! Ő tart meg bennünket! Őrá figyelünk! (Zsidókhoz írt levél 12,2)
Lukács 12,1–12
