– A férfi és a nő találkozása egyetlen és örök. Isten eredeti gondolata ez. Az embert erre nézve teremtette férfivá és nővé, ezért áldotta meg őket, és efelett mondta ki azt, hogy ez jó: ez csakis így jó.

– Ahogy az ember nem tudja „lecserélni” a szüleit, nem teheti ezt a házastársával sem. Megérint az egykori kérdés: ha sok „házastársam” volt, akkor melyiké leszek „odaát” valójában? (Máté 22,23–30) A kötekedő, kísértő lelkület soha nem helyénvaló, amivel a szadduceusok mindezt megfogalmazták Jézus előtt. Jézus válasza azonban megfontolandó: a mennyei világban már nem nősülünk és férjhez sem mennek. De ezzel Jézus nem mondja azt, hogy az az egyetlen valaki, akit itt „házastársként” nekünk ajándékozott, az nem lesz számunkra kiemelten fontos „odaát”. Igen, pont itt kezdődnek a problémák: örökölhetik-e a paráznák az Isten országát? (20–23) Egy haldokló férj azt kérte feleségétől: – Tarts ki mellettem az özvegységed idején is, mert az Úr kegyelmében, „odaát” is veled akarok lenni! – Egyedül a miénk az, akit az Úr nekünk rendelt! (17) Nem oszthatjuk meg mással. Szent kizárólagosság ez!

– Ugyanakkor ne legyünk képmutatók: életünknek legkísérthetőbb területe éppen ez. Manapság minden tekintetben bombázza a gonosz az isteni rend alapját: a házasságot, a családot, a férfi és nő áldott kapcsolatát. Az „idegen nő” ajkáról valóban színméz csepeghet: a más asszonya sokszor tűnhet kívánatosabbnak; főleg, ha mosolya azt jelzi, hogy lenne esélyünk nála… Ilyenkor, emberi fékekkel már nincs megállás (3). De ettől kezdve a lejtőn sincs megállás, mert azt a nyomorúságot, ami ezután kezdődik, soha nem írták le pontosabban, mint a mai igeszakaszban! (4–6; 8–11) Keressük csak ki, olvassuk el!

– Ennek ihletésében vegyük észre nekünk rendelt feleségünk szépségét, és igyunk vizet a magunk kútjából (15–19). Vegyük komolyan erre vonatkozóan a féltő intést! (1–2; 7; 11–14).

Lukács 11,14–32