– Nemrégiben megkeresett valaki, és vég nélkül panaszkodott, miközben annyi emberi-kapcsolati problémát zúdított rám, hogy majdnem belefulladtam. Minden napra jut, akár több ilyen megkeseredett, hol kétségbeesett, hol dühös és méltatlankodó, netán fenyegetően provokatív panasz. Nem részletezem. Megrendítő! Belegondoltam: ez az élet. Mások is ebben vannak, tudom. De tényleg ez az élet? Ennek így kell lenni; közöttünk is? Így az élet pusztaság, ahogy azt Ézsaiás is látja (4).
– Mondjuk ki azt is, amit a próféta ebben a fejezetben is hangsúlyoz: erre a helyzetre nincs emberi megoldás! Csak az Úr újjászülő kegyelme teheti újra életessé a pusztaságot, Ő építheti újjá a romokat (4–5). Ha az Úr újjászül, ha Ő új nevet ad nekünk, ahogy a csaló Jákóbot is győztes Izráellé formálta az Isten (1Mózes 32,29), akkor van esélyünk életre jutni, a mostani halálos vegetálásból. Ha az Úr kézbe vesz bennünket, ha Ő tulajdonaivá tesz minket, mint az ifjú a hajadont, akkor lesz itt új élet. Pont ezzel a képpel szemlélteti itt a lényegi üzenetet Ézsaiás próféta (5); majd ki is mondja: Jön már Szabadítónk, Megváltónk (11–12). Jézus Krisztus eljött, Ővele jött üdvösséges „szerzeménye”, amely által földi életünk elhagyatott pusztaságát (12) az örök élet örömével és békességével ajándékozza meg. Olyanná tesz bennünket, szent néppé, akikben gyönyörködni lehet, és akik tudnak gyönyörködni egymásban is, a mindennapokban is, az örök ellenségeskedés és elégedetlenség helyett (4).
– A szabadító Jézus Krisztusban újjászületve lehetünk Isten ügyének, és egymásnak, a mieinknek felelős őrállói és hiteles szószólói (1–2; 6–9). Így lehetünk Isten megváltó szeretetének hírnökei a föld széléig. Senkit nem szolgálunk ki (8); mert nem ez a krisztusi szeretet. De mindenkinek szolgálunk az Isten megváltó szeretetével! A mi kincseinket, Istentől kapott javainkat, helyünket, kultúránkat megbecsüljük! Nem hallgathatunk, nem nyughatunk, ha hűtlenséget tapasztalunk! (1) Urunk, bocsáss meg! Urunk, könyörülj! Urunk, szülj újjá bennünket!
Lukács 8,16–25