– A hit embere elveszítheti a csatát: kudarcot szenvedhet, gonoszság miatt megrendülhet az élete, miközben senki sem törődik vele. Láttam olyat, hogy még haldokló állapotában is konkrét ügyekkel zavartak valakit a kórházban. Nincs irgalom, az élet megy tovább, az életet nem érdekli a beteg. Az élet ilyen. Isten azonban nem ilyen. Aki az Úrban bízik, annak mindenből kivetve is, békessége van (1–2). Add, Uram, hogy így legyen! Juttass Uram, békességre!

– A hit embere mindig imádkozik, hogy ne teperjék le az adott kor istenné emelt bálványai (3–13), hiszen sokféle parázna mesterkedés terhel minden korszakot (10). Milyen világos és visszafogottan határozott az Isten intése: Amit te most teszel, az nem használ neked (12). Ez a bálványimádás: nem használ sem a testnek, sem a léleknek, sem az üdvösségnek. Aki folyton, paráznán mesterkedik, annak nincs és nem is lesz békessége, „nyugodt fekvőhelye” (2; 20–21).

– A hit emberét vezeti az Úr által készített út. Ez egyértelmű. Az Úr irányítja az eseményeket övéi életében. Méltatlan voltunk ellenére is lehajol hozzánk a szent Isten, és vezet minket az Úr. Itt már nem a fogságból kivezető útról van szó, hanem arról, hogy mint zarándokok, az örök élet örömével haladunk itt a kegyelemből már megnyert üdvösséges békesség kiteljesedése felé (14–19). Olyan sok itt a békétlenség. Jó lesz már az a békesség. Ez egy tartalmas, áldott, „aktív” békesség, mennyei állapot, amelynek előíze már a miénk a hitben.

Lukács 6,37–49