– Ma is elevenen igazak ezek az üzenetek: minden kétsoros megérint, „telitalál”; és a megváltó Úr után kiált. Ezek a több évezredes üzenetek rámutatnak arra, hogy az ember minden korban ugyanolyan gyarló; változni csakis az Isten hatalma által képes!

– Hát nem így van ma is mindaz, amiről itt olvasunk? (4; 6–7) Szeretnek az emberek, amíg van mit adnod; de nem szeretnek, ha már nem tudsz adni. Szeretnek, amíg „igent” mondasz nekik – bár minél többet adsz, annál inkább követelnek –; és meggyűlölnek az első „nem” után, bármennyit is adtál azelőtt nekik. Fordítsuk csak meg bátran az üzenetet: addig szeretem a másikat, amíg „hasznom” van belőle, és elfelejtem a „barátot”, ha már nem tud segíteni.

– Istenfélelmes bölcsességből fakad az a nagy ajándék, amikor az ember ezeken az emberi gyarlóságokon átlát, erre számít, és mégsem fagy meg szívében a szeretet. Az ilyen ember a feltámadott Jézus Krisztussal „beszélgetve” jár az élete útján (Lukács 24,15–34). Ez a hitből fakadó bölcsesség mennyei, krisztusi összefüggésekben lát mindent: ezért ismeri önmagát, ismeri a másik embert, de mindenekelőtt ismeri az Isten megváltó szeretetét. Ebből az ismeretből nem kapkodás, hanem mindig megfontolt, józan, szeretettel teli életvezetés következik (2); amely minden tökéletlensége ellenére sem szól és cselekszik álnokul (1; 5; 9); nem zúgolódik (3); hanem az Úrra hagyatkozva merészeli szeretni önmagát is, hogy tudjon szeretni másokat (8).

Lukács 17,20–37