– Szíven ütött ez a szó: odalesz! Ez azt jelenti: összetörik, tönkremegy, elvész, eltűnik… Sóhajtva fakad fel belőlünk olykor: – Hova tűnik reménység, fiatalság, élet? Igazából már nem része a kultúránknak, hogy erre rákérdezzünk, mert a „fiatalos, vidám és erős életszeretet” hivatalosan előírt kurzusa, a pillanatnyi jelen élvezetének megélése mindent visz. Ennek a „narratívának” része, hogy „reménységünk” csak a pillanatra, csak erre a földi életre irányul; még a hit emberei is valójában csak erre tekintenek… Ez a kultúra az egészségesek, az erősek, a sikeresek „tahó kultúrája”, ahol a gyengékkel és a betegekkel csak az egészségesek önmagukat reklámozó szeretete felől foglalkoznak, vagyis a nyomorúság is a „vitalitás” eszközévé lesz. Erre utal igeversünk párhuzamos, második sora, amikor az erősekhez fűzött várakozásról beszél.
– Pedig, ha csak ebben az életben reménykedünk, és még Jézus Krisztusban is csak erre az életre nézve reménykedünk, akkor mindenkinél szánalomra méltóbbak vagyunk (1Korinthus 15,19). Ez a reménység egy beszűkült reménység, nem valódi reménység, mert ez a reménység cserben hagy bennünket, odalesz, mint ahogy az erősekhez fűzött várakozásaink is. Odalett és odalesz… Lehet itt kertelni: a kudarcosat, az erőtlent, a beteget mindig leírták ebben a világban. Ma is irgalmatlanok vagyunk ebben. Aztán jön a halál… Utána meg az ítélet (Zsidókhoz írt levél 9,27). Ezekről végképp nem akarunk hallani. Pedig bűnös gondolkodás ez, mint ahogy az életünk is bűnnel és sok vétekkel terhelt.
– Csehov drámái szelíd finomsággal szólnak az elmúlásról. A „Cseresznyéskert” című darabja az egyik leheletfinom, megérintő példája ennek. Csehov – szent érzékenységgel és intelligenciával – legalább szembenézett az ember állapotával, a tényekkel; amelyekkel mi már nem merünk farkasszemet nézni. Csehov azonban az elviselhetetlen reménytelenség édeskés húrjait pengette. Istenünk azonban örök reménységgel ajándékozott meg bennünket. Csak a krisztusi örök életbe vetett hit a reménység, a többi önáltatás!
Lukács 13,1-21