– Károli Gáspár fordítása így hangzik: „Az igaz soha meg nem mozdul; de az istentelenek nem lakják a földet.” Az egyik ismerősöm „lecserélte” a feleségét; de a felesége korábban már megcsalta őt. Ismerem mindkettőt, nyughatatlanok, a szemük sem áll jól: egy talicskát nem bíznék rájuk. Ez nem valami gőgös ítélet, hanem tény, amit sok háttértény igazol. Ma már nem hír a házasságtörés, más egyéb sem. Valaki a harmadik feleségénél tart, az ügyeletes ágyasokat nem is számolva. Ma ez a norma. Egy művészetszerető barátommal beszélgettem. Elmondta, hogy ma már nem az alkotás a lényeg, hanem az, hogy ezek közül éppen „kit csinálnak” meg. Márpedig nincs olyan neves művész, aki – az isteni normákon belül mozogva – befuthatna.

Az ellentétpár végigvonul a fejezeten és magán a Példabeszédek könyvén is: az istenfélő és az istentelen közötti különbség. Ez a szemléletmód mindenre az élő, egyetlen Istenhez való viszonyulásban tekint. Valóban: mindent meghatároz, hogy hitben járunk-e, vagy sem. Más vallásokat most hagyjunk ki. Mozogjunk csak bátran a keresztyén talajon! Nem is értem, miért kell nekünk mindig „másfelé kalandozni”. Ez a kalandozás már önmagában besorolhat bennünket a két tábor egyikébe. Igenis, a földi viszonylatok minden ellentmondása ellenére is – miszerint itt soha nincsenek tiszta képletek – látszik, hogy ki hova tartozik. A világ egyszerű szemlélete ez? Nem! Inkább annak lényegi szemléletéről van szó.

Az istenfélő mozdíthatatlan, nem inog. Az istenfélő is meginoghat. Az az Isten nem inog, aki az istenfélőt hordozta. Az istenfélő szilárdsága nem önmagában van, hanem kőszikla Istenében és megváltó Urában, aki feltámadott a halálból. Őrá tekintve állhatunk szilárdan; tudva, hogy életünk nem hiábavaló (1Korinthus 15,58). Az istenfélő mozdíthatatlansága nem valami hajthatatlan, embertelen ügybuzgóság, amely mindenkit és mindent kész lenne beáldozni az ügyért, amit képvisel. Rettenetes és félelmetes minden ilyen mozdíthatatlanság. Az istenfélő mozdíthatatlansága krisztusi; mozdul a másikért, de soha nem mozdul a sajátjai ellen. Az istenfélő soha nem lehet a „rábízott kincsek” árulója. Ez a mozdíthatatlanság teljes ráhagyatkozás az Úr kegyelmére, és ebből fakadó szeretet és hűség (3,3).

Az istentelennek nincs maradása, nincs nyugta, nincs biztos lakozása. Az istentelennek mindig új, más és több kell. Ez a változtatni akarás, nem valami tényleges jobbra való törekvésből fakad, mint az istenfélőknél, hanem magából az istentelenségből: vagyis abból, hogy megunta a régit, legyen az feleség, barát, munka, lakás, gyülekezet, lelkész, egyház. Az istentelen eleve parázna. Sajnos a látható egyházban is sok ilyen istentelen van.

Lukács 12,41–59

Szerző: refdunantul  2020.03.06. 04:00 komment

süti beállítások módosítása