Na, pont ezek azok, amelyeket tilos elismerni és kimondani: elfáradtam, végem van, tudatlan vagyok (1–3). Emberek előtt ilyet kimondani: egyenlő a halállal, mert onnantól kezdve a másik ezt azonnal továbbadja, az illetőt leírják, kiírják; és abba tényleg belehal, egzisztenciálisan, lelkileg, mindenhogyan... Manapság íratlan szabály: ha már csak húzni és vonni tudjuk magunkat, akkor sem ismerhetjük be tudatlanságunkat és halálos fáradtságunkat. Az utolsó percig, okos és erős emberként mosolyogni kell, egyházban és világban egyaránt.

– Mi lenne a megoldás? A végső dolgok kutatása, az Isten ismeretének csodája ad majd bölcsességet, életerőt, megváltást? Sok nagy teológust ismertem. A szent tudomány gazdái ők, ismereteik rendszere tiszteletreméltó. Ezek minden kérdésre tudják a választ; azokra is, amit itt az igeversben Ágúr megfogalmazott: ismerik Isten nevét, Fiának nevét; még ennél többet is (4). Lenyűgöző a teológiai viták mögött rejlő tudás, elevenség, frissesség, érvelési készség. Igére Igével, filozófusra filozófussal, teológusra teológussal felelnek. Pontosan tudják a leckét.

Amikor aztán tényleg lemegy a függöny, és csak magunk maradunk, pőrén az Isten előtt, de jó lesz, hogy végre kimondhatjuk: Uram, én tudatlan, elfáradtam, „feküdni, aludni” vágyom. Micsoda kegyelem, hogy az Úr szeretetének ölébe hajthatjuk le fejünket mindnyájan, akik Őhozzá menekülhetünk (5). Az Úrhoz való menekülés mindig üdvözítően több a szent dolgokról való tudásnál. Ez a menekülés olyan, mint a haldokló utolsó sóhaja itt: – Istenem! (1)

Lukács 20,919

Szerző: refdunantul  2020.03.30. 04:00 komment

süti beállítások módosítása