– Az áldások forrása csakis az a bizonyosság, hogy velünk van az Isten (Máté 1,23). Ezt az ígéretet kapta Józsué, és a honfoglalás előtt álló nép (1–9). Életünknek ez a bizonyosság ad tartást minden körülmények között: Jézus Krisztusban velünk az Isten. Ez a bizonyosság messze túlmutat a földi „Ígéret Földjén”, hiszen akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (Róma 14,8). Ez a bizonyosság üdvösséges irányt ad az életünknek (7–8), elveszi a félelmeket (9), megerősít (5–7), boldogít (8).

– Ez a bizonyosság elég arra, hogy az Isten embere mindent megtegyen az Úr ügyében (16), abban az értelemben, hogy a maga helyén, az Istentől kapott lehetőségei között szorgalmasan tegye a dolgát: Isten dicsőségére, a rábízottak és sokak javára. Mindent megteszünk, amit csak tehetünk – az Úr törvényét, krisztusi rendjét betartva –, de az áldást az Úrtól várjuk (7–8). Hiszen, ha olyan útra tévedünk, amiről ugyan megmagyarázzuk, hogy ez az Úr útja, de valójában már messze eltávolodtunk az Úrtól; akkor ne várjuk az Ő áldását! Ahol pedig nincs az Úr áldása, ott a gonosz átka tombol.

– Éppen ezért, a legfontosabb: minden aktuális körülményben újra ki kell imádkozni az Úr akaratát, krisztusi törvényéből következő szándékát. Akkor, Józsué korában, a „honfoglalás” volt a feladat: elfoglalni… Ma annyi mindent birtoklunk, önző módon foglalunk le időt, embert, tárgyat, környezetet, lakott földet. Ma éppen az ellenkezője: az elengedés lenne az Úr akarata. Ma ezt a szándékot áldja meg az Isten! Ez az isteni szándék még akkor is megfontolandó, ha pontosan tudjuk, hogy olyan önző világban élünk, ahol minden elengedéssel visszaélnek, és méltatlan kezek koncaiként hullik az szét. Ezért most inkább csak annyit mondjunk: bizonyossággal mindent megtenni az Úr ügyében; megbecsülni és védeni azt, amit az Úr nekünk adott; és legalább magunk között megtérni az „elfoglalás” és birtoklás bűnéből, gyakorolva az elengedést…

Lukács 20,27–40