A gibeóniak egyedül túlélni akartak. Belátták, hogy Jerikó és Aj városának eleste után nincs esélyük (3). Távoli népnek adták ki magukat, akik Józsué és népe szolgálatára jöttek (4–8), mert hallották Izráel Istenének és hatalmas cselekedeteinek hírét (9–10). Józsué szövetséget kötött velük, mint jövevényekkel (5Mózes 20,10); ha szolgálják őket, életben maradhatnak (15). Ha kiderült volna, hogy kánaáni nép, nem köthettek volna velük szövetséget, az Úr parancsa szerint (5Mózes 7,1–2). Az Úr akaratát minderről nem kérdezték meg (14).

Sok kérdést tehetünk fel itt. Baj, ha az ember túlélni akar, és ezért mindenféle ravaszságokhoz folyamodik? Meddig mehet el az ember azért, hogy a saját életét megtartsa? Józsué itt engedetlenné lett? Józsuénak ugyanis minden ott lakó kánaáni népet, bálványaival együtt ki kellett volna irtani (5Mózes 7,1–2). A korrekt teológiai választ tudom erre: Isten megítél minden istentelen régi életet, és csak azoktól megtisztulva lehetséges az új élet. Ugyanakkor ez a válasz mégis nyugtalanná tesz sokakat? Most Józsué nem nézett utána alaposan, hogy kik is ezek; illetve nem kérdezte meg az Urat. Hányszor kapkodunk, hányszor nem imádkozunk a fontos döntések előtt? Tetszik nekünk az, legyezgeti a hiúságunkat, hogy mások, életben maradásukért cserébe, a szolgálatunkba állnak? Márpedig ezek a kérdések a mai napig elevenen itt köröznek körülöttünk.

Az egész történet, úgy ahogy van, a megtartó Jézus Krisztus után kiált. Akárhogy gomboljuk, nem jó itt semmi. Megváltás kell! Jézus Krisztus meghalt, de nem sokáig pihent a sírban, harmadnapon feltámadott, hogy kegyelemből és nem ravaszságból, „túléljünk”, és ennek a világnak minden ellentmondásos sebét örökre meggyógyítsa megváltó szeretetével.

Lukács 23

Szerző: refdunantul  2020.04.11. 04:00 komment

süti beállítások módosítása