– Jerikó megerősített városa kifejezője minden emberi gyarlóságnak és nyomorúságnak, amely az emberi élet halálos rákfenéje. Ma a városiasodás korában érdemes ezt újragondolni. A városi létben is sok áldás lehetne: az Úrban. De az Úr nélkül mindez a gonosz tobzódásának fellegvára, amely Isten ítélete alatt áll. Egy felelős, magas beosztású nyomozó ismerősöm említette, csak úgy általánosságban, hogy mi minden történik egy nagyvárosban egyetlen nap, egyetlen éjszaka alatt, amely a hétvégéken, csak hatványozódik (1).
– Nem erővel, hadi cselekménnyel, hanem hit által, az Úr ereje által, az Úrban bízva omlottak le Jerikó kőfalai (Zsidókhoz írt levél 11,30). Igen, ez a hit. Józsué, és így népe sem fél attól, hogy amíg az Isten parancsának engedve, naponta körbejárják a várost, az ott lakók, a védett városfalak mögül lenyilazzák őket. Ez a hit: naponta menetelünk, az Úr színe előtt, parancsa szerint, miközben emberileg alig valamit tudunk a holnapról. De azt tudjuk, hogy az Úr megtartja népét: tesszük a dolgunkat hívő ráhagyatkozással, és az Isten szabadító cselekvésében való bizonyossággal (2–16).
– Jerikó városában mindent ki kellett irtani. Jézus Krisztusban mindenkire és mindenre csakis mentő szeretettel lehet tekinteni, és csakis így lehet cselekedni másokkal. A teljes kijelentés ez! Ennek a szeretetnek krisztusi kockázata van: hiszen a gonosz, pórázon ugyan, de még tombol, pusztít, egymás ellen hergel bennünket. Tudom, milyen könnyen lehet „irtózatos” hangulatot teremtve felhergelni a másikat. Isten kiirtja a gonoszt. Kompromisszum nincs. Ő azonban megmenti a megtérőket, mert Ő az élet Ura. Jerikó kőfalai leomlottak, hogy új város épülhessen fel a helyén, az Isten városa (17–21).
– Isten, saját népe kezébe adta Jerikót! (2) Vigyázzunk, akiket az Isten a kezünkbe, a kezünkre adott, azokat Ő számon kéri rajtunk. Jézus Krisztusban ez a „leosztás”; nincs más. Mi nem irthatunk ki senkit! Mi csak felelősen, az Isten félelmében járva szerethetünk, vezethetünk, inthetünk. Akit az Úr a kezünkre adott, azt krisztusi szolgálatra kaptuk, nem pedig gyarló, önző indulatra…
Lukács 21,25–28
