A MAGVETŐ – II.

– 1. Minden az Úr jótetszésének hatalmas és kegyelmes kezében van: valakinek adatik; valakinek nem adatik az Isten országának titka (10–15). Mi nem vitatkozunk, mi vetjük a magot, tesszük a dolgunkat, szolgálunk, hirdetjük az evangéliumot; Isten pedig munkál jótetszése szerint. A mag, Jézus magyarázata szerint, az Isten országáról szóló Ige (19), amelynek „vetése”, hirdetése közben nem az eredményre figyelünk, hanem a hatalmas Istenre!

– 2. Éppen ezért: minden emberre úgy tekintünk, mint „potenciálisan jó földre” (23). Itt a négy „földtípus” (18–23) nemcsak négy embertípust jelölhet, hanem akár egy emberen belül, az adott ember életének, hite fejlődésének különböző szakaszait is. Mint „magvetők”, mint bizonyságtevő igehirdetők, minden emberre reménységgel tekintünk. Minden az Úr jótetszésének hatalmas és kegyelmes kezében van (10–15). Mi viszont csakis azzal a reménységgel hinthetjük az evangélium magvait, hogy az előbb-utóbb a jó földbe hullik majd, és gyümölcsöt terem (23).

– 3. A gyümölcstermés: csoda! Nemcsak nézünk majd, hanem látunk is; nemcsak hallunk majd, hanem értünk is; és megtérve bűneinkből, a mennyei és gyógyító több elkezd munkálni az életünkben (10–15). Nekünk megadatott az Isten országának titka! (11) A hit: a jó földben növekvő és majdan termő vetés egy csoda, egy ajándék; de ugyanakkor egy feladat is, ami kötelez bennünket. A krisztusi élet gyümölcstermő élet. Jézus Krisztus azért jött, azért szólt, azért halt meg, azért támadt fel, hogy olyan gyümölcsöt teremjünk, amire saját erőnkből nem lennénk képesek, csak az Úr Lelke által.

1Mózes 38

A MAGVETŐ – I.

– 1. A magban ott rejtőzik az élet csírája, valami „titokzatos, mennyei energia és hatalom”. A mag, ha megfelelő körülmények közé került, akkor elkezd csírázni, szárba szökken, megerősödik, a megfelelő időben termést hoz, gyümölcsöt terem.

– 2. A csírázás, a növekedés: csoda, ahogy Jézus ezt a csodát egy másik példázatban részletesebben kifejtette, a magától növekedő vetés példázatában (Márk 4,28). Elvetik a magot, a gazda gondozza a vetést, kapálja, öntözi, lefekszik és felkel, a vetés pedig növekszik. Magától sarjad az élet, a magban rejlő „titokzatos, mennyei energia és hatalom” egyszerre csak láthatóvá lesz: úgy „magától”.

– 3. A mag Isten Igéje (Márk 4,14). Isten Igéjében, Isten szavában ott rejlik a mennyei erő, a felülről való hatalom, az élet teljessége, mint a magban a csírázás... Ez az Igében rejlő, abból kibontakozó hatalom az, amelyik teremt, újjáteremt, megvált; és amelyik mindezek mellett megerősít, vigasztal, bátorít, bölcsességet ajándékoz, utat mutat, kérdésekre bizonyosan válaszol, emberi problémákat valóságosan megold; ez az igei-isteni hatalom közösséget, gyülekezetet, egyházat hoz létre és tart meg a világ végezetéig. Ilyen hatalmas az Isten Igéje!

– 4. Hiszem, hogy többen megtapasztaltuk már Isten Igéjének hatalmát! A teremtéskor Isten, puszta szavával teremt. Ő azt mondta, hogy legyen, és lett. Ő szólt, és meglett (Zsoltárok 33,9). Ugyanez a hatalom öltött testet Jézus Krisztusban (János 1,14). Ez a hatalom feszül Isten Igéjében, az írott és a hirdetett Igében. Ezzel a hatalommal szólt Jézus az elemeknek, és lecsendesedett a tenger (Márk 4,39), felkelt és járt a béna (Márk 2,11), kijött sírjából a halott Lázár (János 11,43–44). Isten Igéjének ereje, Isten Igéjének hatalma az élet teljességét rejti magában; és megszólalva, a Szentlélek által, elér bennünket, hogy kibontakozzék a mi életünk is, Isten országának üdvösséges rendje szerint.

1Mózes 37

JÉZUSTÓL JELT KÍVÁNNAK.

– 1. Jézus már sok jelet tett, ha csak azokat vesszük számba, amelyeket Máté eddig lejegyzett. De még több kell! Az írástudók a mózesi törvény egy passzusa alapján, annak is sajátos értelmezése szerint, kérték a jelet Jézustól (38), hogy igazolja magát, mint igaz próféta (5Mózes 13,2–3).

– 2. Az emberi, gyarló természet nyomorúsága, hogy mindig több kell annál, mint ami van: egymástól, Istentől is mindig több és több kell. A kereszten szenvedő Jézust is ugyanezzel a lelkülettel káromolták, gyalázták; a sokaság, a főpapok és az írástudók: tegyen mennyei jelet, szálljon le a keresztről, akkor majd hiszünk (27,40). Lám, a bibliatudós, kegyes, igés „lelkület” is káromolhatja az Urat, élő hit nélkül! Gonosz és parázna lelkület ez! (39) Még akkor is, ha „emberileg jogos” a többre való igény.

– 3. Jézus az ilyen „csoda várását” elutasítja. Isten nem kiszolgálója az embernek, de megváltója népének! Ő nem tett csodát azoknak, akik „direkt” bizonyítékokat kértek. A hit csodája éppen az, hogy jelek és bizonyítékok nélkül is ráhagyatkozik az Úr kegyelmére, de ennek áldásaként folyamatosan kapja a jeleket, észreveszi a csodákat, felfedezi azt, amije van, és kap még többet, egészen a mennyei többig (13,12).

– 4. Jézus nem szállt le a keresztről, hanem meghalt és feltámadott, nekünk üdvösséget adott. Sokkal nagyobb csoda ez, mint ami Jónással történt (39–40). Nincs ennél nagyobb csoda és hatalmasabb ajándék! A feltámadott Úr képes egyedül megváltani, állandóan méricskélő, gyarlóan többet akaró, embertársat és Istent gyalázó, gonosz és parázna életünket. Ezért minden keresztyén igehirdetés csakis Jézus haláláról, feltámadásáról, Isten megváltó szeretetének evangéliumáról szólhat.

1Mózes 36

JÉZUS BELZEBUB SZÖVETSÉGESÉNEK MONDJÁK – II.

– 1. Egyértelműen fogalmaz a mi Urunk: aki nincs Ővele, az ellene van; így minden emberi jóság ellenére is győz a gonosz; hiszen aki nem Ővele gyűjt, az tékozol (12,30).

– 2. Miben mutatkozik meg ez a tékozlás?

Minden, amúgy szorgos és értékelendő igyekezetünk, eredményünk, „gyűjtögetésünk”, Jézus Krisztus nélkül öncélú tékozlás, nem illeszkedik az Isten akaratának üdvösséges egészébe.

De életünk igen gyakran nem is titkolt, hanem látványosan önmegvalósító tékozlás: amikor mindenben minden csak rólunk szól.

Ez a tékozló önzés még a másik gyógyulásának sem tud örülni, ahogy ezt az igeszakaszunkban is láttuk. Itt minden csak a magunk álláspontjának és érdekének védelméről szól (12,22–24).

A legsúlyosabb azonban az, hogy ez a tékozló gőg még Istennel is szembeszáll, és az Úr gyógyító, megváltó cselekvésén megbotránkozik, azt nem hiszi, tagadja, annak ellent áll, azzal vitába száll, Istennek visszabeszél, és Isten cselekvését nevezi gonosznak, ezáltal a Szentlélek ellen szól (32). Ez a legsúlyosabb bűn!

A tékozlás „gyümölcseként” előbb-utóbb bekövetkezik a nagy meghasonlás, és életünk háza összeomlik.  Ugyanis: abban a „házban és országban”, ahol annyiféle „sokszínű erő” cikázik és feszül, ahol nincs egy egységes, megtartó és igazán éltető hatalom, ott a halálos, kárt vallott meghasonlás elkerülhetetlen (12,25–27). Hány és hány emberi életet látunk, amely efelé tart. És a mi életünk…

– 3. A gonosz erősebb nálunk, mindenkit legyőz e-világban. Áldott legyen az Isten, hogy Ő erősebb a gonosz hatalmánál, azt végérvényesen legyőzte (12,29). Ez a győzelem a miénk! (1János 5,4)

1Mózes 35

JÉZUST BELZEBUB SZÖVETSÉGESÉNEK MONDJÁK – I.

– 1. A balatoni hosszú hétvégék – különösen tavasszal és nyáron – egyre nehezebbek. Persze nagy öröm, hogy újra felfedezték ezt a lágy édesvizű, csodálatos tavat az emberek. De minden tele van, mozdulni nem lehet, mindenki feszült, pihenni lehetetlen. Amott az imént ketten durván összeverekedtek a parkolóhelyért. Mellettünk pedig olyan hangosan, erővel, röhögve, kiabálva, „feldobva” élvezik a hétvégét „urak” és „hölgyek”, hogy legszívesebben elmenekülnék, csak ne kelljen hallgatni. Olyan ez az élet, mint egy őserdő, ahol az élet él, és élni akar, győz benne az erősebb; ebben a kusza tenyészetben. Élünk, jól élünk, élvezni akarjuk az életet, pihenve és munkamániásan is. Nem is vesszük észre, micsoda tékozlók vagyunk!

– 2. Isten országa, Isten uralma, a gonosz, a bűn, a betegség és a halál hatalmának végét jelenti: a tékozlás, a „szétdobálás” végét. Isten országa ott valóság, ahol Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett. Tehát Isten országa nem fokozatosan valósul meg ebben a világban; hanem ahol Jézus Krisztusban hisznek, ott már jelen van Isten országa, minden testi szemekkel látható nyomorúság ellenére; ahol pedig nem hisznek Jézus Krisztusban, ott a gonosz tékozol, minden emberi jóság ellenére is, mert nincs önmagában önzetlen emberi jóság. Aki ezt a problémát nem érti, annak nem is érdemes magyarázni (28).

– 3. Egyértelműen fogalmaz a mi Urunk: aki nincs Ővele, az ellene van; így minden emberi jóság ellenére is győz a gonosz; hiszen aki nem Ővele gyűjt, az tékozol (30).

1Mózes 34

JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA A SORVADT KEZŰT SZOMBATON.

– 1. A nyugalom napjának megszentelése ma nem kérdés. Sokan annyira elfelejtették már a Biblia és az egyház nyelvét – ez nagy baj egyébként –, hogy nem értik azt, amit beszélünk, vagy teljesen félreértik az üzenetet.

Ezt az érthetetlenséget az egyéb szóhasználatunkban még csak fokozzuk. Erre példa, hogy amikor a zsinat „világi”, azaz nem lelkészi alelnökét megválasztották; az illető főgondnok urat saját diákjai kérdezték meg: – Milyen alvilági elnöknek választották meg az Igazgató urat? – De ezt a félreértést még felülmúlni is lehetett. A zsinat világi elnökének ugyanis ahhoz gratuláltak, hogy ő lett a világ elnöke. Tehát vagy ügyet sem vetnek ránk az emberek, vagy lefordítják a beszédünket a saját nyelvükre, ha mi nem „fordítjuk le” nekik…

– 2. Innentől kezdve egy sereg kérdés vetődik fel a mai igeszakasz kapcsán. Mi jelent a ma emberének a nyugalom? Mit jelent a ma emberének a szentség, valaminek a megszentelése? A „mit szabad és mit nem” sem kérdés; legalábbis teológiai értelemben nem az. Innen nem indulhatunk el. Inkább ott kell megragadni az Igét, ahol, amiben még jártasak vagyunk. Ma ezekre a kifejezésekre kapjuk fel a fejünket: vádaskodás, mozgáskorlátozottság, betegség és gyógyulás, a jó cselekvése, állatvédelem… Bocsánat, hogy így kiéleztem a problémát: szándékosan!

– 3. Egyébként pedig egy biztos: hirdessük az evangéliumot, az elvégzi munkáját! Jézus Krisztus, minden tekintetben sorvadt, viszálykodó, ugyanakkor megrepedt nádszál és pislákoló mécses életünket meggyógyítja (18–21). Az ember Őneki többet ér annál, mintsem bármilyen törvényért és igazságért beáldozza azt (12). Soha nem adjuk fel az Istentől kapott önazonosságunkat, azt hittel képviseljük, de soha senkit nem gyűlölhetünk, bánthatunk, miközben Jézus Krisztus követségében járunk. Aki egyszer megtapasztalta sorvadt életének nyomorúságát, az többé nem a nyugalom megszentelésének fontosságán vitatkozik, hanem eleve bement ebbe az üdvösséges nyugalomba. Kifelé azonban az ilyen ember soha nem hallgat: hirdeti Jézus Krisztust, és tanítja övéit a Biblia és az egyház szent nyelvére, hogy ne „idegen” eszközökkel bűvészkedve kelljen megszólítani az embereket.

1Mózes 33

KALÁSZTÉPÉS SZOMBATON.

– 1. A farizeusok szerint Jézus tanítványai vétkeztek, mert olyat tettek, amit nem szabad a mózesi törvény szerint: éhesen, kalászokat tépdestek, kimorzsolták abból a szemeket, és ettek. A szemek kimorzsolása pedig aratásnak számított, munkának számított, a törvény értelmezése szerint, ami tilos volt szombat napján (2).

– 2. Jézus szerint a tanítványok nem vétkeztek. Ezt az állítását Jézus az Írásokból is igazolja, hiszen Dávid is megette az Úrnak szentelt kenyereket, és a papok is megtették ezt szombatnapon (3–5). Jézus igazi érve azonban saját, Istentől való megbízatásából kiindulva, személyének értelmezésében, ennek nyomán a törvény értelmezésében van. Jézus Úr, Ő Ura a szombatnak, a törvények, a templomnak, mindeneknek. Márpedig Ő Isten akaratának lényegét képviseli, a törvény lelkét. Jézus irgalmasságot akar és nem áldozatot. Az áldozatot Ő már meghozta. Nem kell több áldozat! Irgalom kell! (6–8) Hogyan értelmezem a „törvényt”, hogyan értelmezem az eseményeket, az emberi cselekedeteket, a világot: irgalommal vagy paragrafusokkal?

– 3. A világ a törvény korszakában van: vétkeket fogalmaz meg. Kell is a törvény, mert a bűnös világban csak így biztosítható a rend. A törvény viszont nem ismer irgalmat, csak vétket; valamint a törvény „személyválogató”: aki lebukott, arra lecsap; de sokan megússzák.

– 4. Aki hitben jár, az az irgalom és a vétkek megbocsátásának korszakában él. Aki hitben jár, az irgalmat nyert és irgalomra törekszik, nem leli örömét az áldozatban, mások beáldozásában, bűnbakok kikiáltásában. Aki hitben jár, az irgalommal tekint a sokféleképpen éhes és halandó emberre. Aki hitben jár az irgalomra törekszik, még akkor is, ha tudja, hogy a gyarló világban ezzel visszaélhetnek. Aki hitben jár, nem azt nézi, hogy mit szabad és mit nem szabad, hanem arra tekint, hogy szabadságra váltott meg bennünket az Isten, amely szabadság ebben a világban mennyei erővel megélt önkorlátozásban ölthet csak testet, de „odaát” kiteljesedik majd (Galata 5,13).

1Mózes 32,23–33

JÉZUS HÁLAADÁSA ÉS HÍVÓ SZAVA.

– 1. Jézus magasztalja az Atyát, aki a menny és föld Ura, hogy kijelentette magát. Ha a mindenek Ura szól, akkor az „kijelentés”: abból el nem vehetünk, ahhoz hozzá nem tehetünk, azzal nem vitázhatunk; azelőtt csak leborulhatunk, arra csak igent mondhatunk, mert minden jó, amit az Isten tesz (25).

– 2. Jézus magasztalja az Atyát, mert az Atya mindent átadott Őneki. Jézus és az Őt küldő Isten egysége zavartalan (János 10,30): a mennyei világ „előíze” ez. A mindenség Urát mi Jézus Krisztusban szemlélhetjük. Ő hordozza a mindenséget (Zsidókhoz írt levél 1,3), mindenünk az Övé, és mi mindenestől az Övéi vagyunk; vagyis minden „látszat” ellenére sem vagyunk kiszolgáltatva idegen, gonosz hatalmaknak, bűnnek, betegségnek, halálnak (27).

– 3. Jézus magasztalja az Atyát, mert kijelentése megnyílik azok előtt, akiknek az értelmét és a szívét Ő megnyitja az Isten kijelentése előtt (27). Ezek gyermeki bizalommal hagyatkozhatnak Jézus Atyjára, az egyetlen, élő Istenre. A gyermek – egy bizonyos korig – nem okoskodik és bölcselkedik, hanem bízik a szüleiben. A világ bölcsei és értelmesei előtt elrejtett marad az Isten kijelentése, lényegi üzenete, Jézus Krisztus megváltó szeretete. Sok okos és értelmes ember zseniálisan gondolkozik és méricskél a maga barlangjában, amit lassan elönt a víz (25).

– 4. A bölcs és értelmes ember nem tudja magasztalni az Atyát. Figyeljük csak meg: minél bölcsebb és értelmesebb a világ, annál nagyobb bolondság és botrány Jézus Krisztus keresztje (1Korinthus 1,23); annál felfoghatatlanabb Jézus feltámadása és az örök élet bizonyossága; annál inkább tilos kimutatni bármiféle fáradtságot és terhet, hiszen az „emberi erő, bölcsesség és értelem” fitogtatásának világában csak fiatal, friss és tehetséges lehet az ember, alázat és szelídség nélkül, amivel egyébként is könyörtelenül visszaélnek (28–29). Nincs alázatosan hordozott iga, nincs mennyei erővel bírt teher, nincs üdvösséges nyugalom másnál, csakis az Úr Jézus Krisztusnál (29). Őnélküle állandó lázadás, erővel palástolt erőtlenség, pótcselekvésekkel rejtegetett nyugtalanság gyötör bennünket. Őbenne adatik megoldás, megváltás.

1Mózes 32,1–22

KERESZTELŐ JÁNOS KÉRDÉSE ÉS JÉZUS VÁLASZA – II.

– 1. Keresztelő János a legnagyobb az asszonytól születettek között. Ő is gyarló, mint az asszonytól született többi ember, de az Istentől nyert megbízatása a legnagyobbá tette ezen a földön, hiszen ő lehetett a prófétai ígéretek beteljesedéseként Jézus Krisztus előhírnöke, előfutára (Malakiás 3,1; Ézsaiás 40,3). Az Isten szerinti „nagyság” más, mint az ember szerinti…

– 2. Ma sincs ennél nagyobb méltóság ezen a világon, mint a Megváltó eljöttét, mindenre elégséges jelenlétét, és mindeneket újra teljessé teremtő visszajövetelét meghirdetni. Ez a szolgálat: a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel, a megváltó Úr képviselete. Akkor is ez a legnagyobb méltóság, ha sokan semmibe sem veszik.

– 3. Ugyanakkor Jézus Krisztus szolgálata a földön csak akkor lehet hitelessé, ha Keresztelő Jánoshoz hasonlóan egyre kisebbé leszünk „itt”, hogy csakis Jézusra figyelhessenek szolgálatunk által, és ne ránk (János 3,30). Aki nagy akar lenni Jézus tanítványai között, az legyen a legkisebb, az szolgáljon, az alázza meg magát (20,26). A tanítvány nem lehet „különb” a Mesterénél (10,24). Márpedig a mi Urunk megalázta, megüresítette magát, egészen a kereszthaláláig (Filippi 2,7–8).

– 4. Amikor azonban Isten országa kiteljesedik, akkor Keresztelő Jánossal együtt osztozunk az Úr dicsőségében. Ott a legkisebb is nagyobb lesz az „itteni” nagyoknál, azoknál a „nagyoknál” végképpen, akinek Isten ügye csupán saját dicsőségük ugródeszkájaként funkcionált. Keresztelő János úgy hirdette meg Jézust, hogy ő egyre kisebbé lett. Keresztelő János ott lesz az üdvösségben, mert az Úrra mutatva eltörpült, mert kegyelem alatt volt. Mi is ott lehetünk, ugyanezért. Nem is beszélve arról, hogy „ott” már nem lesz „kicsi” és „nagy”. Ezek az „itteni” kifejezések, csakis „itteni” szolgálatunk hitelességére és lényegére mutatnak rá.

1Mózes 31,22–54

KERESZTELŐ JÁNOS KÉRDÉSE ÉS JÉZUS VÁLASZA.

– 1. Megbotránkozni Jézusban azt jelenti: elbizonytalanodni, csalódni Őbenne, ezért szembeszállni Ővele, majd elutasítani Őt; azaz nem hinni Őbenne, mint Isten Fiában, Megváltóban. Mi marad nekünk Őnélküle?!

– 2. Boldog az, aki nem botránkozik meg Jézusban azért, mert Ő nem a mi várakozásaink szerint cselekszik. Keresztelő János az ítélet tüzét várta Jézustól, majd azt, hogy a Szentlélek által összegyűjti Isten zárt és igaz népét, az igazi Izráelt. Jézus pedig tisztátalan leprásokat érint, vámszedőkkel és bűnösökkel ül egy asztalnál, nem kerüli ki a pogányokkal kevert Samária tartományt… Lesz ítélet, lesz számonkérés, de boldog az, aki örül a kegyelemnek, és tud örülni annak, ha az Úr másoknak is kegyelmet ajándékoz, nemcsak nekem és zárt köreimnek. Boldog az, aki a dolgok végső, igazságos átrendeződését az Úrra bízza.

– 3. Boldog az, aki nem botránkozik meg Jézusban, hanem elfogadja a számára kimért részt, és abban hűséggel szolgál mindhalálig (Jelenések 2,10). Személyes sorsunk, vagyis a számunkra kimért rész, „testi szemekkel” ítélve, igen változó, gyakran értelmezhetetlen. A jelen szenvedései között könnyen meginogva kérdezhetjük mi is: hol van az „Eljövendő”, hol van a Megváltó? (3) Boldog az, akinek nem kérdéssé, hanem könyörgéssé lesznek a szavai ilyen helyzetben is: Jöjj, Megváltó! Boldog az, aki a számára kimért részben nem a másik részéhez méricskéli magát, mintegy számonkérve az Urat.

– 4. Boldog az, aki a kereszten szenvedő Jézusban meg nem botránkozik, és a feltámadott Úr örök életről szóló ígéretét nem gyarló elméjével akarja megragadni, hanem mindig több hitért könyörög (Lukács 17,5). Boldog az, aki az örök élet bizonyosságából visszafelé tekint erre a világra, és Jézustól sokkal többet vár, mint társadalmi reformokat. Igen, a szegényeknek az evangélium hirdettetik, és a szegénység súlyos kérdés, de a betegség és a halál is! (5) Meg ne botránkozzunk a kijelentésen: Ki nem szegény nyomorult itt közöttünk? (Jelenések 3,17) Megváltás kell! Az Urat várjuk! (Zsoltárok 130,5)

1Mózes 31,1–21

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT – III.

– 1. A békességet teremteni kell, vagyis a békesség Isten ajándéka: bennem, emberi kapcsolataimban, a nézet- és érdekkörök, valamint a népek között egyaránt. Az Úr felhasználhatja tanítványait a békesség munkálásában, de az mindenestől Isten ajándéka a „hasadt” és békétlen világban (Máté 5,9).

– 2. Isten azonban nem teremt úgy békességet, hogy ne tenné rendbe „dolgainkat” az Ő üdvösséges rendje szerint. Tartós és örök békességet tehát csak úgy lehet munkálni, hogy leborulunk a békesség ajándékozójának üdvösséges akarata előtt, és mindenben aszerint hozzuk meg döntéseinket.

Az Úr előtti leborulás lehetetlenné teszi azt, hogy a látszatbékesség érdekében, az Úr elé helyezzünk az életünkben bárkit és bármit is; vagy összekeverjük egymással az istenit és a gonoszt.

Valódi békesség csakis ott adatik, ahol az Úr az első.

Ahol az Úr az első, ott sok minden más is áldássá lehet a maga üdvözítő rendjében, de nem minden! Aki tehát elveszti az életét az megtalálja az Úrban, aki azonban nem tud lemondani a saját maga választotta életről, az békétlenül elveszti azt (39).

A család sem kerülhet az Úr elé; de ha az Úr az első, akkor éppen az Úr várja el tőlünk, hogy először is házunk népéről gondoskodjunk (35–37).

Robbanásveszélyes békesség az is, amely összekeveri egymással az össze nem illőket. Ezek önmagukban, külön-külön lehetnek értékesek az Isten előtt, de együtt életveszélyes helyzeteket teremtenek, és sokakat hűtlen alkukra kényszerítenek.

A tanítványok csakis az Úr által teremtett, valódi békességet munkálhatják, a hamis békességet leleplezik. A tanítványok ezért az Úr ügyében járva a kereszthordozást is vállalják. Könnyű ezt mondani, de ez csakis az Úr erejével lehetséges. Itt ugyanis nem az emberlét általános keresztjeiről van szó, nem a mindennapi gondokról, terhekről, betegségekről, hanem arról a keresztről, amit Jézus Krisztus ügyében járva vettünk magunkra, csakis az Őneki kedves békességet munkálva.

– 3. Jézus valódi, örök, Isten rendje szerinti békességet teremt, de lerombol minden hamis békességet, amelynek amúgy is mindig összeomlás a sorsa. Jézus kardja nem vagdalkozik, csak elválasztja egymástól azt, ami nem illik össze, és ami bennünk és körülöttünk is annyi feszültséget okoz, majd „halált és kárt hoz” (34). A jézusi, egyetemes szeretetre hivatkozva ne kényszerítsen bennünket senki arra, hogy tagadjuk meg a mi Urunkat, aki a Krisztus, aki az út, az igazság és az élet (János 14,6).

1Mózes 30,25–43

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT – II.

– 1. Jézus felkészíti a tanítványokat a sorsukra (18): – Kiszolgáltatnak benneteket énmiattam! – mondja nekik Jézus. Ez jelentheti azt, amire utal is Jézus, hogy üldöztetést elszenvedve végül törvényszékek előtt állunk. Általános értelemben pedig azt a „kiszolgáltatottságot” jelenti Jézus szava, amit mindig el kell hordoznia a hívő keresztyén embernek Jézus Krisztusért, hiszen a modern társadalmakban, ha nem is bántanak, végképp nem tudnak mit kezdeni velünk... Ma is, szerte a világban átélik a keresztyének mindkettőt.

–2. Mi vállaljuk ezt a kiszolgáltatottságot Jézusért? Hitvallóként vállaljuk? Úgy, mint akik csakis Uruktól függenek, minden helyzetben?

– 3. A tanítvány szolgálata ugyanis mindenkor, mindenki előtt csakis a bátor bizonyságtétel, a tanúság lehet Uráról, Jézus Krisztusról (19). Bizony, ha kiszolgáltatnak bennünket, akkor Jézusért szolgáltatnak ki minket; vagyis nemcsak Őmiatta, hanem még inkább azért, hogy Őróla tanúságot tegyünk.

– 4. Ez is a pünkösdi csoda része, amit azóta is átélünk, ha hitben szólunk: Urunk közben elveszi a félelmet, Szentlelke által segítségünkre jön, és megadja azt, amit mondanunk kell, szavainkat kezébe veszi, és mint az Ő szava, Igéje jut az tovább, hogy elvégezze munkáját; ott, ahol kell (19–20). Folyamatosan készülünk, de egy adott, nehéz helyzetben nem kell és nem is lehet készülni. Amikor szólnunk kell, Jézus Krisztus szól általunk!

1Mózes 30,1–24

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT.

– 1. Isten országa Jézus Krisztusban közel van, itt van, kiteljesedőben van!

– 2. Elsődleges feladatunk az Isten országának hirdetése: először a sajátjainknak: családunknak, népünknek (5–7), majd a világnak (Máté 28,18–20). Az Isten országának hirdetése Isten uralmának a meghirdetését jelenti. Isten országának megvalósulását hirdetjük, ahol Isten örök rendje, valamint megváltó, szerető hatalma határoz meg mindent, mint ahogy a mágnes a vasreszelék minden apró szemcséjét a maga „boldog” helyére segíti. Isten országának hirdetése a legfőbb feladatunk! Minden tevékenységünkben ez határoz meg bennünket. Minden ebből következik.

– 3. Isten országának hirdetése közben maga Isten cselekszik. Ezért Isten országának hirdetését jelek kísérik, hiszen ahol Isten uralkodik, ott többé nem a betegség, a halál, a bűn leprája győzedelmeskedik, és ott többé nem a gonosz diktál (8). Isten országának hirdetése közben nem az eredményre, nem a jelekre, nem a megélhetésre törekszünk, hanem „csak” végezzük azt, amire az Úr elhívott bennünket, és Ő gondoskodik eredményről, megélhetésről; vagyis Ő cselekszik (9–15).

– 4. Mennyei hatalmat és erőt ad ahhoz a szolgálathoz az Úr, amire elhívott bennünket (1). Az Isten éltető Lelke hitet ajándékoz nekünk, és az Úrtól kapott feladatra pedig betölt bennünket, ahogy azt a prófétákkal tette. Ez a pünkösd csodája.

*

Ne szerezzetek! (9) Ne törekedjetek az aranyért és ezüstért, a tarisznyába való élelemért, a ruházatért, se a „botért”; azaz a támaszt jelentő biztonságért. Az Úr ezeket megadja nektek, amikor arra van szükségetek, hiszen méltó az Úr ügyében szorgoskodó munkás a maga járandóságára; mindazokra, amelyekre szüksége van (6,33). Amit nagyon akarunk, azt elveszítjük, mert minden emberi erőfeszítés, egy határon túl, elfelejt az Úrra tekinteni. Ám, az Úrra tekintve, Őneki élve adatnak javak, egzisztencia, támasz; pont akkor és pont annyi, amennyi szükséges.

1Mózes 29

JÉZUS MEGGYÓGYÍT KÉT VAKOT.

– 1. – Hiszitek-e? – Ezt kérdezi Jézus a két vaktól (28). Hiszitek-e, hogy én vagyok Dávid Fia, az Isten Fia, akit Ő Dávid ágán megígért? (27) Hiszitek-e, hogy én vagyok a Megváltó, aki akkor is, ott is tud segíteni, ahol erre ember már nem képes? Hiszitek-e azt, amit mondotok, hirdettek, kiáltatok? Hiszitek-e, hogy az Úr veletek is tehet csodát? Hiszitek-e, hogy az Úr akkor is az egyetlen Isten, és akkor is szeret, ha nem tesz csodát? (30) Hiszitek-e, hogy az igazi csoda az örök élet? Hiszitek-e, hogy ez a tiétek? Hisszük-e, hogy „több” az élet, mint amit abból testi szemekkel látunk? (Lukács 12,23) „Több” vagyunk-e, mint nagy gondolkodók és teológusok? „Több” vagyunk-e, mint közösségszervezők, mint közéleti emberek, mint okos elméleti egyházépítők? Ezek mind szolgálatunk fontos és áldott részei, de „több” kell!

– 2. Könyörülj! (27) Itt érthető meg a két vak kiáltásának igazi, evangéliumi értelme. Az ember könyörületért kiált, földi élete testi és lelki bajai között. Könyörületért kiáltunk azért, hogy a másik ember legyen irgalmas hozzánk, ha tehetetlenül a kezei közé kerültünk. Könyörületért kiáltunk ott, ahol emberileg nem látjuk a megoldást: vagyis megváltásért kiáltunk. Ez a kiáltás, az Isten színe előtt hangzik fel egyedül méltón, imádságosan, hiszen csakis az Úr tud könyörülni, azaz igazán segíteni rajtunk, és egyedül Ő tud olyan emberek kezére adni bennünket, akik az Ő eszközei, azaz irgalmasok. Isten könyörületének legnagyobb jele maga a hit, amellyel megragadhatjuk az Ő megváltó szeretetét (29).

– 3. – Vigyázzatok, meg ne tudja senki! – Ezzel bocsátja el Jézus a két meggyógyult embert (30). Még nem mondhatják el senkinek a velük történt csodát. Majd Jézus feltámadása után lesz érthető minden: innen visszafelé lesz a testi gyógyulás érthető, kapott kegyelmi idő, amellyel jól kell élni; így lesz a csoda mennyei jel, amely a lényegre mutat. Még nem jött el az Úrtól készített idő a bizonyságtételre. Annak rendelt ideje és helye van, nem mindig és nem mindenhol szólhat az Ige (Máté 7,6). Még magyarázni kellene a csodát. A csoda, mint Isten cselekvése soha nem magyarázható, csak hitben megragadható. Urunk, könyörülj!

1Mózes 28

JAIRUS LÁNYA ÉS A VÉRFOLYÁSOS ASSZONY.

– 1. A vízlépcsők körül mindig összegyűlik a folyam hordozta rengeteg hulladék; áradások idején ez szinte kezelhetetlen. Ami egyenként fel sem tűnik, a duzzasztó okozta szűkületben aggasztóan látható lesz: faágak, műanyag palackok tömege, és mindenfajta szemét…

– 2. Ilyen „duzzasztó” az ember életében egy-egy súlyos betegség, haláleset, vagy bármiféle próbatétel. Kegyelmi állapotban van az, aki legalább ilyenkor érzékennyé válik, és megnyílik a szeme arra, hogy lássa: mennyi hulladékkal, felesleges lommal, bűnnel terhelt az élete; és milyen sérülékeny az emberi élet. Eddig észre sem vettük az „apró faágakat, eldobott műanyag palackokat”; amelyekből minden napra jutott valamennyi. De most a „duzzasztóban” vészesen, halálosan összegyűltek ezek. Eddig nevettünk dolgokon, másokon, hiten, Istenen; de most vagy megtisztítanak minket, vagy „eldugul az életünk”, akárcsak az említett vízlépcső.

– 3. Jairus, zsinagógai elöljáró és a vérfolyásos asszony ebben a helyzetben vannak. Körülöttük még sokan nevetnek (24). Ők azonban tudják, hogy nagy a baj. Azt is tudják, hogy annyira nagy a baj, hogy a saját erejükből nem tudnak megtisztulni, meggyógyulni, életre jutni, csakis Jézus Krisztus által. Bízzunk! Ő megtisztítja azt, ami halálosan eldugult (22). A hit nemcsak azért tart meg, mert egy időre – az Úr akarata és hatalma szerint – „itt” is meggyógyulhatunk, hanem azért, mert a hit, örök életbe vetett reménység.

1Mózes 27,34–46

JÉZUS ELHÍVJA MÁTÉT.

– 1. Miért volt bűnös Máté? Azért, mert saját népét megkárosítva kiszolgálta az idegen, megszálló római hatalmat? Ez „csak” bűnös voltának egyik testet öltése volt. Melyikünk nem szolgál ki idegen hatalmakat? Melyikünket nem kísért ez a veszély, még a megtérésünk után is, amely ellen böjtölve és imádkozva kell küzdenünk? (14–17)

– 2. A bűn nyomorúsága éppen ez: Isten áldó, megváltó szeretettel teli hatalma helyett a gonosz idegen hatalmasságait szolgáljuk, megkárosítva egymást. Ez a nyomorúságunk számos területen megmutatkozik, még a legszentebb ügyre hivatkozva is. Tegnap olvastam egy előadást a gyűlöletkeltés ellen, és az előadás tudományosan megalapozott, lábjegyzetelt sorai mögött is feszült a gyűlölet azok ellen, akik másként gondolják azt. Persze a téma adja, hogy a keresztyénség, az Újszövetség, meg Jézus mindegyik oldalról bele legyen keverve…

– 3. Jézus meglátta Mátét, aki ott ült a „vámnál”; megszólította őt, Máté pedig Jézus szavára otthagyta a vámszedést és követte Jézust (9). Jézus meglát, abban az élethelyzetben, amiben vagyunk; isteni hatalmával kihív onnan, a régiből a teljesen újba; ezért a régit végleg otthagyva, újjászületve követhetjük az Urat. Jézus Krisztus így gyógyít valóságosan, maradandóan, üdvösségesen, ahogy azt itt látjuk. A jézusi, testi gyógyítások ennek a megváltó, újjászülő csodának „csupán” igazoló jelei. Jézus szava megszólító, elhívó, gyógyító, újjászülő, üdvözítő isteni szó.

– 4. Aki megtért és új életre jutott, az tele van örömmel, hálával. Máté meghívta a házába Jézust. Máté környezete még nem tért meg, ezért vele volt régi köre, akik szintén eljöttek a vendégségbe. Nem baj. Áldott alkalom ez, hogy az Úr cselekedjen mások életében is. Jézus Krisztus asztalközösséget vállalt kora lenézett, kirekesztett embereivel. Ez botrány? Pedig Jézus nem forradalmár; Ő nem társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Jézus Krisztus számára minden élethelyzet az üdvösség evangéliumának hirdetése, és az abban való üdvözítő részesítés. Minden egyéb megoldódik, ha van megtérés! Erről elég ennyi! (10–12) A megtérés öröme irgalmassá tesz, nem pedig áldozatokat követel másoktól. Az irgalmasság nem áldoz be másokat saját érdekeiért. Az irgalmasság nem keres bűnbakot, hogy saját bűnös életének minden feszültségét másra hárítva megnyugodjon. Az irgalmasság nem gyűlöl, mert a másik nem irgalmas (13). Várjuk vissza Jézust, a „vőlegényt”. Addig, most a hálaadásban megélt böjt ideje van, mert sok itt a kísértés a megtért ember számára is. Hitben megélve a böjt is öröm, mert reménységgel telített: „lesz még terített asztal” (14–17).

– 5. Jézus nemcsak úgy „egyszerűen” a bűnösök, meg a vámszedők, meg a szegények, meg a betegek barátja, hanem isteni hatalmával ezek mind megtértek, és Jézus követésében állva éltek ebben a világban, e testben megélt gyarlóságaik ellenére is hitelesen. Tehát, nehéz és felesleges azokkal a keresztyénségről, Jézus Krisztust emlegetve vitatkozni, akik a megtérés csodáját nem élték át, és nem ragyogott fel még nekik az üdvösség evangéliuma, mert ezek csak saját okfejtéseik, kulturális és társadalmi meglátásaik igazolására, eszközként használják a megváltó Urat! De vigyázzunk, mert ez a kísértés minket is mindig veszélyeztet! Jézus a megtért bűnösök barátja.

1Mózes 27,1–33

JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA A BÉNÁT.

– 1. Ez a gyógyítási történet rámutat arra, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó, akinek hatalma van meggyógyítani, Istentől elszakadt, beteg, kiszolgáltatott és haldokló; azaz bűnös életünket.

– 2. Itt nem a béna meggyógyítása az igazi csoda. Ha úgy tetszik, ez a látványos csoda, a béna talpra állítása a „kisebb”, a „könnyebb” csoda (5–7), mert ez „csak” jele annak, hogy Jézus Krisztus ennél sokkal többet tesz: maradéktalanul meggyógyít, bűneinket megbocsátva üdvözít, és visszahelyez minket az Istennel való – örökké, baj nélkül éltető – közösségbe.

– 3. Ezért ebben a gyógyítási csodában a jézusi biztatást halljuk meg: – Bízzál, fiam! (2) – Ennél több nem kell. Maga Jézus Krisztus biztat így, akinek adatott minden hatalom, mennyen és földön (Máté 28,18). Ővele minden rendeződhet, de csakis Ővele! Jézus Krisztus által újra Isten gyermekei vagyunk. Sokféle bénultság, magatehetetlenség és kiszolgáltatottság alatt nyögő életünknek csak erre van szüksége. Pál apostol a legnyomorultabb helyzetben is, a Jézus Krisztusba vetett hite által fogalmazta meg: – Mindenkor bízunk! (2Korinthus 5,6) Bátorítsuk egymást is, mint az Úr eszközei (1Thesszalonika 4,18).

– 4. Néhány üzenetmorzsa még, csak a második versből. Ezeket csupán megemlítem, rámutatva, milyen gazdag az Isten Igéje. Csakis ez a krisztusi: összefogni, és együtt vinni az éppen „bénát” a gyógyító orvoshoz. Nem minden tehetetlenért vagyunk felelősek, hanem azokért, akiket az Isten odatett elénk. Sokféleképpen, számos okból megbénulhat az életünk, de a fő ok a „bűn”, az élet teljességét ajándékozó Isten semmibevétele, önmagunk istenítése. Ma nekem, holnap neked bénulhat meg valahol az életed. Ezen az állapoton csak a megváltó Jézus Krisztus tud segíteni. Kinek segítettél ma? Legalább egy embered legyen minden nap! Ha erre éppen nincs erőd, legalább ne bánts mást. Kit vittél már az áldott orvos, Jézus Krisztus színe elé. Ne feledd: a te hited által kaphat más is segítséget, gyógyulást, szabadulást, bűnbocsánatot, hitet és üdvösséget.

– 5. De kicsit lépjünk túl a második versen! Az az istenkáromlás, amikor valaki nem tud örülni a másik gyógyulásának, üdvösségének, és a legnagyobb emberi nyomorúság felett is teológiai vitát folytat, és gonoszt gondol a szívében. Ahol Jézus Krisztusban nem ismerték fel az Isten Fiát, ott mindenre képes az ember (3–4); ahol felismerték Őbenne a Megváltót, ott minden megváltozik: dicsérik az Istent, örülnek a másik örömének, és segítő és együttérző szeretettel sírnak a másik baján is (Róma 12,15).

– 6. Nincs nagyobb nyomorúság, mint az, amikor tehetetlenül másokra szorulunk. Szeretteink részéről is nagy hit szükséges ahhoz, hogy az ezzel járó terheket tartósan elhordozzák. A kiszolgáltatottság a nyomorúságok nyomorúsága. Persze a kiszolgáltatottság nem csak testi bénultság, vagy más testi betegségek nyomán alakulhat ki. Az élet minden területén másoktól is függ a jelenünk és a jövőnk. Ez a kölcsönös függés akkor lehet áldássá, ha hit által belátjuk, hogy mindannyian az egyetlen Úrtól függünk, egymást pedig szeretve segíthetjük. Az a bűn, amikor az ember, élő hit híján istennek képzeli magát, és megnyomorítja a másik embert; azt, aki éppen a közelében van. A bűn az, hogy a bennünket egykor Istenhez kötő, éltető köldökzsinórt elvágva, azzal egymást kötöztük meg.

1Mózes 26

JÉZUS LECSENDESÍTI A TENGERT.

– 1. A háborgó tengeren, amikor az embert elborítják a hullámok, megijed! Talán ilyenkor még a hittől teljesen elvadított ateista is gondol Istenre? Ma már fel kell tennünk ezt a kérdést! Érvényes-e ma is az a mondat, hogy a zuhanó repülőn nincs ateista? Mindenesetre a jóléti társadalmak televíziós csatornáit végigpásztázva: csak fiatal, szép, jókedvű és erős embereket látok, akik a hétköznapokban és a végzetes helyzetekben is hősök; soha, semmitől meg nem rettenve. Persze tudom, hogy ez ámítás! Viszont felnőtt egy olyan generáció, akiknek természetes, hogy az ember mindenre képes, sose halunk meg, és a háború is csak játék, meg a másik szenvedése is…

– 2. Mi kell ahhoz, hogy megundorodjunk ettől a szemlélettől, valamint az ezt tápláló totális hitetlenségtől, istentelenségtől és embertelenségtől? Mi kell ahhoz, hogy végre igazán megijedjünk életveszélyes helyzetünkben?

– 3. Isten kegyelme ma is elvégzi, hogy övéi megijedjenek, felkiáltsanak, és az Úrhoz kiáltsanak. Az ilyenek világosan látják elveszett állapotukat, amely túlmutat ezen a világon, és amelyen csak az Úr üdvözítő, megváltó szeretete tud segíteni.

– 4. Nagy szükségünk van az Úr megváltó szeretetére. A tenger lecsendesítése történetének szövegkörnyezete csakis erre utal. Sok a testi beteg, előbb-utóbb mindannyian azok leszünk, a gyógyuláson túl szükségünk van az irgalomra, és arra, hogy az Isten ereje hordozza el erőtlenségeinket. Ő hordozza el életünket akkor is, amikor már senki emberfia nem képes hordozni, „elhordozni” bennünket, és Ő vigyen át örök országába (8,16–17). Sok a lelki, mentális beteg, mint amilyen a gadarai megszállott volt; tele van velük a világ. Néha magam is megdöbbenek, hogy mennyi a személyiségében beteg ember körülöttünk. És én? Ebben a betegségben a gyógyszerek csak tompítanak, tüneti kezelést adnak. Itt csakis Jézus Krisztus segíthet, aki megszabadít a megszállottságtól (28–34). Csakis Jézus Krisztus elhívása által lehetünk az Úr követői: vállalva az ezzel járó kockázatot, a krisztusi szeretet kockázatát, hogy nem lesz ebben a világban egyetlen biztos pont sem, ahová a fejünket lehajthassuk; vállalva azt, hogy ne a halottakkal, meg ne halott dolgokkal foglalkozzunk, hanem csakis az élőkkel és az élettel (8,18–22).

1Mózes 25

JÉZUS MEGGYÓGYÍTJA PÉTER ANYÓSÁT.

– 1. Péternek volt családja, és Jézus követése után sem hagyta el a családját. Jézus Krisztusba vetett hitünk elsősorban a családunkban lesz áldássá, mert nemcsak mi, mások is gyógyulnak Jézus által a családunkban. Péter legfontosabb szolgálata az volt, hogy az őt elhívó Jézust elvitte a saját házába, a saját családtagjai közé is. Először Isten mindig a családtagjainkat bízta ránk. A családban való szolgálat a legfontosabb és a legnehezebb. Nekünk nem megy ez sem, csak ha Jézus Krisztust visszük magunkkal.

– 2. Péter családjára ráfér a látogatás, mert Péter anyósa beteg. Minden családban van beteg. Péter anyósa annyira beteg, hogy fekszik, a láz ledöntötte a lábáról. Aki igazán lázas, az olyan gyenge lesz, hogy fel sem tud kelni, csak fekszik tehetetlenül. A láz mindig annak a jele, hogy valami fontos nincs rendben a szervezetünkben. Igen, a világ attól ilyen lázas, ilyen lázasan tevékenykedő, mert nagyon beteg; a „szervezetében” valami nagy baj van, és az hamarosan „ledöntheti a világot a lábáról, mint a láz a beteget.

– 3. Jézus Krisztus érintése meggyógyította Péter anyósát. A gyógyulás azonnali: az asszonyt rögtön elhagyta a láz, felkelt és szolgált. A gyógyulás után örömmel tesszük a dolgunkat, a magunk helyén, mégpedig úgy, mintha Jézusnak szolgálnánk: örömmel, hálával, Isten dicsőségére, a mieink és sokak javára. A gyógyulás hirdeti, hogy Jézus valóban az Isten erejével szól és cselekszik. A gyógyulás azonban csak jel: Jézus Krisztus érintése, magához ölelő szeretete nemcsak a testet, hanem a lelket, az egész életet meggyógyítja; mégpedig az üdvösségre. Akkor is miénk a gyógyulás, ha a testben már nincs gyógyulás, akkor is, ha a betegágyból már nem kelünk fel; az Úr kezéből nem esünk ki. Lám, Jézus mennyire megbecsülte az asszonyokat is.

1Mózes 24,28–67

JÉZUS MEGGYÓGYÍT EGY LEPRÁST.

– 1. Minden betegség „leprássá” tesz, abban az értelemben, hogy a betegség kizár az emberek közösségéből, akárcsak abban az időben a leprásokat. Bárki voltál addig, egyszerre csak így neveznek: a beteg neve, kórelőzményei, zárójelentése. Susmognak, beteg vagy… Rákérdeznek, mi a bajod. Ugyanakkor egyre inkább leírnak. Akin elhatalmasodik a betegség, az nem tud dolgozni, pénzt keresni, megélni, miközben a betegség is rengeteg pénzbe kerül. A betegség teljesen tönkretehet minden addigit… A beteget ápolni kell, teherré lesz. A beteget a szeme előtt sajnálgatják, de igazából alig valakiket érdekel a beteg sorsa (1).

– 2. A betegséget Isten felhasználja gyermekei életében. A betegség alázatossá tesz, megtanít igazán leborulni Isten előtt, megtanít imádni, imádkozni, és mindent elengedve, csak az Úr kegyelmébe és erejébe kapaszkodni. A betegség rádöbbent arra, hogy mennyi nyomorúságunk van, a testi betegségen túl; mennyi tisztátalanság szennye rakódott az életünkre, amit az „egészséges rohanásban és tülekedésben” észre sem vettünk. A betegség megtanít az Úr akaratára hagyatkozni (2).

– 3. A betegség gyógyításában áldott eszközök az orvosok. Uram, adj hívő orvosokat nekünk a nyomorúságban, akik az Úr Jézus Krisztus kinyújtott kezei felénk. Egy ponton túl már semmi más nem számít, csak az Ő megváltó szeretetének érintése, aki magához ölel, az üdvösségre. Ez az igazi gyógyulás. Jézus Krisztus akarja ezt a gyógyulást (3).

– 4. Amíg még „ide” gyógyulhatunk meg, addig még érvényesek a földi szabályok, törvények, a „rend” kedvéért; akármilyen töredékesek is azok. Jézus a gyógyult embert elküldi a paphoz, aki a törvény szerint megállapítja a tisztulását, majd a gyógyult embernek be kell mutatni az előírt hálaáldozatot, a mózesi törvény szerint (4). Mások számára is „bizonyság” ez: Isten gyógyító hatalmáról. Bizonyosságunk van arra nézve, hogy a töredékest felváltja az emberi értelemmel felfoghatatlanul tökéletes (1Korinthus 13,10).

1Mózes 24,1–27

KIRE, MIRE ALAPOZOL?

– 1. Az életviharok olyan próbatételek, amelyek kiderítik, hogy életünk háza milyen alapokon áll (25–27). Az alap nem látszik, mert a földben van, de biztos alap nélkül ingataggá lesz a ház. Biztos alap nélkül, „fövenyre” építve, lehet bármilyen látványos az, ami testi szemekkel látszik, a viharban összedől és teljesen elpusztul, vagyis nem lehet újjáépíteni többé. Persze, nem mindegy, hogy miből készült az alap, milyen mélyre hatol le az alap. Mire, kire alapozunk? A vasbeton alap is megrendülhet egy földrengés ereje által, és ledőlhetnek toronyházak. Jézus Krisztus azonban kőszikla alapot említ, olyan fundamentumot, amelyet nem emberkéz készített. Ez az alap túlmutat az emberen, ez az alap az Isten által készített alap: maga Jézus Krisztus. Más alapot senki sem vethet… (1Korinthus 3,11)

– 2. Ezek szerint a Jézust követő, Őbenne bízó ember nem omolhat össze? A hívő ember is ember: teste, lelke, idegrendszere van; és bizony összeomolhat... De a hívő ember életének alapja akkor is örök, és a feltámadott Úr összeomlott életünket is kezében tartja, azaz nem engedi életünket teljesen elpusztulni: Ő nem enged elveszni (27). Ugyanakkor Jézus Krisztus hatalma elvégzi azt is, hogy Őrá alapozva ne rendüljünk meg felettébb (Zsoltárok 62,3), és erőnk az Ő erejével megáldva megújulhasson, amíg csak „itt” élünk (Ézsaiás 40,30–31).

– 3. Aki Jézus Krisztus szavát hallja és cselekszi, az hasonló a kősziklára építkező emberhez (24). Pontosabban értjük Jézus szavát, ha megfordítjuk a gondolatot: akinek Jézus Krisztus a kősziklája, az hallja és éli is az Isten szavát. Az ilyen ember, minden tökéletlensége ellenére is, Jézust követő ember. A „garancia” Jézus Krisztusnál van!

1Mózes 23

A HAMIS PRÓFÉTÁK

– 1. Ki a hamis próféta? Nemcsak az, aki isteni tekintélyt igényel magának, hanem az is, aki bármely önös érdekért, pénzért, hírnévért, hatalomért szól és cselekszik; mégpedig képmutató és hazug módon teszi ezt. A hamis próféta, az érdekeinek megfelelően „láttat”. Semmi sem drága és szent a hamis prófétának, mindenkit és mindent beszennyez, hogy célját elérje. Az ilyen a saját önző ügyében Istenre is hivatkozik. Ezért nevezi ezeket Jézus báránybőrbe bújt farkasoknak. Hamis próféta minden provokátor, önhitt és öncélú bajkeverő, zavarkeltő (15).

– 2. A próféta mércéje a hitelessége. Isten szólhat általunk; sőt, éppen ez a prófétaság lényege: az Isten által eszközzé tett ember csodája és kegyelmi állapota, de ezért a tekintély, a dicséret és a tisztelet csakis a prófétát elhívó Istent illeti meg (15). Az Isten által küldött, igaz próféta élete, minden nyomorúsága ellenére is olyan gyümölcsöt terem, amely másokat is táplál. Az igaz próféta szava bátorít és gyógyít, még a határozott prófétai intésben is. Az igaz próféta cselekvése Istent dicsérve segít ott, ahol éppen jelen van; adott helyzetben úgy is, hogy nem rombol, nem bánt, nem okoz kárt. A próféta soha nem köt hűtlen kompromisszumot, de a küldő Úrhoz kapcsolódó hűség nem egyenlő a durvasággal, az agresszivitással, a tapintatlansággal. Ha valaki ilyen, az pontosan a hamis prófétaság jele. A jó fa jó gyümölcsöt terem (16–20). Az igaz prófétában kiformálódik a Krisztus (Galata 4,19).

– 3. A hamis prófétákat számonkéri az Úr! Lesz ítélete a gonosztevőknek. Nem a cselekedetek üdvözítenek, de az üdvösségnek jele a konkrét, látható, ehető, tápláló gyümölcs; mint ahogy a fügefán is mindig van gyümölcs, akkor is, ha nincs tele a fa gyümölccsel, mint fügeéréskor. Urunk, őrizz meg minket a hamis prófétáktól! (21–23)

1Mózes 22

JÉZUS KÖVETÉSE A SZOROS KAPUN ÁT A TÁGAS TÉRRE.

– 1. A szoros kapun áthaladva le kell hajolni, magamat megalázva. A szoros kapu előtt lassítani kell, ott kapaszkodni kell, ott el kell hagyni minden önhittséget, magabiztosságot, mert csúnyán megüthetjük magunkat. A szoros kapun nem lehet sok poggyászt átvinni: le kell tenni minden felesleges terhet, amivel tele van a kezünk, a szívünk, az életünk. Az Úr hitben történő szelektálásra hív. A szoros kapu mögött keskeny az út, de biztos az irány. Ezen az úton csak engedelmesen, óvatosan, lassan, egymás mögött, rendben, „követésben” lehet haladni; bízva abban, „Aki” legelöl jár és bizton vezet előre, „kifelé”, „hazafelé”.

– 2. A szoros kaput és a keskeny utat kevesen találják meg. Az a vonzó, ami széles, tágas; az az izgalmas, ahol sokan vannak. Mi a számok bűvöletében élünk. Mi is arra vágyunk, hogy sokan legyünk, és akkor a számok majd igazolják a létjogosultságunkat. Márpedig a sokaság, Jézus kijelentése szerint, a tágas kapun és a széles úton jár, ami a kárhozatba visz. Sokan arra vágyunk, hogy „széles, tágas, élvezetes” legyen ez az élet, miközben nem látjuk be, hogy szűk barlangban lakunk, ahol éppen találtunk egy nagyobb „termet”, ami bármikor megtelhet vízzel, és mielőbb menekülni kellene kifelé azon a szűk kijáraton, amit csak a szakavatott barlangász ismer.

– 3. A szoros kapu és a keskeny út az életre visz. A szoros kapu és a keskeny út mögött az örök élet mennyei tágassága vár, mint amikor a szűk barlangjáratból kiérünk végre a szabadba. Olyan szoros ez a kapu és olyan keskeny ez az út, hogy egyetlen „Valaki” haladt rajta igazán és hitelesen: a mi Urunk, Jézus Krisztus. Mindenben Őt követve, mi is megérkezünk az életre. Isten az élet Istene, Jézus Krisztus által. Ő az egyetlen „barlangász”, aki ismeri a „kifelé” vezető utat. Ha összevissza magyarázunk, okoskodunk, önkényeskedünk, ficánkolunk, akkor elveszünk.

1Mózes 21

ÍTÉLKEZÉSÜNKRŐL

– 1. Az ítéletre szükség van. Az ítélet nem más, mint egy érvényben lévő rend keretei között megkülönböztetni egymástól a dolgokat, majd ez alapján egyértelműen dönteni és cselekedni. Természetesen, az emberi bűn és gonosz határtalansága miatt mindig szükség van törvényekre, valamiféle rendre, mert egyébként a káosz halálra emészt bennünket.

– 2. Amikor Jézus óv bennünket az ítélettől, akkor emberi gyarlóságunkra mutat rá. Szedjük ezeket csokorba!

Mi nem az isteni, örökkévaló rend alapján mérlegelünk és ítélünk, hanem a saját magunk érdekei szerint létrehozott törvények alapján. Ha változik az uralkodó érdekcsoport összetétele, változnak a törvények is.

Az ember csak gyarló ítéletet hozhat.

Az emberi ítélet mindig a másikban látja meg a rosszat, „a szálkát” (3); miközben az ő életében ugyanaz a bűn „gerenda” nagyságú; de az nem számít (4).

Gyakran azt ítéljük meg a másikban, amire rejtetten mi magunk is vágyakozunk, de amit soha nem mertük megtenni. Ezért ítéletünkben nem a tisztaság isteni rendje ragyog fel, hanem amögött pusztán emberi irigység bűzlik. Így valójában egyik is, meg a másik is ítéletre méltó.

Sokszor paragrafusok közé bújtatva képviseljük a saját önző érdekeinket, miközben azt láttatjuk, hogy mi csakis a rend és a törvény őrei vagyunk.

Mi mindent megmagyarázhat a jogászkodó kreativitás, törvényértelmezés.

Aki azonnal a törvénnyel jön, meg ügyvéddel, az értelmes és testvéri egyeztetés helyett, az mindent elmond magáról.

Az emberi ítélkezés halálos gyarlósága az is, hogy aki az ítélet bántó mértékével közeledett a másikhoz, az adott helyzetben máris visszakapja ezt a mértéket, mert az emberi ítélkezés leggyarlóbb természete az, hogy alkalmas pillanatban többszörösen visszakapjuk azt, amit mi okoztunk a másiknak. Itt a számlát mindenért benyújtják, a bosszú nem marad el, ha erre lehetőség nyílik (2).

– 3. Az ítélkezés lelketlen képmutatása helyett a mi Urunk Jézus Krisztus minket, mint a másik felett örökké ítélkezőket, saját bűneink megvallására hív (4–5). Mielőtt kibeszéled, véleményezed, megalázod, megrágalmazod, elítéled a másikat, először te magad borulj le az Úr színe előtt, hogy az Ő világosságában ráébredj, mekkora a te bűnöd és nyomorúságod, amelyért csak büntetést, halált és kárhozatot érdemelnél. Bizony, minél nagyobb „kirakat-hívők” vagyunk, annál kevésbé vagyunk képesek erre; viszont annál inkább ülünk az Úr Isten székébe, és még az üdvösség és kárhozat kérdésében is mi hoznánk határozatot.

– 4. Áldott legyen az Isten, hogy Ő nem olyan mértékkel mért nekünk, amilyennel mi mértünk másoknak (2). Ez a kegyelem. Aki előtt felragyogott a kegyelem, az csak irgalommal járhat ebben a világban. Az ilyen ember nem dobja az evangélium gyöngyeit a sárba, „disznók” elé (6), vagyis nem szól olyan helyen, ahol gyalázatos gúny tárgya lehet Jézus Krisztus ügye. De az ilyen ember mégis határozottan képviseli az isteni rendet „itt”, noha soha nem ül az Isten helyébe, mert a végleges szót csakis az Úr mondhatja ki. Az Isten hozhat egyedül igaz ítéletet, akinek az ítélete – Jézus Krisztusban – kegyelmes ítélet. De aki tényleg kegyelmet nyert, azt újjászüli ez a kegyelem!

1Mózes 20

GOND, GONDOSKODÁS, AGGÓDÁS

– 1. Az emberlét része a gond, annak minden fajtája. Heidegger, a neves filozófus írja, hogy az ember élete halál-felé tartó lét, ezért életének része a gond, a szorongás. Mi lesz velünk, mi lesz a szeretteinkkel; mit hoz a holnap, mit hoz a közeli és a távoli jövő? Mi lesz velünk, ha már nem leszünk? Megélünk, meddig élünk, élünk? (25)

– 2. A gond nem hitetlenségből fakad, hanem éppen ellenkezőleg: a felelős élet gondoskodó élet, ezért felvállalja a gondokat; másokért is. Aki túlzottan nyugodt, és nem vállalja fel a gondokat, az hitetlen és felelőtlen. Jézus tudja, hogy az emberlét része a gond. Nem is erről beszél, amikor arra inti tanítványait, hogy ne aggodalmaskodjanak (25).

– 3. Az aggodalom ugyanis abból fakad, amikor mulandó földi „kincseink” uralkodnak felettünk, és nem az Úr hatalma. Az aggodalom csak az e-világi javakra koncentrál: meg tudom-e szerezni, meg tudom-e tartani? Továbbá: az aggodalom nyomorúsága az, amikor a gondjainkba beleveszünk, és nem tudjuk azokat letenni az Úr gondviselő, életet megtartó, üdvösséget ajándékozó kezébe. Ezért a gondjaink halálra gyötörnek bennünket. Az aggodalmaskodó ember a mindenhatóságában gondviselő és megváltó Isten helyére akarna ülni. Az ember azonban nem mindenható, ezért az aggodalom lesz úrrá rajtunk, amely megöl. „Minden megcsal, amiben bíztam, miközben nem bíztam abban az egyben, aki nem csal meg.” (Ravasz László)

– 5. Jézus arra biztat, hogy gondoskodjál, vállald a gondokat, de ne vessz bele azokba, vagyis ne aggodalmaskodj, hanem gondjaiddal együtt hagyatkozz az Úrra, az Ő megtartó erejére, kegyelmes igazságára! Jézus nemcsak biztat erre, hanem országának polgárait megajándékozza az „Őrá hagyatkozás” csodájával (33). Olyan ez, mint a madarak repte, a virágok pompázása (28–29). Ezek is teszik a „dolgukat”, „gondoskodnak”, de nem aggodalmaskodnak. Olyan az Úrra hagyatkozás csodája, mint amikor repülőre ülünk. Minden perc kegyelem itt (is)! Gondosan előkészítettük az utat, de hiába aggodalmaskodunk a többin… Az Úr mindent jól cselekszik! (27)

1Mózes 19