JÉZUS LECSENDESÍTI A TENGERT.

– 1. A háborgó tengeren, amikor az embert elborítják a hullámok, megijed! Talán ilyenkor még a hittől teljesen elvadított ateista is gondol Istenre? Ma már fel kell tennünk ezt a kérdést! Érvényes-e ma is az a mondat, hogy a zuhanó repülőn nincs ateista? Mindenesetre a jóléti társadalmak televíziós csatornáit végigpásztázva: csak fiatal, szép, jókedvű és erős embereket látok, akik a hétköznapokban és a végzetes helyzetekben is hősök; soha, semmitől meg nem rettenve. Persze tudom, hogy ez ámítás! Viszont felnőtt egy olyan generáció, akiknek természetes, hogy az ember mindenre képes, sose halunk meg, és a háború is csak játék, meg a másik szenvedése is…

– 2. Mi kell ahhoz, hogy megundorodjunk ettől a szemlélettől, valamint az ezt tápláló totális hitetlenségtől, istentelenségtől és embertelenségtől? Mi kell ahhoz, hogy végre igazán megijedjünk életveszélyes helyzetünkben?

– 3. Isten kegyelme ma is elvégzi, hogy övéi megijedjenek, felkiáltsanak, és az Úrhoz kiáltsanak. Az ilyenek világosan látják elveszett állapotukat, amely túlmutat ezen a világon, és amelyen csak az Úr üdvözítő, megváltó szeretete tud segíteni.

– 4. Nagy szükségünk van az Úr megváltó szeretetére. A tenger lecsendesítése történetének szövegkörnyezete csakis erre utal. Sok a testi beteg, előbb-utóbb mindannyian azok leszünk, a gyógyuláson túl szükségünk van az irgalomra, és arra, hogy az Isten ereje hordozza el erőtlenségeinket. Ő hordozza el életünket akkor is, amikor már senki emberfia nem képes hordozni, „elhordozni” bennünket, és Ő vigyen át örök országába (8,16–17). Sok a lelki, mentális beteg, mint amilyen a gadarai megszállott volt; tele van velük a világ. Néha magam is megdöbbenek, hogy mennyi a személyiségében beteg ember körülöttünk. És én? Ebben a betegségben a gyógyszerek csak tompítanak, tüneti kezelést adnak. Itt csakis Jézus Krisztus segíthet, aki megszabadít a megszállottságtól (28–34). Csakis Jézus Krisztus elhívása által lehetünk az Úr követői: vállalva az ezzel járó kockázatot, a krisztusi szeretet kockázatát, hogy nem lesz ebben a világban egyetlen biztos pont sem, ahová a fejünket lehajthassuk; vállalva azt, hogy ne a halottakkal, meg ne halott dolgokkal foglalkozzunk, hanem csakis az élőkkel és az élettel (8,18–22).

1Mózes 25