JÉZUS MEGÁLDJA A GYEREKEKET.

– 1. A gyerek kicsi. Farkas József kérdezi az egyik igehirdetésében: „A boldogságnak, örömnek, békességnek rettenetes hiánya miért van? Miért ilyen nyomorult, reménytelen, elesett, aztán gyűlölködő, egymást utáló, és az egész világot végül is pokollá tevő az életünk? Azért, mert nagyok vagyunk, nagynak képzeljük magunkat. Nem tudunk kicsik lenni.” A gyerekeink is hamar felnőnek, ebben az értelemben. Mindenki nagy akar lenni, és a sok-sok „nagy” ember megemészti egymást. Ez a „hatalmas nagyság”, ez a felnőtt állapot, ez a mi legnagyobb bajunk. Pedig az egyetlen, hatalmas Isten, Jézus Krisztusban kisgyermekké lett az első karácsonyon, megalázta magát (Filippi 2,6–8).

– 2. A gyerek őszinte; egy bizonyos korig. Bizony hamar eltanulják a gyerekek manapság a felnőttséget a hazugságban, a képmutatásban. Jézus azt mondja, a kisgyermekeké a mennyek országa. Micsoda energiát fektetünk a játszmáinkba, egymás provokálásába, miközben csupa elrejtett szándék, csupa hátsó gondolat az egész világunk. Nem merünk sem kicsik, sem őszinték lenni. Gyerekeink is hamar felnőnek. Messze is van tőlünk az Isten országa, az igazság, a békesség és az öröm, a Szentlélek által.

– 3. A gyereknek van apja. A gyereknek mindig hatalmas apja van, aki mindent meg tud tenni, minden ellenséget le tud győzni, hiszen ő a legbölcsebb és a leghatalmasabb a kisgyerek számára. Ez az Atya felvesz az ölébe, megölel, megáld. Jézus ölében lenni jó! Nem kell félni már semmitől sem. Tégy bennünket kisgyerekké, Urunk!

2Mózes 10

KÉRDÉS A HÁZASSÁGI ELVÁLÁSRÓL.

– 1. A házasság Isten teremtési rendje, örök szövetség, amelyben egy, Isten akarata által egymásnak szánt, férfi és nő egy testté lesznek, szerelemben, szeretetben, családban, örömben és bánatban, tervekben és küzdelmekben, itt és az örökkévalóságban. A házasság a legintimebb, legszentebb emberi közösség, amin az Isten áldása van. Amikor két ember megismerte és megszerette egymást, és életük folyama egymásba ömlött, akkor hisszük, hogy ez nem véletlen, hanem Isten kötötte egybe őket, ezért azt ember többé szét nem választhatja. A nagy Dunából sem lehet Passau után szétválasztani azt, ami az Innből és a korábbi Dunából való (4–6).

– 2. A házasság ajándékát különösképpen támadja a kísértő. Az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy parázna, házasságtörő, minden tekintetben: megunja és megszokja azt, ami van, és újra, változatosságra, addig ismeretlen élményekre és élvezetekre vágyik. Szívünk kemény és ingatag, gondolatainkról nem is beszélve (Máté 5,28). Ezzel kapcsolatos kérdéseink is eleve kísértő jellegűek, akárcsak a farizeusoké Jézus felé (3): ha nem is merünk hűtlenek lenni, legalább feszegetjük a kérdést. Nagy erkölcsi szigorunk többnyire irigységből és nem hitből fakad, pellengérre állítva azokat, akik élvezik és nagy kanállal eszik az életet (7).

– 3. Jézus rámutat Isten eredetei gondolatára, ami az örök hűség. A korábbi kéziratok szerint Jézus a másik fél hűtlenségének, paráznaságának tényét sem említette olyan okként, ami miatt elbocsáthatnánk házastársunkat. A tanítványok is megijedtek, hallva a jézusi mércét (8–10). Higgyük el, Isten nekünk akar jót, mert szeret bennünket! Hány kiégett, tönkrement élet bizonyítja, hogy Isten akarata nem valami öncélú erkölcsi ügyelet, ami megfoszt bennünket az élet élvezeteitől, hanem óvja életünket és a mieink életét is, mert azt akarja, hogy valóban „boldogok” legyünk. Nincs nagyobb ajándék a házasságban kiteljesedett életnél. Ez azonban kegyelmi állapot. Valljuk, hogy akinél elromlott, megadatik az újrakezdés lehetősége, de csakis az Úrban!

2Mózes 9

A GONOSZ SZOLGA. Csodálatos példázat ez, nem csak a megbocsátásról…

– 1. El vagyunk adósodva! Ez akkor is súlyos és szorongató helyzet, ha már lejártak a banki hiteleink. Ugyanis életünk, minden igyekezetünk ellenére, hemzseg a hibáktól, tévesztésektől, vétkektől, bűnöktől. Adósok vagyunk: mert nem tettük meg azt, amit meg kellett volna tenni; és megtettük azt, amit nem kellett volna megtenni. Vétkeztünk: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással; és nem tudjuk jóvátenni azokat; nem tudjuk kifizetni az adósságot, még akkor sem, ha elveszítjük mindenünket. Nem tudunk megállni a számadáskor, a mi Urunk előtt, akinél a kicsi hiba is súlyos vétség (21–25).

– 2. Egyetlen lehetőségünk van: leborulunk Urunk előtt, és türelemért, kegyelemért könyörgünk. Ebben a leborulásban, magunkat megalázva döbbenünk rá arra, hogy eddig is az Úr kegyelméből éltünk. Urunk most is lehajol hozzánk; megszán, felemel, krisztusi türelemmel megbocsát, tartozásunkat elengedni, szorongatott helyzetünkből kiszabadít, emberlétünk nyomorúságából megvált. Ez az evangélium! (26–27)

– 3. Döbbenetes, hogy mi megkaptuk az Úr kegyelmét, és másokkal mégis irgalmatlanok vagyunk, egyházban és világban egyaránt. Mi annyi mindent kaptunk az Úrtól, azzal mégis annyiszor visszaéltünk – elég, ha csak a tehetségünkből fakadó gőgünkre gondolunk, hogy a legenyhébb visszaélést említsem. Ennek ellenére, még mindig élünk, még mindig kegyelmes és irgalmas az Úr velünk! Mi pedig olyan türelmetlenek és kegyetlenek vagyunk egymással. Mi nem bocsátunk meg, és indulattal emlegetjük fel a húsz évvel ezelőtti sérelmeket is. Mi még azt is élvezzük, ha a testvérünk bajba került, elbukott, megbukott; mert végre van egy jó témánk. Mi nem rendülünk meg a testvérünk betegségén és halálán sem. Pedig mi még élünk, és semmivel sem vagyunk jobbak a másiknál. Sőt, mi úgy gondoljuk, hogy nekünk ez a kivételezettség jár, a másiknak meg nem. Amikor a másikat érinti valami, az nem számít; amikor engem érint ugyanaz, akkor hasadjon meg bele a világ… (28–35)

2Mózes 7,26–8,28

TESTVÉRISÉG A GYÜLEKEZETBEN.

– 1. A gyülekezet: testvéri közösség. Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok egymásnak testvérei, és ezt a testvériséget egy adott gyülekezet közösségében élik meg. A mai rideg világban szükségünk is van arra, hogy legyen egy közösség, ahol a megváltó Krisztus szeretetében újjászületve, mi is krisztusi szeretettel szerethetjük egymást. A krisztusi szeretetnek óriási kockázata van, mert a krisztusi szeretettel halálosan visszaélnek a világban. Van egy hely, a gyülekezet, ahol megtapasztalhatom a krisztusi szeretetet, és én is így szerethetem a másikat. A gyülekezetben ez a krisztusi szeretet járja át az intést (15–18), az egyetértést (19) és az istentiszteletet is; hiszen itt van Isten köztünk (20).

– 2. Nagy kérdés azonban, hogy megvalósul-e, legalább a gyülekezetben a krisztusi testvériség? Olyan sok tekintetben egy civil körnek látom a gyülekezeteinket is, akik elsőrendben nem az Isten Igéje köré gyülekeznek össze, hanem csak úgy a maguk számára, és sok „hasznos” tevékenység művelésére; akik nem evangéliumi módon intenek, hanem gyarló módon véleményeznek, pletykálnak, szapulnak, rágalmaznak mindenkit, még a ki sem hűlt halottat is; akik alig valamiben értenek egyet, ehelyett inkább a maguk igazát és akaratát képviselik mindenen át; akik, tehát nem krisztusi szeretettel veszik körül egymást.

– 3. Csak, ahol valóban az Úr nevében gyűlnek össze, az Úr szavára figyelve, és minden más „élettevékenységük” ebből következik, ott van gyülekezet, egyetértés, krisztusi intés, krisztusi szeretet és az Úr áldó jelenléte. Legalább a családunk legyen gyülekezetté!

2Mózes 7,1–25

AZ ELTÉVEDT JUH.

– 1. Sok beteget és haldoklót kerestem fel mostanában a kórházban. Vannak köztük olyanok itt, a halál árnyékának völgyében, akik harminc éve meghatározók számomra. Egy idős barátom súlyos beteg lett. Segítség nincs. Otthon szeretne meghalni. Retteg az éjszakától. A kórtermi, egyáltalán a kórházi viszonyok eleve betegítenek – mondja –, minden odaadás és szaktudás ellenére is. Tartja magát a barátom, és egyszer csak elcsuklik a hangja. Nagy vezető volt egykor, ma már senki sem emlékszik rá. Nem is vár semmit. Szeretne előremenekülni, hazamenekülni, nem megvárni a vergődést, a méltatlan halált – így fogalmazott (11–12).

– 2. Elveszett az ember: tévelygünk, (el)tévedünk, elveszünk. Kertelhetünk bármit az élet szépségéről. Jézus Krisztus nem kertel. Ő kimondja, hogy elveszettek vagyunk: a száz bárányból álló nyájból mind a százan. Ő mind a százat számon tartja. Ő, adott pillanatban az után az egyetlen után nyúl, aki éppen akkor a legelveszettebb. Egyenként számon tartja a Pásztor a nyáját, és mindig az éppen legelveszettebb a legfontosabb számára. Egyen-egyenként fel vagyunk írva… (12)

– 3. Ez az örömhír azt is jelenti, hogy nem enged elveszni bennünket, hanem utánunk jön, megtalál, és nagy az öröme felettünk (13). Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet (11). Ő azért jött, hogy egy se veszhessen el közülünk (14). Kik közül? Erre a kérdésre csakis az Úr adhat választ. Mi azért adjunk hálát, hogy minket megtalált. Ezért másokhoz is imádságos és cselekvő szeretettel forduljunk! Azokhoz is, akik Istent keresik, de a Bibliát még nem, vagy egyáltalán nem forgatják.

2Mózes 6,14–30

A KISGYERMEK PÉLDÁJA.

– 1. Ki a nagyobb? Az ember örök kérdése ez: naggyá lenni (1).

– 2. Jézus nem a szándékot utasítja el, hanem a „nagyság” bibliai, isteni értelmére tanít bennünket. Jézus Krisztus azért jött, hogy „naggyá” legyünk, életünk kiteljesedjen, az Ő akarata szerint (János 10,10). Istennek kedves nagyság azonban nincs megtérés nélkül, a mennyei Atya előtti leborulás nélkül, az Isten, életet megtartó akaratának alázatos, másokat is befogadó szolgálata nélkül (2). Megtérés nélkül értelmetlen vita a mennyek országáról, meg a nagyságról teológiai vitákat folytatni, mert sem a mennyek országa, sem a „nagyság” nem illet minket. Megtérés nélkül a „nagyság” csak rombol, pusztít, megbotránkoztat. Vagyis a „nagyság” megtérés nélkül: gőgös önimádat alázat helyett, zárt kaszt befogadás helyett, önzés szolgálat helyett (6–7).

– 3. Jézus odahívott egy kisgyermeket, és a kisgyermekre, mint példára mutatva szólt az Istennek kedves nagyságról. A kisgyermek tehát itt példa arra nézve, hogy az Isten gondolata szerint abban van az igazi „nagyság”, ha valaki tud „kicsi” maradni, képes magát megalázni, valamint nyitottá lesz a körülötte élőket befogadni, azoknak szolgálni. A kisgyermek egy bizonyos korig, minden rosszasága ellenére ragaszkodik szüleihez, és elismeri az apjától való függést! Hogyan érthetné a ma embere ennek a példázatnak bármely elemét is, hiszen a családokban sokszor nincs apa, nincs függés, nincs nevelés; hogyan lenne akkor alázat, befogadás, szolgálat… Korunkra szétesett az az alapvető normarendszer is, amit itt Jézus képként használ egy mennyei igazság megvilágítására (3–4). Adj megtérést, Urunk!

*

– Az ember örök kérdése ez: naggyá lenni. Bizony: sokszor hitetlenségünk jele a „nagyság” óhaja, a kiemelkedés vágya, a törekvés indulata, mint egyfajta örökélet-pótlék. A „nagyság” kapcsán egy sereg újabb kérdés vetődik fel. Mekkora ára van a „nagyságnak”? Mit jelen a „nagyság”? Feljogosít-e a „nagyság” arra, hogy gőgösen lenézzünk másokat, miközben nekem sok minden jár, ami a másikat nem illethet meg? Ki számít nagynak, milyen közegben, milyen mérce és értékrend szerint? A „nagyság” relatív: aki egy bizonyos körben sztár, én arról soha nem is hallottam; akit viszont én értékelek, azt mások akár le is nézhetik. Milliónyi szubkultúra darabolja a nagyságot is. Minden „nagyság” egyszer aláhullik, sikere alábbhagy, dicsősége elmúlik, személye nem számít többé, élete lejár, és nagy többségüket pedig elfelejtik… Ennek ellenére naggyá akarunk lenni, még Jézus közelében is versengünk, még a mennyek országában is olyan szigorú rangsort akarunk, mint itt a földön (1).

2Mózes 6,1–13

JÉZUS MEGFIZETI A TEMPLOMADÓT. Seregnyi teológiai kérdést hoz elénk ez a történet. Most csak egyet tudok ezekből kiemelni (az interneten a többi is olvasható).

– 1. Isten gyermekeinek boldog kiváltsága, hogy ők szabadok (Galata 5,13). Isten gyermekei abban a kegyelmi állapotban vannak, hogy hitük napról-napra erősödik, ezért mindenre nyitottak, mindenkit meghallgatnak, mindent megfontolnak, miközben ez a nyitottság csakis a saját hitüket erősíti (26).

– 2. Isten gyermekei szabadok, mert szabadságuk van arra, hogy „nem”-et mondjanak arra, ami ellenkezik Isten kijelentett és tökéletes akaratával (Cselekedetek 5,29), és ami – akármilyen csalafinta és kísértő módon, jónak és élvezetesnek is lenne feltüntetve – nem használ sem nekik, sem másoknak, sem a közösségnek, sem a világnak (1Korinthus 6,12).

– 3. Isten gyermekei szabadok, mert nem a külső kényszer, nem az előírt törvény kényszeríti őket az Isten akarata szerinti rend betartására. Isten ugyanis gyermekei értelmébe és szívébe véste az Ő üdvösséges rendjét (Jeremiás 31,33), ami az emberi élet kiteljesedésének, boldogságának egyetlen forrása (Zsoltárok 1,1). Isten gyermekei nem azért tartják be az Úr áldott törvényét, mert erre mások, félelmet keltve intik őket, főként a sok „nem szabad” tiltás megfogalmazásával, vagy ítéletes fenyegetésekkel. Isten gyermekei nem is azért igazodnak az Úr rendelkezéseihez, hogy kiérdemeljenek valamiféle jutalmat; hanem azért, mert ők Jézus Krisztusban már mindent megkaptak. Az üdvözült ember szabad ember.

*

– 4. Isten gyermekei úgy szabadok, hogy másokat soha meg nem botránkoztatnak szabadságukban. Isten gyermeke úgy gyönyörködik az Isten törvényében, hogy ez a gyönyörködés a külső rendet mindig betartja; és másokat is erre buzdít; még akkor is, ha a külső rend soha nem tökéletes megjelenítője az Isten rendjének. A külső rend fontos. Isten gyermeke nem forradalmár és nem is reformer. Isten gyermeke a Szentlélek által megújított ember. A külső rendet meg kell tartani, mert minden összeomlik. A „törvényt” be kell tartani. A külső keretek megújítása szükséges lehet, de imádságos, higgadt, szentlelkes átgondoltsággal, és soha nem önző, sértett, gyűlöletes indulatból. A kovász belülről keleszti a tésztát. Egyetlen kivétel létezik itt: amikor Isten kijelentett akaratával homlokegyenest ellenkezőre akarnának bennünket kényszeríteni; akkor ellent állunk. Ilyenkor Istennek kell engednünk, mint embereknek (Cselekedetek 5,29). Ez is üdvösséges szabadságunk része.

– 5. Isten gyermekei szabadok a zsidó és egyéb vallás rendelkezéseitől. Eredetileg ez a történet a zsidókeresztyének templomhoz, templomadóhoz, egyáltalán a zsidósághoz való viszonyát rendezte. A törvény szerint minden húsz év feletti férfi évi fél sekelt volt köteles templomadó címén megfizetni, ami Jézus korában két drachmának felelt meg (2Mózes 30,11–16). Jézus példázata arra utal, hogy a római polgár nem fizetett vámot vagy adót, hanem csak az idegen. Jézus szerint Isten gyermekei szabadok ebben: ők megszabadultak a zsidó kultuszi előírásoktól. De az elődök örökét tisztelik, botránkozást nem okoznak, a templomadót megfizetik. Az „új” az „ó” örökségén épül fel; a fundamentum pedig Jézus Krisztus (25–27).

– 6. Szabadok vagyunk adni! Ez a bibliai szakasz az adakozás kérdését is elénk hozza. Isten gyermekei számára fontos az egyház ügye ebben a világban, ahol mindent pénzért mérnek. Ezért fontos az adakozás. Olvassuk el, amit Isten Igéje mond a tizedről (4Mózes 18,21), a tized tizedéről (4Mózes 18,26) és magáról az adakozásról! (2Korinthus 8–10 fejezetek) Az tud adakozni, aki előtte önmagát adhatta az Istennek, vagyis aki Isten gyermekévé lehetett, kegyelem által (2Korinthus 8,5). Az Isten gyermekei önként, erő szerint, jókedvűen adnak (2Korinthus 9,7); és rendkívüli helyzetekben erő felett adakoznak, még szegénységükben is, mert nincs az a szegény, akinek ne lenne mit továbbadni (2Korinthus 8,2). Az újabb csodálatos halfogási történet, a hal szájában az egy ezüstpénzzel, azt hirdeti, hogy Isten megadja mindnyájunknak azt, amit az Úr ügyére szánhatunk; sőt annál többet is ad. Egy ezüstpénz ugyanis kettejük számára, azaz Jézus és Péter számára is meghaladta az előírt templomadót (27).

2Mózes 5

AZ EPILEPSZIÁS FIÚ MEGGYÓGYÍTÁSA.

– 1. Jó volt, mindennél jobb volt Jézussal lenni, fent a hegyen, és beletekinteni az örökkévalóság ígéretes, maradéktalan valóságába.

– 2. Lejövet a hegyről, a völgyben azonban újra szembesülni kellett az emberlét minden nyomorúságával: testi-lelki-idegi betegség, súlyos szenvedés, kiszolgáltatottság és tehetetlenség. Eljön az az időszak, amikor nem tudnak meggyógyítani bennünket. Döbbenetes az a pont, amikor a beteget már az orvosok is a „sorsára” bízzák (14–16).

– 3. Itt azonban súlyosabb dologról van szó, mint testi betegségről. Itt arról van szó, hogy Isten gyógyító hatalma helyett megszállt bennünket a gonosz. Minden mértéktelenség, minden félelmekkel teli idegeskedés, minden pótcselekvés, minden mánia, minden szenvedélybetegség erre utal. Jézus nélkül megszállottak vagyunk! Csak Ő tud segíteni rajtunk, aki a gonosznál is nagyobb hatalom! Csak Ő szabadíthat meg bennünket. A szabadítás több, mint a gyógyulás (18–19).

– 4. Igen, kicsi a hitünk, mustármagnyi sincs. Sőt, gyakran vagyunk hitetlenek és elfajultak. Milyen a mi nemzedékünk? Bizony tűrhetetlenek vagyunk, és Urunk még mindig tűr bennünket! Tart még a kegyelmi idő (17). A tanítványok tehetetlensége is erre mutat rá: csakis az Úr tud megszabadítani! (18)

*

– 5. Mindezeken túl, ez az evangéliumi rész azt is egyértelművé teszi, hogy egyetlen kapaszkodó marad nekünk: a Jézus Krisztusba vetett hit, valamint az Isten akaratára, kegyelmére való hagyatkozás. Jézus rászólt a betegre és az meggyógyult. Ma is csak Ő tud meggyógyítani minket. Ne felejtsük el: Ő már meggyógyított, hiszen örök életünk van. Ez a gyógyulás maximuma: a szabadulás! Az élő hit mindent ennek a bizonyosságnak valóságából kiindulva szemlél. Egy mustármagnyi hit elég! Az Úr adja ezt a piciny, de mindenre elégséges hitet, az imádság és a böjtölés által (19–21).

– 6. Az epilepsziás fiú esete konkrét nyomorúság, de rámutat „hasadt” életünk tényére: hol tűzbe, hol vízbe esünk, de az eredmény ugyanaz; mindegyik egyaránt halálos. Lehetünk gazdagok, vagy szegények; fiatalok, vagy idősek; egészségesek, vagy betegek; földi életünk kimenetele ugyanaz. Az Úr a mi gyógyítónk! Az Úr a mi szabadítónk!

2Mózes 4,18–31

JÉZUS MEGDICSŐÜLÉSE.

– 1. Egyik éjszaka, nem tudtam aludni, próbáltam dolgozni, a háttérben, a tv-ben egy zenekar koncertje szólt. Ügyet se vetettem rá: háttérzörej…, majdnem el is kapcsoltam. Aztán azt vettem észre, figyelem a zenét: remek fúvós hangszerelés, nem a megszokott, tucat popzene, hanem valami más. A végén már csak arra figyeltem, kiderül-e végre: kik ezek? Parov Stelar budapesti koncertje volt. Sok más mellett az ragadott meg, hogy egy szám ugyanaz a téma, amit parádés változatossággal, fúvós harsogással ismételnek; közben a százezres tömeg velük együtt tapsolja, dúdolja, énekli azt. Most is bennem zengenek a dallamok…

– 2. Miért említem ezt? Azért, mert Jézus megdicsőülése rámutat keresztyén hitünk és életünk egyetlen témájára, amit minden variációban újra- és újramondunk: Ő a mennyei világ világosságát, ragyogását hozta el földi életünk homályába (2); az öröklét bizonyosságát (3), a valóságos jót, mert az Ő közelében „jó lenni” (4–5). Jézus Krisztus az Atya biztató, utat mutató, félelmeket tompító, megváltó szava hozzánk, halandó emberekhez (8). Ő megszólít minket, hogy legyen erőnk, reménységünk és örömünk a „hegyről” lemenni a „völgybe”, és ott csakis Őt látni, hirdetni és élni, bármit teszünk is (3). 

– 3. Ő, az Úr Jézus Krisztus, a mi egyetlen üzenetünk. Mindent látunk, mindenre nyitottak vagyunk, de csakis Jézus Krisztusra tekintve, az öröklét üdvösséges távlataiba helyezve értékelünk mindeneket. Nincs más igazodási pont, nincs más látásmód, nincs más kapaszkodó, csakis Jézus egyedül!

2Mózes 4,1–17

JÉZUS KÖVETÉSE. Jézus követése önmegtagadás és kereszthordozás (24).

– 1. Jézus Krisztus az élet Ura! Nem az élet megtagadásáról van szó Jézus Krisztus követésében, hanem a saját határtalan önzésem megtagadásáról, éppen azért, hogy kiteljesedhessen az élet; mások élete, és ezáltal az én életem is.

– 2. A kereszt hordozása nem Jézus Krisztus páratlan, megváltó keresztjének hordozását jelenti, hanem éppen az Ő keresztjének erejébe kapaszkodva, a ránk rótt „keresztünk” hordozását fejezi ki: megharcolni a hit harcát önmagunkkal; elfogadni Istentől kapott kereteinket, életutunkat, és abban kiteljesedni; valamint hitvallóan képviselni Jézus Krisztust, aki a feltámadás és az élet (János 11,25).

– 3. Jézus Krisztus követésében soha nem a kereszté és az önmegtagadásé a végső szó, hanem mindig az életé és az üdvösségé.

*

–  4. Az ember nyomorúsága az, hogy mindig csak nyerni akar, aztán még többet akar nyerni, végül az egész világot meg akarja nyerni, „itt” és „most”. Félelmetes ez a törekvés.

Gondoljuk át Jézus kijelentését: Aki elveszti az életét énértem, az megtalálja azt (25). Az élet Urát követni azt jelenti, hogy „elvesztünk”, azaz leteszünk hitvány dolgokat örök gazdagságokért. Üres kézbe lehet maradandóan értékes ajándékokat adni. Akinek mindenfélével tele van a keze, az értelme, a szíve, az már nem tud az örök érték után nyúlni. Aki tud adni és elengedni, az szabaddá válik.

Nagy ára van minden birtoklásnak, minden nyerésnek. Homokként pereg ki a kezeink közül az, amit görcsösen markolászunk. Kifolyik a kezeink közül az egész élet is, mint a markunkból a víz. Mit használ ez? (26) Gyakran mondjuk: Mennyi mindene volt, és meghalt….

De Jézus itt sokkal fontosabb intést fogalmaz meg ennél. Miközben gátlástalanul birtoklunk vagyont, hatalmat, hírnevet, „nőt”; vagy éppen azon dühöngünk és gyűlölködünk, hogy nekünk ebből nem jutott (ezek ugyanazon önzésünk két pólusát képezik), közben kárt vall az életünk. Mert lesz számadás (27).

– 5. Mi nem tudjuk az életünket ebből a nyomorúságból megszabadítani, kiváltani, megváltani. Mi nem tudjuk a saját életünket megtartani, hogy ebben az önző, csak önigenlésre kísértő nyomorúságban ne bukjunk el és ne hulljunk alá.

Jézus Krisztus a mi megtartónk (26).

Őt követni azt jelenti, hogy az Ő kegyelmére hagyatkozunk.

Ez a kegyelem újjászül az életre, és mivel miénk az élet teljessége, már nem okoz gondot az önmegtagadás és a kereszthordozás. Nincs mit nyerni és veszíteni, mert minden a miénk (2Korinthus 6,10).

De jó tudni, hogy az Úr jön, Ő itt van, Ő visszajön, kegyelmével és országával körülölel, és majdan színről színre meglátjuk Őt.

Meghalunk ugyan, de mégsem látunk halált (28).

2Mózes 3

JÉZUS ELŐSZÖR SZÓL NYÍLTAN HALÁLÁRÓL ÉS FELTÁMADÁSÁRÓL.

– 1. Jézus küldetése nem a siker és a dicsőség. Jézus küldetésében benne van a kereszt és a szenvedés. A kereszt benne van Isten gondolatában. Jézusra tekintve nem öncélú szenvedésről, hanem megváltó szenvedésről van szó, olyan isteni szeretetről, amely nem emberi módon akar győzni, és amely nemcsak barátaiért (János 15,13), hanem ellenségeiért is meghal (Lukács 23,34).

– 2. Sajnos, mi mind a mai napig nem vesszük tudomásul, hogy a tanítvány nem különb a Mesterénél (Máté 10,24). Mi sikert és dicsőséget akarunk, látványos missziót, prezentáción grafikonokkal megtervezett és kimutatott eredményeket. Ez Péter gondolata is, amikor tiltakozott Jézus szenvedése és halála ellen, mert ő és a vele lévők dicsőséges, mások felett győzedelmeskedő Messiást vártak (22). Ez a mi gondolatunk is. Ez az emberi gondolat; ez a görög, a római, a zsidó, az egyetemes emberi gondolat: győzni, nagynak lenni, sikerre jutni, az ellenséget letaposni, „istenivé” válni. Jézustól is ezt várták.

– 3. Jézus erre az emberi gondolatra mondja: „Távozz tőlem, Sátán…, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (23) Mi mindig megkerüljük az isteni gondolatot, valamint a krisztusi küldetés lényegét, Jézust és Igéit emlegetve is, és ezzel olyan életet élünk, amelyben a legkegyesebben is mi maradunk a középpontban: az én boldogságom, az én győzelmem, az én dicsőségem.

– 4. Pedig ebben is Jézus Krisztus követése lenne a tanítványság, amelynek végén ott a legnagyobb bíztatás, távlat és ígéret: meg kell halnia, de harmadnapon feltámad! (21) Nincs más megoldás. Van győzelem, de csakis Krisztusban! Ez a győzelem túlmutat a földi világ keretein, az örök életre; de csakis ez a krisztusi győzelem áldhatja meg az „itteni” világot is. Ezért az örök életbe vetett hit valósága és komolysága döntő, erre a világra nézve is.

2Mózes 2

PÉTER VALLÁSTÉTELE.

– 1. Boldog az az ember, aki Jézusban meglátja a Krisztust, az Isten Fiát, a Megváltót, kiúttalan életének szabadítóját. Ezt a csodát Isten Lelke végzi el: meglátni terhelt és halandó életünk egyetlen megoldását, az Urat. Nem test és vér, vagyis nem emberi erőlködés, nem emberi rábeszélés, meggyőzés, ügyeskedés nyitja meg az ember értelmét és szívét az evangélium előtt, hanem Isten Lelke jelenti ki azt nekünk. Ez kegyelmi állapot (13–17).

– 2. Jézus Krisztus erre a kijelentésre, az Ő megváltó szeretetének felismerésére építi fel az egyházát. Vagyis az egyház tagjai Jézust Úrnak, Megváltónak tartják, és erre a megváltó szeretetre, mint biztos kősziklára építenek, amelyen sem bűn, sem betegség, sem halál, sem gonosz nem lehet úrrá. Egyedül Krisztus a kőszikla, egyedül Őt nem győzte le a bűn, a halál és a gonosz hatalma (18).

– 3. Aki pedig felismerhette Isten megváltó szeretetét a Jézus Krisztusban, az mindjárt szolgálatot is kapott, hogy a maga helyén hirdesse és élje az evangéliumot, amely megnyitja számunkra a mennyek országának kapuját, már itt a földön is. Valóban, a menny üdvösséges öröme és ereje van ott, ahol Jézus Krisztust hirdetik és befogadják. Isten nyitja meg ezt a kaput. A kapu Jézus Krisztus (János 10,9). A kulcs pedig az evangélium hirdetése. Ez a kulcs, a szolgálatunk nyomán nálunk van, mert az evangélium hirdetése által adatik bűnbocsánat és örök élet… Valóban, az evangélium hirdetése által Isten megold, vagy megkötve hagy bilincseket, a hit és a hitetlenség, vagyis az evangélium hirdetésére adott válasz nyomán. Boldog az, ahol oldódnak a bilincsek és nyílnak a zárak (19).

2Mózes 1

A FARIZEUSOK JELT KÍVÁNNAK.

– 1. Fogékonyak vagyunk minden gonoszságra és paráznaságra; mindenre, ami e-világi kincs, szépség, hatalom, okosság, tehetség, tudomány. A műholdaknak is hiszünk az időjárást illetően. Persze ezzel önmagában semmi gond nincs. Fogékonyak vagyunk minden „lelkizésre”, spiritualitásra, minden ebből fakadó kegyességre és vallásosságra, noha ezek a saját „lelkünk”, pszüchénk termékei, és többnyire nem az Isten kijelentésére, Igéjére alapoznak. A másik véglet szerint: fogékonyak vagyunk arra is, hogy az Igét betű szerint értelmezzük, és egyes szigorunkban a saját indulatunk feszüljön (2Korinthus 3,6). Ezekben a „lelkizésekben” minden rólunk szól, még Istent emlegetve is. Gonoszságunk önzés, paráznaságunk állandó újítgatás, csak azért, mert a régit hűtlenül meguntuk; de paráznaság az is, amikor a régihez mereven ragaszkodunk, miközben gondolatban már rég valami mással kokettálunk. A farizeusok és a szadduceusok is ilyenek voltak (1–4).

– 2. Ez a gonosz és parázna lelkület nem fogékony az igazi és egyetlen mennyei jelre, a megváltást, az egyetlen megoldást ajándékozó, isteni csodára, az Úr Jézus Krisztus halálára és feltámadására (1Korinthus 1,23). Azon vagy megbotránkozik, vagy csupán eszköz számára, hogy saját „szigorú”, vagy „lelkesedő” kegyessége által érvényesítse a saját igazát és akaratát. Milyen gyengék, értetlenek, kishitűek az egykori tanítványok, akárcsak a maiak (8). A földi kenyér, jólét kívánása mindent felülír. Mindannyiónkat kísértenek a „kenyérgondok”: ha nincs „kenyér”, azért; ha van „kenyér”, akkor meg azért, hogy több legyen. Ugyanakkor milyen döbbenetes, hogy milyen nehezen ér el bennünket az, ami túlmutat ezen a világon, éppen azért, hogy megáldja ezt a világot. Mennyire nem értjük az Úr szavát, mennyire nem bízunk ígéreteiben és hatalmában! (9) Pedig minden nap az Úr kegyelme; „kenyérszaporítási” csoda, bőséges maradékkal (5–10).

– 3. Minden igehirdetés és hitbéli keresztyén bizonyságtétel, mint az Úr szava, arra emlékeztet minket, hogy Jézus Krisztus feltámadott, ezért „több az élet” (Lukács 12,23). Isten a mindennapi kenyerünkről is gondoskodik, és megóv bennünket a gonoszság és a paráznaság minden formájától, annak dagadó kovászától; hogy aztán fogékonnyá legyünk az Ő Lelke által Jézus Krisztus megváltó evangéliumára. Csak Ő végezheti el ezt a csodát, Őtőle való fogékonysággal (11–12).

1Mózes 50

NÉGYEZER EMBER MEGVENDÉGELÉSE.

– 1. Elfáradnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30). Egy határon túl kidőlünk (32). Nincs mindenre erőnk! Jézus Krisztusban mindenre van erőnk (Filippi 4,4), amire Ő megbíz bennünket, és amihez Ő – aki ismeri Istentől kapott „kereteinket” – erőt is ad nekünk. De az emberi lehetőségek végesek: kidőlünk sokféle nyomorúságban, betegségben (30), kidőlünk éhségben és szomjúságban, testi és lelki gyengeségben, kimerültségben (32). Kell az alvás, kell a pihenés, kell a testi, lelki, hitbéli táplálkozás, kell a feltöltődés, hogy méltó hűséggel bírjuk addig, ameddig az Úr kirendelte.

– 2. Jézus Krisztus szánakozik „dülöngélő”, „instabil” életünkön. Lehetne sorolni, hányféleképpen dülöngél az életünk, és hogy mi mindent jelent ez a kifejezés ránk nézve… Jézus Krisztus szánakozik azon, amivé lett az életünk: „a pusztában” küzdünk, éhezünk, szomjazunk, a magunk erejében bízva kidőlünk, megbetegszünk, meghalunk (32). Ő szánakozik tanítványai tehetetlenségén, mert nem tudják jóllakatni az éhes sokaságot (33). Jézus azonban nemcsak szánakozik; hanem megszán, isteni hatalmával cselekszik, segít, megoldást és szabadulást ad; majd értünk maghalva és feltámadva megvált, azaz végérvényesen megszabadít bennünket (15,14–38).

– 3. Jézus Krisztus nem enged végleg „kidőlni” minket! A sokaság csodálkozik a sok beteg meggyógyításán, a sok, kimerülten „dülöngélő” ember megelégítésén, ezért dicsőítették a menny Istenét (31). Ők észrevehették a csodát, és dicsérhették ezért az ajándékozó Urat! Mi ennél is sokkal többért magasztalhatjuk az Urat; hiszen ha Ő „itt” már nem segít meg, ha „itt” már enged „kidőlni”, mi akkor is dicsérjük Őt; mert örökkévaló, maradandó gyógyulásunk és megelégítésünk van, amelyben már soha nem betegszünk meg és soha nem éhezünk meg…

1Mózes 49

A KÁNAÁNI ASSZONY.

– 1. A nyomorúság minden ember közös tapasztalata, a kulturális, vallási, nemzeti sokszínűség ellenére is. Az ember sokféle tekintetben kegyetlenül meggyötörhető, gonosznak kiszolgáltatott és krisztusi megváltásra szoruló lény (22); akárcsak ez a tíruszi asszony és beteg lánya (21).

– 2. Ez az asszony csak a származása szerint volt kánaáni, pogány asszony; valójában az Úr gyermeke volt, aki felismerhette Jézusban a Megváltót, és hűségesen kitartó hitével Őhozzá fordulhatott (22). Lám, a távollévőket is közellévőkké teheti az Isten (Efezus 2,12). A hit határai szélesebbek a mi határainknál.

– 3. A hit mindig, kitartóan kopogtatva, ráhagyatkozik az Úr kegyelmére! Ez a kegyelem hatalmas, gyógyító, szabadító kegyelem. Az asszony, Jézus hallgatása és kétszeres kemény elutasítása ellenére sem szűnt meg hitének bizonyosságával kopogtatni az Úr kegyelménél (23–27). Jézus elutasítása próbatétel volt. A hit embere mindvégig kitart (Máté 24,13). Az Úr kegyelméből egy morzsa is elég (27). Az Úr kegyelme gyógyulás; a maradandó gyógyulás pedig az örök élet.

1Mózes 48

JÉZUS TANÍTÁSA A TISZTASÁGRÓL – II.

– 1. Jézus rámutat arra, hogy igeértésünk, igemagyarázatunk, teológiai rendszerünk, ebből következő történeti hagyományaink ereje gyakran felülírja az Isten valóságos akaratát: az Isten és emberszeretet parancsát (15,1–9). Önmagunkat, identitásunkat védjük, életünkkel és vérünkkel, de mindenekelőtt a másik valamiféle bántalmazásával; és ebben látjuk kiteljesedni életünk „hűségét”. De kihez, mihez vagyunk hűek valójában?

– 2. Ennél azonban még nyomorúságosabb az a helyzet, amikor Isten szeretetét már nem is említve, az emberszeretetre hivatkozva, minden hagyományt felszámolunk, mindent összekeverünk. Ilyenkor éppen ez a keveredés lesz kötelező „hagyománnyá”. Az emberre hivatkozunk, már csak az emberre, vagy emberi indulattal és emberi értelmezésekkel az Istenre. Ám, milyen szándékok vannak a háttérben?

– 3. Isten akarata, a törvény célja, Isten és a másik ember szeretete. De a másik embert nem tudjuk szeretni addig, legfeljebb szájjal „hitetni”, amíg Isten, Jézus Krisztusban megmutatott, megváltó szeretete újjá nem szüli a szívünket, az életünket (19); nemcsak az enyémet, hanem a közelemben és a távolamban élőét is; hogy istentiszteletemből következő emberszeretetem nyomán ne legyek azonnal a durva, tisztátalan, önző, „régi világ” áldozata. Jézus pontosan leírja ezt a világot: gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, istenkáromlások (19–20). Ezekből kell megtérni.

– 4. Mivel az újjászületést Isten kegyelme végzi el, és nem mindenki, nem is egyszerre tér meg, ezért az élő hit természete az „áldozat”. Az Úr szeretetéből következő emberszeretet következménye az áldozat: odaadom magam a másikért, felvállalva a krisztusi szeretettel járó sokféle visszaélést is.

1Mózes 47

JÉZUS TANÍTÁSA A TISZTASÁGRÓL – I.

– 1. Áldozati ajándékká lett az, amit a jeruzsálemi templom számára felajánlottak. Ettől kezdve ez a felajánlás érinthetetlenné lett, még akkor is, ha sokkal később került felhasználásra a templomi istentisztelet során. Nemcsak a szokássá lett rituális mosakodásokat (1–2), hanem ezeket a felajánlásokat is megtisztítónak tartották… (5)

– 2. Amikor valaki nem akart segíteni a másikon, akár a saját szülein, vagy bárki más rászorulón, akkor kimondta arra, amivel embertársát megsegíthette volna, hogy az áldozati ajándék (5). Így a törvényt megtartotta, a segítség elmulasztását Istenre hivatkozva igazolta, lelkiismerete nem vádolta. Nyilván bevett gyakorlat volt ez Jézus korában, azért említi Urunk ezt a konkrét esetet. Így lett az Isten törvényéből, annak lényegéből, az Isten és emberszeretet parancsából egy olyan hagyományrendszer, amely nemcsak önmaga fennmaradását biztosította, hanem kiváló ürüggyé lett arra, hogy az emberi gyarlóság ezzel elfedje magát. Mindig valami bevett, „nemes ügy” mögé rejtőzve képviseljük önmagunk tisztátalan önzését. Minden vallás, bármely emberi szerveződés minden szintje így működik. Nem mutogathatunk egymásra! Te is így „működsz”, aki éppen e sorok olvasása közben a másikra gondolsz (3–6).

– 3. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb! Erről majd holnap. Urunk könyörülj rajtunk, mert tisztátalanok vagyunk: a szánkkal sokan tisztelünk Téged, de a szívünk mégis távol van Tőled, és így távol vagyunk egymástól is! (8) Terád hivatkozva, valamint Tőled kapott hagyományainkra hivatkozva támadunk egymásra, mint akik birtokosai a helyes értelmezésnek és az igazságnak.

1Mózes 46

JÉZUS A TENGEREN JÁR.

– 1. Ments meg, Uram! Közös kiáltásunk ez, amikor már messze eltávolodtunk a parttól, amikor már nem lehet visszafordulni, amikor már csak előre lehet „hajózni” (24). Közös kiáltásunk ez, amikor „beesteledett” (23), amikor „hullámok rémítenek” (394. dicséret 2. verse), amikor „ellenszelünk” van (24), amikor a „rémek és más idegen hatalmak kísértenek” Urunk megpillantása helyett (26). Közös kiáltásunk ez, amikor Péterhez hasonlóan fogadkozunk, meg Jézusra és a hitünkre hivatkozva látványosan „nagyzolunk”, „vízen járunk”, majd kiderül, hogy gyenge emberek vagyunk és süllyedünk (28–30).

– 2. Ments meg, Urunk! Így kell kiáltanunk: mert nem könnyebb, hanem nehezebb lesz az ember élete, ha Jézus Krisztussal jár; de boldogabb, szebb lesz az ember élete: és csak így lehet élni, csak így érdemes élni! Az Urat követve Isten akarata a mérce, még több a kísértés, még nagyobb a harc, de ez a harc a hit harca! (1Timóteus 6,12) Tehát kiáltanunk kell, hogy megmentsen minket az Úr! Kegyelmi állapot, hogy kiálthatunk!

– 3. Ments meg, Urunk! Nem vízen járni kell, hanem Jézushoz fordulni kell, Őt követni kell és lehet, az Ő kegyelméből. Ez nagyobb csoda még a vízen járás csodájánál is. Jézus Krisztust követve hűen „járunk az élet vizein”, és soha nem veszhetünk bele abba; még akkor sem, ha egyszer majd „itt” elnyelnek a habok (28–31).

– 4. Bízzunk az Úrban, ne féljünk! (27) Kiáltsunk Őhozzá segítségéért, ha süllyednénk! (30) Ő kezet nyújt, hitet ajándékoz és megerősíti gyenge hitünket (31).

1Mózes 45

ÖTEZER EMBER MEGVENDÉGELÉSE.

– 1. Jézus is gyakran megállt egyedül az Atya előtt (13). Ő, akit betöltött a Szentlélek, mennyei erővel, mégis folyamatosan elkérte azt. Ha Jézus Krisztusnak szüksége volt erre, mennyivel inkább szükséges ez nekünk, akik gyarlók és erőtlenek vagyunk. Ahhoz, hogy más emberekkel áldottan találkozhassunk, először az Úrral kell találkoznunk. A testvérek áldott közössége is először a belső szoba csendjében kezdődik, egyedül az Úrral. Isten az embert önmaga és a másik ember számára teremtette. Az ember legnagyobb nyomorúsága azonban az, hogy kiszakadt az Istennel való éltető közösségből, és ezáltal a másik ember is gyakran terhes „feladattá” lett számára: szeretni, bátorítani, segíteni, gyámolítani, gondozni, elhordozni, elszenvedni, formálni a másik embert… Ebben mi gyakran elfáradunk, kimerülünk; halálosan elfárasztva egymást. Ezért egyedül kell lennünk egy kicsit, magunkban az Úrral, hogy újra erőt gyűjtsünk egymáshoz.

– 2. Jézust nem hagyták egyedül, nem hagyták békén. Ő azonban megváltó erejével, szeretetével, türelmével megszánta, meggyógyította és megetette az éhes és beteg sokaságot (14). Jézusnál kifogyhatatlan volt a mennyei gazdagság tárháza, amely még a keveset is „jóllakásig” eléggé formálta; olyannyira, hogy még „maradt” is (19–21). Ez egy csoda, mennyei jel, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

– 3. Mi ilyen csodákra nem vagyunk képesek. Mi, az Úr nélkül, az élet nagy problémáival kapcsolatban tehetetlenek vagyunk: legyen az testi, vagy lelki éhség; testi, vagy lelki kín és betegség; nem is beszélve a halálról (16–17).

– 4. De ez a jel hirdeti, hogy hit által még nagyobb csoda adatik nekünk: a kevésben meglátni a sokat, a megelégedés lelkületével. Vegyük észre: közöttünk még a legszegényebbnek is annyija van, hogy több, mint elég, és még marad is belőle másoknak (20). Ezzel a lelkülettel még ma is megoldhatnánk a világban éhezők nyomorúságát. A hit az, amely jól tartja az ember lelkét, életét is; amelyet pedig semmilyen e-világi kenyér és hal nem tud jóllakatni. Fogjuk meg amink van, vigyük Jézus Krisztus elé (18), tekintsünk mi is az égre, mondjunk áldást, éljünk vele és adjuk tovább másoknak. Közben Isten majd cselekszi a csodát (19).

1Mózes 44

KERESZTELŐ JÁNOS HALÁLA.

– 1. Akiben felébred a lelkiismeret, annak Istennel van dolga. Ilyenkor az Ő kegyelme „piszkálta” meg a lelkünket Szentlelke által, hogy hitre, megtérésre, bűnbánatra és új életre segítsen. Isten kegyelme végzi el azt is, hogy a lelkiismeret-furdalás rémképeiből megtérés legyen. A lelkiismeret működése még nem megtérés, csak isteni jelzés: Fordulj meg most, mert nem jó irányba mész!

– 2. Heródes Antipász (Kr. e. 4 – Kr. u. 39), Nagy Heródes fia volt, aki apja birodalma örökének negyedén, Galilea tartományban uralkodott, mint fejedelem. Apja hatalmának töredékével rendelkezett Antipász, de kegyetlensége és erkölcstelensége felért apjáéval. Az itt leírt történet elénk tárja Heródes Antipász minden istentelen tettét: házasságtörés, saját feleségének elbocsátása a testvérének feleségéért (emiatt elbocsátott feleségének apjával háborúba keveredik), mulatozás, bor, tánc, megtetszik neki újabb feleségének lánya, felhevült és felelőtlen ígéret (bármit kérhetsz), féltékenység, hatalmi és politikai játszmák (Antipász félt Keresztelő János mozgalmától, de kivégeztetni sem akarta Keresztelőt, mert a nép prófétának tartotta), gyilkosság, totális szétesés… (5–11)

– 3. Amikor Jézus hírét hallotta ez a fejedelem (1), egy pillanatra „lelkiismeret-furdalása” lett, vagyis inkább megrémült, mert eszébe jutott életének rengeteg gonosz tette közül az, amikor azt a Keresztelő Jánost börtönbe vettette, majd kivégeztette (2), aki az Isten útjára intette őt (3–4). Jézusban Keresztelő Jánost látta… Ki itt a menthetetlen? Látszólag Keresztelő János, aki meghalt az Úr ügyéért. Valójában azonban Heródes Antipász a menthetetlen! Krisztus, kegyelmezz: amikor Szentlelked „megérinti” a lelkünket, az életünket, akkor ne megkeményíts, hanem téríts meg minket, ments meg! Kérünk, ne engedj bennünket soha ilyen mélységekbe!

1Mózes 43

JÉZUS NÁZÁRETBEN.

– 1. Akit közelebbről ismerünk, aki közöttünk nőtt fel, akit már megszoktunk, akit tegezünk, azt nehezebben tudjuk tisztelni; főleg, ha számos gyengeségére is fény derült ebben a közelségben. Éppen áradoznak valakiről, a fülem hallatára, én viszont jól ismerem az illetőt, ezért csodálkozva hallgatom a dicséreteket. A messziről jött ember azt mond, amit akar, és az ismeretlensége miatt érdekesebb és tiszteletet érdemlőbb az illető; egy darabig. De aztán kiderülnek a dolgok. Senki és semmi sem az, aminek elsőre látszik.

– 2. Jézusra is ezzel a gyanúval tekintettek a názáretiek, hiszen közöttük nőtt fel, ismerték a szüleit, az egész családját. „Nehogy már Jézus tanítsa őket bármire is.” Még azt is mondhatnánk, hogy sok esetben jogos ez az emberi tapasztalat, amit csak hitben lehet levetni, és a magunk nyomorúságából kiindulva, az Úr színe előtt, mégis megbocsátó szeretetté és tiszteletté formálni, a másik irányában…

– 3. Egyedül Jézus az, akinek a közelében kiderül, hogy Ő nem más, mint amit mutat magáról. Ő az egyetlen, akiben nem csalódhatunk! A názáretiek is hallották Jézus bölcsességét és csodáit (54), de nem látták meg Jézusban a Krisztust. Megbotránkoztak Jézusban! Ez a názáreti lelkület, amely ma is kísért, és legfeljebb ember példát, erkölcsi hőst, csodadoktort lát Jézusban, de nem az Isten Fiát, a Megváltót, aki meghalt és feltámadott értünk (57).

– 4. Ahol nem hisznek az Úrban, ott nem is történnek csodák. Először mindig a hit bátor ráhagyatkozását adja nekünk az Úr, utána kapjuk a hit bizonyítékait, utána lesz szemünk a csodákra; sőt, csodák és bizonyítékok nélkül is hiszünk az Úrban! (58)

1Mózes 42

AZ ELREJTETT KINCS, AZ IGAZGYÖNGY…

– 1. Az Isten országa kincsének és igazgyöngyének valósága és értéke „elrejtett”: meg kell találni, észre kell venni, meg kell különböztetni a hamistól; és minden egyebünket oda kell érte adni, hogy az a „drága kincs” a miénk lehessen.

– 2. Isten kegyelme segít megtalálni, észrevenni, annyi hamisan csillogó lom között az igazit, a valódit, az örök, elvehetetlen, soha meg nem avuló kincset (6,19–21), a hamisítatlan igazgyöngyöt. Örül az, aki megtalálhatta, megláthatta (44; 46). Nem vagyunk „jók” ebben, egyre inkább nem! Egy sereg mulandó „kacat” terhel bennünket, szinte ránk omlik és agyonnyom. Nem sorlom! Gondolj csak bele! Pedig mit érnek mindezek, ha menni kell majd innen. Kegyelem Istene, jöjj segítségünkre!

– 3. Aki rátalált az Isten országának kincsére, az mindenét eladja (46), mert más már nem számít, csak ez! Pontosabban fogalmazva: minden „itt ránk bízott” csak úgy számíthat igazán, csak úgy sáfárkodhatunk azokkal hűségesen, ha az Isten országának kincsét, a Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott örök életet megtaláltuk, és azt nem cseréljük be, hamis, mulandó kincsekre. Nagyon is számítanak az „itteni kincsek” is, ha azokat az Úr bízta ránk, és azokkal az Isten országának rendjében „gazdálkodunk”; amíg tehetjük. Mindent akarunk, és nem marad semmink! Egyet kell megragadnunk: Őt; és miénk lesz minden. Kegyelem Istene, jöjj segítségünkre!

1Mózes 41,37–57

A BÚZA ÉS A KONKOLY PÉLDÁZATÁNAK ÉRTELME. Joó Sándor igehirdetése, Jézus magyarázata nyomán, meghatározó számomra „A búza és konkoly” példázata kapcsán.

– 1. Jézus példázata arra nézve nem ad feleletet, hogy micsoda a gonosz, hogy néz ki, honnan van, miért létezhet ezen a világon. Ezek elméleti kérdések.

– 2. De a példázat szemléletesen tárja elénk a letagadhatatlan tényt, hogy ebben a világban mindig „kettős magvetés” történik: a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a búza és a konkoly mindig együtt növekszik a világ szántóföldjében. Gondolj csak bele: legszentebb, legtisztább gondolatod születésekor azonnal megszületik annak ellenkezője is benned. Így van ez bennünk, körülöttünk, mindenütt…

– 3. Jézus nem azt mondja, hogy a búza a hívő ember, a konkoly a hitetlen ember! Jézus itt nem hívőkről és hitetlenekről szól, hanem az Isten országának fiairól és a gonosz országának fiairól. Megdöbbentő, hogy Jézus a „gonosz” kifejezéssel nem a hitetleneket illeti, hanem azokat, akik magukat, mások ellenében, hívőnek tartják, és folyton azt mondogatják: „Uram, Uram!” Ezeknek azt feleli Jézus: „Nem tudom, honnan valók vagytok, távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!” (7,21–23)

– 4. Jézus nem engedi a szolgáknak, hogy kiszaggassák a konkolyt a búza közül (13,29), ugyanis mi nem tudjuk a kettőt megkülönböztetni egymástól. Csak a „beérés”, az aratás napján, az Úr által elküldött angyalok lesznek képesek erre (41). Ki a konkoly és ki a búza? Ne felejtsük el azt, hogy István vértanú megkövezőinek társaságában ott volt a későbbi Pál apostol. Akkor még konkolynak tűnt volna, de valójában „elkésett búzaszál” volt ő, akit beérlelt az Úr. Ki a konkoly és ki a búza? Ebből a szempontból mindig csak magadra nézz. Nagy meglepetések várnak majd bennünket az aratáskor. Soha ne azt nézd, milyen egy ember, hanem mindig arra tekints, hogy milyenné tehetné őt az Isten hatalma! Tekints reménységgel a másikra, és Isten szigorával tekints önmagadra! A nagy tisztázás az Úr kezében van!

1Mózes 41,1–36

A MUSTÁRMAG ÉS A KOVÁSZ.

– 1. Annyi minden rejtett (35). Olyan dolgok történtek eddig körülöttem, ebben az esztendőben, hogy ha az ember komolyan belegondolna, megzavarodna, hit nélkül. Olyan dolgok történnek a világban is, hogy védekezünk: nem gondolunk bele a történésekbe. Eleve elnyomjuk magunkban, a következő generációban meg sem piszkáljuk az érzelmi intelligenciát. Alig merünk már felelősséget felvállalni, mert mindenünk rámehet, miközben tehetetlenül sodródunk… Itt tükör által homályosan látunk (1Korinthus 13,12). Itt sok a titok (5Mózes 29,28).

– 2. A titkoknak azonban jó gazdája van: a titkok mögötti lényeget feltáró Úr, aki beteljesíti szabadító ígéreteit. Az Isten országának titka most tárul fel, most teljesedik be; eddig rejtve volt; kezdettől fogva mindezidáig rejtve volt (35). De Jézus Krisztusban, eljövetelében, szavaiban, tetteiben, halálában, feltámadásában, az Isten feltárta azt, ami mindenkori erőnk, örömünk és vigasztalásunk (Zsoltárok 118,14). A lényeget hallottuk, ismerjük, hit által megragadhatjuk. A többi majd „odaát” a helyére kerül. Csakis Jézus Krisztusban adatik ez a beteljesedés, ez a feltárulás, ez a bizonyosság, öröm, erő, vigasztalás.

– 3. Ami „itt” rejtett és fájdalmas, az Jézus Krisztusban elhordozható lesz, majd egyre világosabbá és tisztábbá lesznek a dolgaink, a végső beteljesedés felé haladva: az Úrral, a kicsiből a nagyra, a még nagyobbra, a legnagyobbra, amiként a piciny mustármagból hatalmas, fészekadó fa növekszik, és a kovász által tápláló kenyér dagad számunkra.

1Mózes 40

A BÚZA ÉS A KONKOLY.

– 1. Az Isten országa ahhoz az emberhez hasonló, aki jó magot vetett a földjébe. Innen szemléljük az egész példázatot! (24) Ez nagyon fontos. Ehhez vegyük hozzá Jézus magyarázatát is! A jó magot Ő maga, az Úr Jézus Krisztus veti el a világba, azaz a szántóföldbe, és ez a jó mag az Isten országának gyermekeit jelenti (13,37). Urunktól való minden vitathatatlan jó ebben a világban; és hitünk is Őtőle való, amivel ezt a jót meg tudjuk ragadni, majd munkálni ebben a világban, hogy Isten országa növekedjék ebben a világban.

– 2. Az egyedüli jót ajándékozó Urra tekintő nézőpont nagyon fontos: mindig az Úrra nézve, naponta elkérni Őtőle a mennyei jót, hittel megragadni és továbbadni azt! Ne a rossz eredete, itteni jelenléte, majdani sorsa izgasson bennünket, hanem keressük az Isten országát. Ez a szemlélet az egyetlen, ami reménységet, szeretetet ajándékoz nekünk.

– 3. Az egyedül jót ajándékozó Úr nélkül azonban saját igazunk, „jóságunk” bűvöletében agresszív indulattal elkezdünk tépdesni, csapkodni magunk között, hogy azonnal kiirtsuk a rosszat magunk közül. Ne tegyük! Ez Jézus válasza erre (29). Kísértett ez a konkolyt tépdeső indulat már az első gyülekezetekben is, azóta is örök veszély közöttünk is, a világban is. Van gonosz, annak ellenséges munkája életveszélyes: tehát nem alhatunk! (25) Az Úr azonban végérvényesen legyőzte a gonoszt, Ő feltámadott a halálból. Szemem állandóan az Úrra néz (Zsoltárok 25,15). Ő adja a jót bőséges vizű patakként, amely sokakat éltet majd (Ámósz 5,24). Akire nézel, az vagy! Nem a te dolgod ítélni. Ne a gonoszról, az ítéletről beszélj, hanem az Úr jóságáról, az örök élet evangéliumáról!

1Mózes 39