– A menedékvárosok meghirdetik az emberi élet szentségét, a hatodik parancsolat fontosságát; vagyis azt, hogy aki embert ölt, az bűnt követett el, bárkit is ölt meg az illető, bárhogyan is történt mindez. Mindenkor, mindenkire nézve érvényes az egyértelmű parancs: Ne ölj! (2Mózes 20,13) Azért ilyen rövid, tömör ez a tiltás, mert nincs „de…” Nem hivatkozhatunk sem igazságra, sem vallásra, sem hitre, sem politikai vagy eszmei meggyőződésre, sem semmi másra, hogy ezzel megindokoljuk a gyilkosságainkat; beleértve a közvetetten kivéreztetett emberi életeket, amelyek a lelkünkön száradhatnak.

– Az élet azonban e-világon nem más, mint egymás és a lakott föld valamilyen formában való „felzabálása”. Nincs irgalom: folyamatosan ölünk és minket ölnek. Sokszor a másik halála jelenti a mi életünket, életterünket, lehetőségeinket: persze csak egy ideig… Nyilván jogilag korrekt a megkülönböztetés, hogy más az, amikor valaki szándékosan, előre eltervezett, gonosz szándékkal gyilkol; és más az, amikor valaki véletlenül kerül olyan helyzetbe, hogy azzal másvalaki halálát okozza: figyelmetlenség, baleset, a körülmények összjátéka. De mi a helyzet a mi világunk öngyilkos tempójával, amelybe belekergetjük egymást, és ahol aztán árgus szemekkel figyeljük, hogy ki mikor dől ki a sorból, ki meddig bírja?

– A menedékvárosok meghirdetik azt is, hogy ebben a világban kegyelemre, menedékre szorulunk. Az akkori mendékvárosokba való bejutást a város véneinek döntése tette lehetővé. A pozitív döntés után a főpap haláláig a városban kellett tartózkodnia annak, aki vétlenül ölt embert. Csak a főpap halála után kapott végleges felmentést. A mi Főpapunk meghalt és feltámadott: valljuk meg bűneinket; azt is amikor mások halálának részeseivé lettünk; kapaszkodjunk az Úr kegyelmébe, hogy irgalmat és oltalmat nyerhessünk. Ezután csakis irgalmasan lehetünk jelen a világban (Máté 5,7).

Efezus 5,1–14