– Nem ti, hanem én! – így szól az Úr (13). Mindent Isten cselekedett!

– Tömör összefoglalása ez Isten népe eddigi történetének: az Úr kihozta népét és bevitte… (5; 13). Ez a két szó kifejezi az Úr cselekvésének minden áldását: Ő „kihoz” bennünket a halálból és „bevisz” az életre!

– Az Úr színe előtt megállva, elcsendesedve megalázkodik bennünk a lélek: minden nyomorúságunk ellenére, milyen kegyelem alatt vagyunk! Az Úr színe előtt állva felragyog a krisztusi, megtartó kegyelem, és helyére kerül az életünk, Isten erőt, megnyugvást, megoldást, üdvösséget ajándékozó rendjében.

– De még az is kegyelem, az is Isten cselekvése, hogy az Ő színe elé állhatunk, az Ő színe előtt élhetünk, és az Ő megváltó szeretetére tekintve összegezhetjük eddigi életünket; ne megkeseredve, hanem hálákat adva. Az Úr talál meg bennünket, mint elveszetteket (Lukács 15,24).

– Az Úr végzi el azt is, hogy még ma eldönthessük, hogy Jézus Krisztust követve Őt szolgáljuk, házunk népével együtt (14–15). Egyébként ez a kegyelem azt is beláttatja velünk, hogy nincs is értelme mást szolgálni, csakis az Urat; Őrajta keresztül pedig abban teljesedik ki az emberi élet, ha szeretetben szolgálunk egymásnak (Galata 5,13); azoknak, akiket az Isten ránk bízott. Ha mindenki erre figyelne, „rendben” lenne az „itteni” élet is; és nem marcangolnának szét bennünket gyarló és mulandó érdekek.

Efezus 6,5–9